Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyt a szerencsétlen
ifjú esetében sem az öngyilkosság, sem a véletlen baleset hipothézise
teljesen biztosnak tekinthető nem volt, sőt mindkét hipothézis sok
tekintetben valószinűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataimban
tért engedtem a gyilkosság lehetőségének: természetesen ennek indokait
kellett kutatnom s a feltett indokok szerint a gyilkosság különböző
esélyeinek föltételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatra a
rendelkezésem alatt álló bírói és rendőri közegeknek útasítást és irányt
adhassak.
Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyik legközelebb álló
ötlet. Ha a gyilkosságnak ez volt indoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle
ismerőse el nem követhette, valamint a két falu lakosai közül se
követhette el senki. Hiszen szegény segédtanítónak nem szokott pénze
lenni, ruhájáért pedig nem tették el láb alól, mert minden ruhája
megvolt. Tanítókat különben sem szoktak kirabolni, ilyen esetről nem
volt tudomásom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kisérlete forgott
fenn, azt más, mint ismeretlen csavargó vagy oláh czigányok el nem
követték. De még ez is valószinűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek
legalább kalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mi pedig
nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó téli hidegben efféle nép
nem szokott az országuton járkálni vagy zsákmány után leskelődni. Végre
leggondosabb nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség, hogy az
eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberek megfordultak volna.
A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenűl el kellett ejtenem.
A második föltevés a boszu s különösen a szerelmi boszu indokából
elkövetett gyilkosságra utalt.
Ez volt nézete a tiszti főorvosnak, egy nagy tapasztalatu s éles elméjü
tudós férfiúnak is, ki az éhhalál orvosi véleményét megállapítá. De ez
volt nézete az alispánnak is, ki szintén leleményes elméjü tapasztalt
férfiú volt, később képviselő, majd törvényszéki elnök. Ez a nézet
fogamzott meg bennem is. S a lehetőség képét úgy alkotám meg, hogy az
ifjút valaki nagyon kényes helyzetben feleségénél vagy szeretőjénél
lephette meg s aztán erőszakkal valamely elhagyatott földpinczébe vagy
használatból rég kiment szőlőhegyi ó verembe zárta s aztán a
bekövetkezett halál után a hullát a kútba dobta. Balatonfő-Kajár körül
ily pincze s ily verem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmi
vetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagy az elhagyott
szőlőhegyi kutak valamelyikébe. A hullát ő is csak később vetheté az
illető kútba, miután a jegyzettárczába a közlött szavak bevezettettek.
Némi elmosódott, halvány nyom mindkét irányban szükségessé tette a
vizsgálat arra irányzását.
Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesztelhetlen ellensége
bármely czímen. Ilyet nem találtam. Egy falusi segédtanító, egy
tizenkilencz éves jókedvű ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana
útjában, kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dicsvágy
kielégítésében?
Egyedül szerelmi viszony s tán női cselszövény lehetősége juthatott
eszembe.
Rájöttem, hogy Balatonfő-Kajáron volt egy férjes nő, ki iránt némileg
érdeklődött, kihez gyakran és szivesen betért beszélgetni s kinek
férjével is – egyszerü paraszt emberrel – jó viszonyban volt. Ama
végzetes estén, melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött,
szintén említé barátai előtt, hogy e nőnek ma még, ha későn lesz is, egy
izenetet kell átadnia. De midőn barátaitól kilencz és tiz óra közt este
elbucsuzott, e nőhöz nem tért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen
Csajág felé. Föltettem, hogy talán később az éj folyamában visszatért.
Nő és férj egyaránt kijelenték, hogy nem tért vissza. Szomszédok se
vették észre semmi nyomát még kutyaugatásban sem, pedig a nő lakása
körül tömérdek kutya volt. Mind a nő, mind a férj oly őszinte, nyilt,
egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek oly kétségtelen jeleivel
nyilatkoztak, hogy őket egyszerű feltevésre mint vádlottakat faggatni
erkölcsi és jogi lehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nem
képes úgy szinlelni, mint fővárosok próbált gonosztevője. Aztán, ha a
férj – föltevés szerint – kényes helyzetben találta volna is nejével:
magyar földmives ember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alatt
áll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyilkosságot. Vagy ha
követ is: előbb egyet vagy kettőt mindenesetre üt a kilobbant
szenvedélynek boszuló hevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyéb
külső sértésnek nyoma nem találtatott.
Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nála idősebb ifjú emberrel,
lakatossegéddel volt ama végzetes estén utoljára. Ez is csajági lakos
volt. Ez is falujába akart haza menni amaz estén s a kajári falú végétől
együtt indultak hazafelé az országúton. Ez volt életének utolsó tanuja,
nála kellett a nyomra vezető fonál kezdő végét kézbe vennem.
Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását előlegesen s az épületet, hol
elzárva volt, a legmegbízhatóbb pandurokkal őriztettem, hogy senkivel
semmiképen ne érintkezhessék. S így kezdtem nyomozni: minő viszonyban
állhatott ő a szerencsétlen ifjúval.
Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindketten egy ifjú leánykának
udvaroltak, ki szülőinél ott lakott a faluban s hogy a szerencsétlen
ifjú egykor panaszkodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és
kitüntetésben részesiti vetélytársát, mint őt.
Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérdezém ki a viszony
felől.
A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetű hajadon volt.
