A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi igazolásául szolgált az
is, hogy a holttest mellényzsebjében talált tollkés tele volt sárral, mi
azt mutatá, hogy a szerencsétlen ifjú késével megkisérté a kővel ki nem
rakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni, melyek azonban
az agyagfal elázottsága miatt használhatlanok valának s midőn ő e
kisérlet sikertelenségéről meggyőződött: kését azon sárosan, földesen
tette vissza zsebjébe. Megjegyzendő, hogy a kútban a járásbeli
szolgabíró mérései szerint annyi víz volt, a mennyi az ifjúnak derékig
érhetett.
Én a helyszinén rögtön leküldendő emberekkel s lámpákkal a kút
oldalfalait megakartam vizsgáltatni, hogy vajjon vannak-e ott késsel
vájt lyukak vagy ilyenek jelei. Azonban mire én a helyszinére érhettem,
a kútat gazdája már betemetteté hetekkel előbb. Ezt a kisérletet tehát
meg nem tehettem, mert a kút ujra kiásása akként, hogy oldalfala meg ne
sértessék s az a betemetés előtti állapotban legyen, teljesen lehetetlen
volt.
A gyilkosságra – mint mondám – súlyos tünetek mutattak.
Mindenekelőtt feltünt nekem, hogy az orvosok úgy írták le a hullát, mint
a mely az élőt »jól táplált«-nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája
»jól táplált« alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen halt embernek
hulláját akkor még nem láttam, de a medica forensisre kezemnél levő
kitünő források szerint az éhen halt ember hullája nem kövér, hanem
teljesen lesoványodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes.
Másrészről azonban meg kellett engednem azt a lehetőséget, hogy télen,
kút fenekén, derékig vízben, fiatal, erőteljes ember előbb meghalhat
éhen s bizonyos más mellékes heveny betegségben is, mely az éhséghez
csatlakozhatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék.
A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kútban a hullát egy bizonyos
napon horoggal megtalálták: ugyanazon kútat pár nappal előbb már
ugyanazon horoggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül, hogy benne a
hullát felfedezhették volna. Ez fontos körülménynek látszott s arra
mutatott, hogy a gyilkosok a kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt
egyszer már a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nem számitottak
arra, hogy a hatóság annak az egész szőlőhegynek minden kútját és
pinczéjét még egyszer ismételve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel
szemközt állott ama lehetőségnek megengedése, hátha az első izbeni
kutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla már akkor is a kútban volt,
csakhogy nem akadtak rá a horoggal.
A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjú kézirata így szólt:
»Négy napig éltem, akkor elaludtam.« E szavak azt jelenték, hogy miután
szombat és vasárnap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitünt,
legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig, esetleg szerda
estéig még ébren, vagy legalább eszméleténél volt. A medica forensis
mutat föl eseteket, a melyekben az éhség kínjai közt időnként elgyengül,
sőt el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tán nagyobb számban
olyanokat, a mikor az eszmélet, noha halaványan, de folytonosan megvan.
Az azonban kétségtelen, hogy az éhség és kimerülés kínjai közt is lehet
aludni, noha tökéletlenül.
Miután a jegyzettárczába írt szavak a tökéletes eszméletnek és
öntudatnak minden jelenségét bizonyiták, e szavak, ha valódiak, csak
szerdán irattak, tehát a kútba eséstől számított nyolczvan-kilenczven
óra mulva. A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenűl biztosan
számíthatá addig – a meddig; – mert bár öt öl mély kút fenekén felülről
nézve mindig sötétség látszik lenni, de alulról nézve fölfelé, a nappal
és éjszaka teljes biztossággal sőt pontossággal is felismerhető.
Következtetni lehet, sőt kell is tehát, hogy ha a tárczába írt szavak
valódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstől számított nyolczvan-kilenczven
óra múlva nemcsak élt, hanem teljes eszméleténél is volt.
Ámde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy java idejebeli, komoly
természetű telekcsősz kedden reggel napkölte táján, tehát reggeli nyolcz
óra körül ment el a kút mellett közvetlenül, sőt a reggeli szél
lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnak kunyhó-eresze alá
ment és épen a szerencsétlen ifjú feje fölött s gyufával ott gyújtott
pipára. Megjegyzendő, hogy vele volt kutyája is.
Ez történt a vélelmezett kútba eséstől számitott 56 óra mulva, tehát az
az éh-beteg, a ki még 80–90 óra múlva is teljes eszméleténél volt: 56
óra elteltével nagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyire
történik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált – mert alvása mélynek nem
mondható. Ámde a fagyos csikorgó havon egész harsogást idéz elő a nehéz
ember lépése; a csősznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az
ellobbant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fenekére. Mind e
körülmény majdnem lehetetlennek tünteti fel, hogy az ifjú, ha szundikált
is, föl ne ébredt volna. Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig
volt, hogy jelt adhatott magáról. Ha erős hangon kiáltani, mint
feltehető, nem tudott is, de a víznek tenyerével csapkodása s nyöszörgő
sóhajtásának hangja is elégséges lett volna arra, hogy azt vagy a csősz,
vagy kutyája észrevegye. De a csősz nem vett észre semmit.
