Van egy képem a Képzőművészeti Társulat téli kiállításán. Ott van
valahol a tizenkettedik teremben. Nem is én festettem, nem is engem
ábrázol, meg se vettem, mégis az én képem.
Van egy ifjú, hajadon urnő, a ki még kis lány, de már nagy művésznő.
Ismerik nevét, a kik ismerik a mai magyar képzőművészetet.[1] Istenadta
lángelmével, sors- és születésadta független vagyonnal a színek
költészetének engedi át ábrándozó szellemét. Fölösleges játék serdülő
lányok részére.
Ez a művésznő valahol valamikor megpillantotta az én gömbölyü
tarfejemet. S jó műtárgyat talált benne. S le is festette volna nagy
kedvvel és türelemmel, ha én tudtam volna »ülni« nagy kedvvel és
türelemmel. De kárpótolta magát. Fogott Törtelen egy öreg gulyást,
beédesgette műtermébe, megtanította »ülni« s lefestette én helyettem. És
az én számomra. Ez az én képem. Azt gondolta a művésznő: mindegy az.
Öreg gulyás: öreg politikus. Mindegyik nyájakat terelget. Pedig mégse
mindegy. Mert az öreg gulyás nyája szót fogad, még ha bogárzik is.
Másként van az öreg politikusnál.
Ott gubbaszt az öreg gulyás aranyos rámában a falon. Napsütötte
fekete-barna arczán egygyel sincs több redő, mint a mennyi egy öreg
gulyást megillet. Szemeiben még eleven tűz villog, vastag bajusza még ki
van fenve keményen. Kalapját már nem vágja félre, de arczát még gondosan
borotválja s öreg korára még fogaiból is megtakarított annyit, a mennyi
a pörkölthöz szükséges.
– Hány éves kend, öreg gulyás?
– Találja el kegyelmed.
– Hatvan.
– Az is voltam valamikor.
– Hetven.
– Az is voltam már régen.
– Nyolczvan.
– Tavaly nyáron találkoztam vele künt a legelőn.
Tehát nyolczvanegy éves az öreg gulyás. Szép kor, szép idő, kivált ha
még keményen pödrött bajusz is jár vele.
Mosolyog az öreg. Mosolyában jólelküség s egyuttal egy kis ravaszság
leskelődik ránk. Bámulom a művészt, mikor az arcz szinein és vonalain
elém tud állítani egy egész lelket, egy egész jellemet a maga ezer
indulatával.
A hősnek, az elkeseredettnek, a dühöngőnek, a kaczagónak, az irigynek, a
lelkesülőnek, a haldoklónak, a részegnek, a nagy indulatok emberének
csak egy arcza van. Az arczvonások szövetének egyetlen változata elénk
állítja azt a jellemet a müvész színeinek segélyével. De mit csinál a
művész ott, a hol mindennapi egyszerű lelket egymásnak ellenmondó
határozott indulatokkal kell egy arcz keretében elénk állítania?
Az öreg gulyás arczán ravaszság van. Tehát lelkében is ravaszság van.
Nyolczvan éves életének egész jellemében ott kell lenni a ravaszságnak.
Ha ott nem volna: hol vette volna a művész?
Nem az a ravaszság, melyet Csemegi a büntető törvénybe beiktatott. Mely
az előtte állót, a vele beszélőt e gondolattal üdvözli: Mid van, a mit
elcsaljak tőled? Az öreg gulyás ravaszsága némán szól, de így szól:
Hátha nem is oly derék legény kegyelmed, a milyennek első pillanatra
látszik? Hátha én nem hiszek el mindjárt mindent, a mit kegyelmed állít?
Hátha én jól megnézem azt, a mit meg akarok látni? Hátha én nem azt
látom, a mit nézek s nem azt nézem, a mit látok? Hátha nekem nem lesz jó
a fapénz? Hátha én nem tartom addig a zsákot, míg meg nem nézem, mi van
felöntve a garatra? – Ne félj, meg nem csallak, de ne is bízd el magad,
hogy engemet megcsalsz.
Ime az öreg gulyás ravaszsága.
Harczban a születéssel, harczban az élettel, a nyomorusággal, a
betegséggel, harczban az asszony és gyerek éhes gyomrával és meztelen
testével, harczban nyolczvan éves korral s öregség súlyával: bizony a
vén gulyás régen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erő és nagy
erény van az ő ravaszságában.
Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejteni készül, de szép
dolog, ha megvédi azt, a mit a sors és a rossz ember el akarnak
ragadozni. Okosság és kötelesség ilyenkor a neve.
S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életen keresztül.