Midőn évei felől kérdezém: tizennégy éves életkort vallott be.
Semmiképen se hittem el, hogy csak annyi éves legyen. De csalódtam.
Keresztelő levele s kifogástalan tanuk vallomása bebizonyítá
csalódásomat. A leányka vallomása különben semmi felvilágosítást nem
tartalmazott. Beismeré, hogy ő szivesen beszélgetett mindkét ifjúval, de
valami különösen nem tünteté ki egyiket sem. A két ifjú ő előtte
tréfásan sokat versenygett ugyan ő miatta, de versenygésük a jókedv
határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilatkoztak egyebek is.
Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy harangozó azt vallotta,
hogy a végzetes estén ő elaludni nem tudott s este úgy tizenegy óra
tájban hallotta, a mint a téli éj csendjében a segédtanító és
lakatossegéd együtt énekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én
lakásom.« Megjegyezte, hogy a dalolók, mikor ezt dalolták, az
úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. – Ez a Röcsöge nevü hegy, vagy
inkább dombocska a Kajár és Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer
lépésnyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjszakán a falu felé
lengedező széllel a templomhoz jól elhallatszik.
Kérdezém a tanútól, mi alapon tudja azt állítani, hogy a két daloló a
segédtanító és lakatossegéd volt? Azt felelé: jól ismeri mindkettőnek
hangját a templomból is, de ő is sokszor szokott velük együtt
dalolgatni; – a tanítónak vékony alt hangja volt, a lakatossegédnek
mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja.
Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet.
Feltünő szép ifjú volt, sugár erőteljes termettel, fehér arczbőrrel,
csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodálkoztam, hogy a leányka – ha
igaz volt – előnyben részesíté. Bátor, nyilt, őszinte arczczal állott
meg előttem; – látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem akar.
Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakorolta rám.
Nyiltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikor találkoztak egymással,
miként jöttek haza felé, miről beszélgettek, hol és minő dalokat
daloltak el. Elmondá, hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a
tanító visszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nőnél még
üzenetet kell átadni, ő tehát visszamegy. Figyelmezteté – úgymond – hogy
Kajár messze van, az idő hideg és éjfélre jár, hajnal előtt nem jöhet
vissza Csajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nem hallgatott,
hanem tényleg visszafordult s így váltak el egymástól örökre.
Kérdeztem: miről tudta, hogy már éjfélre jár az idő? Azt felelte, hogy
kakasszót hallott Csajágról, ennek az első kakasszónak kellett lenni,
tehát akkor már éjjeli tizenegy óra volt kétségtelenűl.
Kérdezém: minő dalt daloltak Röcsögén. Hamarjába nem jutott eszébe, de
aztán némi gondolkodás után elsorolván magában az elmondott dalokat,
egész biztossággal kijelenté, hogy a Röcsöge oldalán ezt a dalt: »Télen,
nyáron pusztán az én lakásom« énekelték.
Kérdezém: miként hagyhatta el barátját oly rideg körülmények között,
miért nem fordult vele vissza, ha már őt a hazatérésre nem bírhatá.
Egész megilletődéssel felelte: tudja ő, hogy ez a gyöngeség nem válik
becsületére, eleget búsult ő ezen, de most már nem tud rajta segíteni.
Mondám neki, hogy őt terheli a gyanú s azért, míg az egész szomoru
rejtély ki nem világosodik, ő le lesz tartóztatva.
Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal mondá: »Uram, szivesen várok,
pár nap alatt ki kell derülni az igazságnak, olyan biztos vagyok ebben,
hogy én addig se nem eszem, se nem iszom, míg ártatlanságom ki nem
derül.«
Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de még a gyanut sem. Szabadon
bocsátottam.
Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvüleg dalolgattak együtt: ez
kétségtelen volt. Hogy ő éjfélre azon este haza ért: ez is be lett
bizonyítva. Hogy első kakasszótól, tehát tizenegy órától kezdve a
Röcsögétől vissza lehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volt s
onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: ezt sebesen nyargaló ló is
alig teheti meg, gyalogló ember semmi esetre. Pedig ha ő dobta volna is
bele a kútba: ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellett volna
megelőzni. Ez esetben reggeli 5–6 óra előtt haza nem érhetett volna. S
aztán lélektani lehetetlenség, hogy jókedvü dalolás közben jusson ifjú
embernek eszébe oly iszonyu bűnt elkövetni. Még ha el akarta volna is
követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyott kútak és vermek körül
jártak, azok pedig Kajár közelében s Röcsögétől messze vannak.
Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyőződésemmé vált.
De ki volt hát?
E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke lett a világ
előttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán, az is csak feltevés volt, igaz,
hogy súlyos jelenségekkel támogatott föltevés, hogy egyáltalán
gyilkosság áldozata lőn a szerencsétlen ifjú.
Elfogyott előlem minden nyom, kialudt az elmének minden találgató fénye.
Tizenhat év telt el azóta és a rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja
senki, hogy a szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen baleset
folytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyu gyilkosságnak lőn áldozatává.
Rettentő talányok vannak a büntető igazságszolgáltatás mezején.
Szerencsés az a bíró, ki az esetlegességeknek s az emberi lélek
működésének megfejthetlen titkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan
ember szenvedjen az ő kemény itélete által kemény büntetést. De az az
igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnös meneküljön meg, mint egy
ártatlan szenvedjen büntetést.