Mindezekkel szemben csak egy ellenkező lehetőség van. Az, hogy épen a
csősz ottlétének ideje alatt a szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag
eszméleten kivüli állapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve
egyáltalán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba.
És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontos körülmény is
megerősité.
A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokott szűk magyar nadrág és
kordován csizma volt, szintén lehetőleg szűk szabású. Ámde a magyar
nadrág egyik szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másik szára
pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábán rajt volt a szűk magyar
csizma, a nadrágon pedig semmi sértés, semmi repedés, valamint a
csizmákon se.
Itt egy talánynyal állottam szemközt.
Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, megkisérté a menekülést a
kút oldalain való felmászással. S elgondoltam, hogy ebben őt talán a
csizma is, de a szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezért
annak levetését határozta el.
Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni, feltéve, hogy
elszaggatni nem akarjuk, ha előbb a csizma lehuzatik. Fel kell tenni,
hogy oly kétes sikerű kisérletre, a minő az omló oldalú kút oldalán való
felmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikor egyéb
menekülésre lehetőség már nincsen. De minden esetre több percz, sőt több
idő kell ahhoz, míg a lezuhant, megijedt s ijedéséből felocsudó s tán a
szenvedett sérülésből is némileg felüdülő ember az ilynemű kisérletre s
midőn ebben ruhája akadályul szolgál, a ruha levetésére elhatározza
magát.
A kordován csizma néhány percz alatt is a vízben paczallá ázik. A
csizmát ily minőségben szűk helyen, kút fenekén, megfogyott erővel
lehúzni igen nehéz s ha igen szűk a csizma, segitség nélkül majdnem
lehetetlen. De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre megengedhető:
annyi bizonyosnak látszott előttem, hogy a paczallá ázott kordován
csizmát több óra mulva újra fel nem húzhatá.
Ő ugyanis – feltevés szerint – teljesen levetkőzvén, a felmászási
kisérleteket minden irányban megtette s midőn ezek eredménytelenségéről
meggyőződött: csakis akkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra
felhúzni. Igen, de akkor már a kisérletek előtt még megvolt izomerőinek
nagy része is elenyészett s ő az újra felöltözés erőfeszitésére
képtelenebbé vált.
De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újra felhúzni? Azt
felelhetjük: fázott, mert hiszen a kút fenekén 12 R. foknyi melegnél
nagyobb semmi esetre nem lehetett, sőt tán annyi sem volt. Ez igaz, de
az is igaz, hogy a víz legalább oly magas volt, a meddig nadrágja ért.
Vízben pedig semmiféle ruha sem ad, ha az tökéletesen átázik, több
meleget, mint a mennyit maga a test meztelenül a vízzel szemközt ki tud
fejteni.
Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talán nem képes az, a ki
ifjú korában véletlenűl irtóztató éhhalál előtt áll. A szegény ifjú –
feltevés szerint – ösztönszerüleg újra fel akart öltözni, mert fázott a
vízben. Ámde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta: miért nem húzta fel
a másikat is? Ösztöne és homályosodó elméje egyaránt indíthatá mindkét
ruhadarab felvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s az a
halluczináczió, mely őt erre bírta, okvetlenűl mindkét nadrágszár
felhúzására is ösztönzé.
A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűk kordován csizmát, mikor
az tökéletesen el van ázva s az ember lába is nedves, még teljes
erejében levő s erejét akadály nélkül kifejthető férfi sem képes
felhúzni lábára. Tettem én ezzel kisérletet. Elszakadt a csizma húzója,
összeszakadozott maga a bőr, de a csizma fel nem ment. A szerencsétlen
ifjú lábbelije pedig ép volt, valamint nadrágjának lábfejakasztója és
szövete is, a mi kizárta annak lehetőségét, hogy a nadrágot a csizma
levetése nélkül tépte volna le magáról.
Igaz, arra nézve nem tettem kisérletet, vajjon derékig vizben állva
miként lehet az ázott kordován csizmát fel- és lehuzni.
Gondos vizsgálatot teljesítettem arra nézve is, nem volt-e az ifjú azon
este, mikor utoljára látták, részeg. Nem volt. A mennyi szeszes italt
ivott, mert valamelyest ivott, az őt részeggé egyátalán nem tehette. Ha
pedig józan elmével volt: miért kellett volna neki a világosan látható s
általa igen jól ismert járt útról letévedni, miért kellett volna neki a
kút eresze alá menni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogy a
kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszek alatt kútak
vannak?
Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlen balesettel, hanem
gyilkossággal állok szemközt és pedig olyan gyilkossággal, mely óriási
leleményességgel követtetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza
kézirata sem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlan erkölcsi
nyomással kényszeríttetett arra az ifjú.
De ki hát a gyilkos?