Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellett szabnunk a hús árát.
Régi eset. Akkor még a vármegye szabta meg: hány krajczár legyen egy
font marhahús ára, hány latot szabad csontból, májból, tüdőből
nyomtatéknak adni.
Báró Fiáth Ferencz volt a főispán, ő elnökölt. Elmondta pár szóval, hogy
a limitáczió jön napirendre. Felhívta a második alispánt: terjessze elő
a kérdést.
Mi volt a limitáczió?
Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjuhúst, vadat, halat, baromfit
szabad árban adhatott mindenki, a hogy vették, de a marhahús árát a
nemes vármegye szabta meg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyit ér:
azzal a nemes vármegye nem törődött. Szegye, felsárja, rostélyosa,
bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve, veséje: mindegy volt. Csontot,
paczalt, májat nem vett hússzámba a nemes vármegye. Velőt se. Ezekből
csak nyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta, hogy a
nyomtatéknak három-négy laton túlterjedni nem lehet.
Az alispán, Késmárky József, nem volt bőbeszédű ember. De azért röviden
mégis megjegyezte, hogy a közegészségügynek és a magyar embernek javára
válik, ha minél több húst eszünk. Ettől nől a gyerek és a virtus. Ha
pedig a hús drága: akkor elég húshoz nem juthat, a kinek pénze nincs.
Minthogy pedig a szarvasmarha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye
bölcs megfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egy font
húsnak az árát húsz krajczárban kell meghatározni. Egyébiránt fölkéri a
vármegye tiszti főügyészét: terjeszsze elő hivatalos véleményét.
Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületes és nagyon szigoru
ember. Szerette a nagy szakált és az ékesszólást. Nagy szakálát végig
simitotta s aztán ékes szóval előadta, hogy minő nagy volt őseinknek
bölcsesége, mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékre bízták s
ekként a marhahús élvezését a mészárosok haszonlesésének és
nyerészkedési vágyának, e minden közjólétet fenyegető ártalmas
szenvedélyeknek veszedelmes karmaiból kiszabadították. És így tovább.
Nagyon szép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészárosmester
hallgatta a karok és rendek háta mögött. Valamennyi szerette volna egy
kissé megmarkolni a tiszti főügyész szép szürkülő, hosszú szakálát. A
tiszti főügyész egyébként átadta a szót a főszámvevőnek.
A főszámvevő bódéi Bóday József hatalmas termet, piros arczu, igazi ősi
mészáros-mesterhez s legalább is atyamesterhez hasonló derék alak. Ettől
már jót vártak a mészárosok. Nem is csalódtak.
Elmondta ő okos irásokból a próbavágás eredményét; negyvenhét forint
volt a próbatehén, – feje, szarva, bőre, patája nyomott egy mázsát, –
bele, gyomra, tüdeje, szive, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát,
maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font, ha tehát egy fontra
19 74/100 krajczárt számítunk: megvan a tehén ára, elég a mészárosnak az
esedékhaszon minden font után 26/100-rész krajczár. Egyébként a nemes
vármegye bölcseségére bizza az elhatározást.
Most már megindult a vita s folyt szent hévvel és nemes hazafiúi
lelkesedéssel órákon át.
Egyszer csak szóhoz jut Gombás Lőrincz szentgáli birtokos nemes
atyánkfia s ellenségriasztó harsány hangon el kezd beszélni:
– Mivelhogy a mészárosoknak a borjuhús árát szabad árban lehetséges
árulni, ennélfogva nálunk minden húst borjuhús gyanánt mérnek ki, pedig
olyan öreg már az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozza el tehát
a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnak ára, tessék egyúttal azt is
elhatározni, meddig borju a borju?
Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falai két öles vastagok,
ágyú ellen várfalnak készültek. Ez volt a szerencse, mert különben
nyomban összeomlottak volna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás
Lőrincz szavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás, de akkor
meg egyhangu lett a felkiáltás: Halljuk a tiszti főügyészt!
A tiszti főügyész megőrizte hivatalos komolyságát. Elmondta, hogy ő a
felvetett kérdést érdemes kérdésnek tartja s annak bölcs megoldását a
hazai közérdekek szempontjából szükségesnek látja, minthogy azonban erre
nézve se a corpus juris, se a tripartitum nem határoz, ellenben pedig
itt a fizika, fiziologia, kémia és higiénia, valamint a megyei és
községi adminisztráczió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn:
erre nézve szakértői vélemény beszerzését javasolja s ilyennek adására a
megyei főfizikust és járási orvosokat, úgy a veszprémi és pápai
patikáriusokat kéri utasíttatni.
Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véleménye fogadtatott el.
Nosza lőn erre nagy keveredés a szakértők közt. Mert hát csakugyan ki
tudná megmondani azt teljes biztossággal, hogy meddig borju a borju?
Tegyük fel, hogy addig borju, a mig szopik. Igen, de hát meddig szopik,
ha ő rá magára bizzák? Olyan öreg ember nem volt a vármegyében, a ki
látott volna olyan borjut, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A
borjut erőszakkal szokták elválasztani. Vagy borjukötélre kötik, hogy
anyjához ne férhessen; – vagy pedig vasgerebent kötnek az orrára, hogy
anyja ne engedje magához közel se férni.
A szarvasmarha természetének törvénye szabhatja csak meg: meddig borju a
borju. Ámde az emberi akarat és erőszak, mely a borjut anyja emlőitől
elválasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesitheti. S azután
más természete van a szép fehér magyar marhának, s más a tarkaszőrü
nyugoti marhának. S azután tovább kell szopni a borjunak, ha abból
magmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk a mészárosnak. S száz
szónak is egy a vége, a borju még sokáig borju marad, a mikor már nem
szopik is.
A szakértők egyelőre azt javasolták, kérdezzük meg a magas kormányt.
Fölirtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter azt felelte, hogy a
kérdést a marhafajok, éghajlat, táplálkozás minősége és helyi szokás
figyelembe vételével oldja meg a nemes vármegye maga.
Megint a szakértők nyakába keritettük a dolgot. Szegény szakértők, mind
elpusztultak azóta, mindmáiglan be nem adták véleményüket. S azért ma se
tudjuk még hitelesen: meddig borju a borju?