Ime, most vertek ki eléje egy nyolczhetes borjút. Nem legel az
istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét, csak elbődül
egyszer-másszor, csak néz arrafelé, a hova a legrövidebb úton
visszakivánkozik. Anyja tejéhez, melyet most vettek el tőle; kisebb
testvérjeihez, kikkel összeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a
szérüskertbeli legelőhöz, mely jobban megfelelt ízlésének. Az öreg
gulyás első pillanatra észre veszi, hogy a borjú megugrani készül. Vagy
hazafut s ő kap ki miatta, vagy elbódorog s ő ad számot róla. Minő
körmönfont ravaszsággal kell a borju szándékát megelőzni s bojtárt, ebet
úgy állítani, hogy mire a borjú érett megfontolás után elkezdené a
futást: akkorra útját állják mindenfelől. Mert ha egyszer már megindúl:
paripa se vágtat jobban, mint ő kelme.
Pedig hát ez csak egy rugott borjú volna, a ki az ő elméjét próbára
teszi. Hát még a czeglédi, abonyi, nagy-kőrösi vásárban mennyi okos
emberrel kell megtilódnia, míg szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját,
minden gönczét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat vesz helyette, borját
rávallja a mészárosra vagy a pesti zsidóra s asszonynak, gyereknek,
lánynak minden vásári dolgát eligazítja?
Asszony! Hejh, az asszony régen ott porlad már a törteli temetőben.
Sírhalmát is elegyengette már az idő, fejfája is régen elkorhadt, de az
öreg gulyás azért odatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik még
örökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágot se hord oda, a
pázsitot se öntözgeti, mindenszentek napján lámpát se gyújt az örök alvó
fejéhez, de öreg szíve még nem korhadt el egészen s benne még mindig
nyílik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfű virága. Ezt a
virágot nagyon szerette a boldogult s ez nyílik a sírhalma körül is.
Tudja jól, mert ha mikor vásárra megy: ott vezet el az út a temető
mellett s ha egyszer nem, másszor csak betekint a temetőbe. Dolga ugyan
nincs ott, de mégis csak betekint, mintha nógatná valaki.
– Hát aztán jó asszony volt-e az Istenben boldogult?
– Minden vasárnap tisztát adott, gyereknek, házi jószágnak gondját
viselte, szomszédolni nem volt a kenyere, az ebédet meg pontosan kihozta
s míg fiatalok voltunk, el is időzött nálam egy-két óráig mindennap.
Most is élne szegény, ha a Berkiné komaasszony virrasztásánál át nem
fázott volna. Kolerás idő is járt, ágynak esett, nem is kelt fel többé.
Azóta is eszembe jutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégis
meg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyalázta a betegség, hogy
nem lehetett kocsira tenni. Így volt biz az! Nyugodjék békével!
– De kegyelmed más menyecskét is meg-meg nézett hamis szemmel.
Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiábavaló beszédre. Nem is
felel rá semmit. Az asszony halála után soha se jutott ilyesmi eszébe. A
mi pedig valamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Még bojtár-gyerek
korában volt, mikor a kocséri Jenei Viczát megkedvelte. Szemre való lány
volt, csakhogy nagyon pajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanságtól,
maga is csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha isten úgy
rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron két forintos sali-kendőt
vásárolt. Idres-bodros széle csak úgy röpködött a karcsú derekán. Nyolcz
forint volt a bojtárnak esztendei bére: mit csináljon ő sali-kendős
lánynyal? Beszéltek is utóbb a szép Viczáról Kara-Jenőben, a hova
feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta se látta, nem volt arra járója
se neki, se a gulyának.
Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje.
Törteltől Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi. A Gerje folyásán
három egész nap lehetett terelgetni a gulyát arra napnyugat felé. Híre
se volt a tilosnak. A nagy-kőrösiek pedig a város alól Tetétlenig
engedhették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világ volt akkor,
mint most. Most a tinó, ha bogárzik, se futhatja ki magát. Sánczba,
garádba, tilosba ütközik azonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok ezen
a vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marha azután is, de
gulyás már nem lesz többé én utánam.
– Hát ehhez a föstött képhez mit szól kelmed?
– Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. A mi jó kisasszonyunk aligha csúffá
nem akart engem tenni. Pedig akár a képre nézek, akár a tükörbe nézek,
mindegy az. Azt mondta, üljek le előtte, majd ő engem leföst. Gondoltam
magamban: engem ugyan nem. De szépen is beszélt, rám is parancsolt,
egy-egy pohár bor is járta: no hát Isten neki. Valami kenőcsöket addig
kevergetett ide-oda, míg utóbb magamat láttam a táblán. El nem tudtam
gondolni, miért tölti az idejét ilyen hiábavalósággal. Hiszen a kertben
sétálhatna, kávét is ihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopott
kalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kalapom is.
– De kiállítják ám kegyelmed képét Budapesten az urak előtt!
– Hallom. De hiszen én meg nem nézem. Még rám találna ismerni valaki!