I.

Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttat egy bűnvizsgálati

esetet, mely megyei tisztviselő koromban fordult elő Veszprém

vármegyében; mely földerítve sohasem lett s mely mind maig rejtély

előttem, s meglehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volna a

vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egész nagyravágyásával s

egész találékonyságával nem törekedtem volna világosságot deríteni oly

körülményekre, melyek – úgy látszik – örökre homályban maradnak: a

vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizsgálati eljárás

lanyhaságának s talán az illetékes egyének gyöngeségének tulajdonítani.

A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk. Akkor még nem volt

annyira divatban, mint most, a büntető bíróságok titkait, a bűntények

érdekfeszítő részleteit, a vizsgálat előhaladását, a nyilvános

tárgyalások menetét napról-napra oly részletesen közzétenni mint most. A

sajtó tehát és a nagy közönség érdeklődése nem jöhetett segélyére a

vizsgáló bíróságnak, de annak működését nem is zavarhatta örökös

közbeszólásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövid

ujdonságban vettek tudomást a lapok a büntetőjogilag legfontosabb,

legérdekesebb esetekről.

Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyre emlékező tehetségem

tizenhat év multával képes. Sok apró mellékes körülmény talán nem jut

eszembe, de a lényeges dolgokat érinteni fogom.

1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdára esett. Karácsony előtt

való szombaton a csajági segédtanító átment a szomszéd faluba,

Balatonfő-Kajárra, állítólag az ottani tanító látogatására s többé nem

jött haza soha.

A segédtanító neve Szombathy János volt. Ismertem kis gyermek korától

kezdve, mert falumból származott. Szegény özvegy asszonynak, falusi

paraszt nőnek volt – úgy tudom – egyetlen fia, öröme, reménysége.

Erőteljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizenkilencz éves.

Több semmi esetre, de kevesebb sem.

Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lelkész, a tanitó s a

lakosok azt hitték, hogy a szomszéd faluból a karácsonyi ünnepekre haza

ment édes anyjához. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azt hitte,

hogy fia Csajágon van, tanítói székhelyén. S végre Balatonfő-Kajáron sem

tűnt fel, mert onnan este későn eltávozott, különösen nem is érdeklődtek

utána, mert senkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnek vagy

bűnös elsikkasztásnak lehetősége. Kemény hideg tél volt; tiszta, szép

napok, a földön csikorgó hó, a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a

három falu lakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanító után

tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában. Napok, sőt tán hetek

teltek el, míg végre a szerencsétlen ifjú után kérdezősködni kezdtek s a

járásbeli szolgabíróság az ügyet kezébe vette.

A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy az élőt, vagy annak

holttestét. Több napig eredménytelenül. Az ifjú haza nem ment se

anyjához, se Csajágra: ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig

kissé boros fővel késő este s azzal a szóval, hogy Csajágra megy s

tényleg a faluból ez irányban el is indult. Kajár és Csajág, a két

szomszéd falú nincs messze egymástól, gyalog szerrel se igen több jó

félórai útnál – tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nem ehették,

mert azon a vidéken nincsenek. El sem igen tévedhetett, meg sem

fagyhatott, erdőn nem vezetett keresztül az út s az ég is tiszta,

csillagos, holdvilágos volt. Hova lett hát?

A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésű hegy van, mely

régebben szőlőhegy volt, most már szántóföld. De néhány szőlőhegyi

hajlék s néhány elhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutak kámva

nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetőzettel ellátva, a minők mint

csőszkunyhók a budaelőfoki szőlőkben láthatók. Azért voltak, hogy a

barom a kútba be ne eshessék, de azért a kútból esetleg vizet lehessen

merítni.

Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg találták a holttestet.

Az azonosság iránt semmi kétség se foroghatott fen. A hulla teljesen ép

állapotban volt, ruhája is megvolt sértetlenűl. Jegyzet-tárczája

oldalzsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényének zsebében

valának.

Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a következő jegyzet

találtatott:

»Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni, a kútba beleestem,

innen ki nem tudtam menekülni, erőm elfogyott, a kiáltozásban hangom

elveszett.«

»Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jött mentésemre, itt

meghaltam.«

»Édes jó anyám, adjon az isten a te szívednek vigasztalást, bocsáss meg

szerencsétlen fiadnak, az isten áldjon meg, örökre.«

»Örökre…« itt még vonások következtek, de azokat elolvasni már nem

lehetett.

Az írás kétségen kivül a szerencsétlen ifjú kezeírása volt. Legalább

látszólagos, felületes megtekintésre mindenki, ki írását jól ismerte, az

ő keze írásának tartotta azt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni,

mikor később vizsgálat alá vettem a kéziratot.

A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi vélemény azt igazolta,

hogy az ifjú éhen halt meg. A gyomor és a belek üresek valának, a

beleken gyuladás jelenségei.

Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozás és elővizsgálat. S miután

a jegyzet-tárczában talált szavak a véletlen kútba-esést s az onnan való

kimenekülés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azon kútnak

környékén téli napokban, karácsonyi ünnepekben csakugyan nem szokott

járni senki, a ki a segélykiáltást meghallhatta volna; miután a kút a

két falú közti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járók a kútból

jövő segélykiáltás hangjait nem igen hallhatják meg; miután az eltévedés

és kútbaesés lehetősége ellen a helyszíni körülmények egyike sem

képezett semmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesen megerősíté a

tényállásnak mindezen esetlegességét s végre miután semmi más gyanus

körülmény az egész nyomozás alatt semmi irányban föl nem merült:

mindezen okoknál fogva a járásbeli szolgabíróság a további vizsgálatot

megszüntette s az összes iratokat a zsebekben talált tárgyakkal együtt a

vármegye törvényszékéhez fölterjesztette.

Ez idő alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbejött tisztújitáskor a

vármegyénél. Az iratok kezembe kerültek; a vizsgálatban némi hézagokat

véltem fölfedezni; merültek fel előttem bizonyos körülmények, melyekre –

így hittem – a vizsgálat alkalmával kellő súlyt nem fektettek; a kézírás

szakértőileg még nem volt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s

az orvosok által megállapított jelenségei én előttem nem egészen

kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim is nagy számban merülvén

föl, én a további tüzetes vizsgálatot tartottam szükségesnek s az eset

rejtélyes volta s nem mindennapi természete arra indított, hogy annak

ellenőrzésére, sőt vezetésére magam menjek ki a hely szinére.

Erre indított ama mély részvét is, melyet bennem a szerencsétlen ifjú

anyjának határtalan fájdalma gerjesztett. Az anya eljött apám házához

hozzám s mindenre kért engem, ne hagyjam az ő szerencsétlenségét

megtorlatlanúl. Nem hiheti ő – úgymond – hogy a jó isten maga szerezte

volna egy szegény özvegy asszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek

kellett az ő fiát elemészteni.

Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinek tanulmányozásához, s

megállapítottam magamnak ama feltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb

valószinűsége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt.

Egyik feltevés az öngyilkosság lehetőségére irányult.

Ez volt legkevésbbé valószinű. Az ifjú tökéletesen egészséges és korához

képest tökéletesen szabályos termetű volt. Emlékeztem rá, hogy 12–13

éves korában egyszer Pápán a vízben úszkált mezitelenen s egyik

tanárommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hídon menvén át, tanárom

figyelmeztetett, nézzem csak annak a fiúnak a termetét, ilyennek kell

lenni a tökéletes emberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetős jó

tornász volt. Édes anyja biztosított, hogy betegség soha se lepte meg

semmiféle alakban. Tanítófőnöke s ismerősei, kiket kihallgattattam,

biztosítottak, hogy kitünő jókedvű természete volt, semmiféle beteges

ábrándozásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nem olvasott,

nem búslakodott, soha semmi bajáról senkinek nem panaszkodott, a lelket

mélyen megrázó és szerencsétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott

semmit, de az ily értelemben való mély elmerülés már koránál s

természeténél fogva sem volt valószinű, a szeszes italokat mértéken túl

nem itta, kitünő étvágya és alvása: az ily ember öngyilkos nem lehet,

kivált ha származásának s családjának társadalmi állásához képest

előnyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény, vagyontalan,

tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községben a segédtanítói állomás

csakugyan nem kedvezőtlen állás.

Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem.

Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen bebukás s abban az

éhhalál, a mint saját keze irása, az orvosi vélemény s a helyszíni

körülmények valószinűnek tüntették föl.

A kézírást szakértőileg is megvizsgáltattam; – de megmutattam egyik

testi-lelki jó barátjának is, ki az esetről még semmit nem tudott s ki

írását kis gyermek korától fogva ismerte. Barátja a kézíratot első

pillanatra valódinak nyilvánítá, valamint a szakértők is – kellő

indokolással.

A kézirat valódiságának volt más jelensége is. – A sorok ingadozva

következtek egymás után; egyik helyen az egyik sor majdnem tetejébe írva

a másiknak, másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymástól. Tehát

úgy írva, a hogy írni tudott, de később megvakult emberek szoktak, vagy

a hogy az ember teljes sötétségben szokott írni. Öt öl mély kút fenekén

pedig, melybe a nap be nem süthet, meglehetős sötétség van.

Íme az orvosi véleményen s a helyszíni körülményeken kívül ezek voltak a

véletlen baleset valószinűségét igazoló jelenségek. De a jelenségek,

melyek különös ügyességgel elkövetett s egyuttal elleplezett

gyilkosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának.