2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halál bekövetkezésének
ideje biztosan meg nem határozható és nincs kizárva annak lehetősége,
hogy a halál három év előtt, de harmincz év előtt is bekövetkezhetett;
3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmi támpontot arra nézve,
hogy ezek valaha horvátok voltak, nem nyújtanak.«
E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumentumot felhozni nem
tudtak.
* * *
Volt egyszer egy rendkivül érdekes perem, melyben egy 1794-iki orvosi
vélemény helyessége is kérdésbe tétetett.
Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egy gyermeket, nyakát
felvágták s így vérét vették. De miután a gyermek holttestén s kivált
nyakán vágásnak nyoma nem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodott
s e véleményt így iktatta jegyzőkönyvbe.
»Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogva a gyermek vérének
vétele alkalmatos tanúk által kétségen kivül való módon
megbizonyíttatott, noha torkán a sebnek helye nem látható, vármegyénk
hütös borbélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély konkludálta,
hogy minek utána vérének vétele megbizonyosodott, másképen a dolog nem
történhetett, mint hogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféle
titkos írral bekenték és a bőrt összeforrasztották.«
Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véleménye ez orvosi
látleletről?
– Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd!
Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz esztendő mulva a mai orvosi
véleményekről?
„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“
_(Levél egy szerkesztőhöz.)_
_Budapest, jul. 27. 1889._
Tisztelt barátom!
Felhívtál és pedig különösen megtisztelő szivességgel, hogy írjak
valamit neked a nálunk divatos bűnvizsgálati módszer árnyoldaláról s
különösen arról, hogy e módszer mellett a személyes szabadság jogát
miként kimélik vagy nem kimélik részint a bűnügyi nyomozásnak, részint a
bűnvizsgálatnak közegei.
E felhivásnak most nem felelek meg. Hanem e helyett elmondok egy esetet,
mely velem történt köztisztviselői pályám kezdetén. Ez eset élénk
emlékezete kisért és kisér engem a közvádlói, a birói, az ügyvédi, sőt a
törvényhozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belőle, mint a
mennyire Bentham, Beccaria, Carrara, Mittermayer s általában korunk
legnagyob büntetőjogi irói taníthattak. Mert a büntető
igazságszolgáltatás előkészitő intézményeinek egyikét oly világosan
feltárta ez eset előttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti.
Rád bizom: közöld vagy ne közöld lapodban. Azt se bánom, most közlöd
vagy máskor. De ha közlöd, add e czímet neki:
„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“
Az eset a következő:
Ezelőtt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-Füreden egy kis szőlőt
pinczével s két kis hajlékkal együtt. A szőlőt kivágattam s 1866-ban
ujra elültettem. Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem,
saját borom legyen, míg élek. E tervemet az utolsó években összerombolta
a fillokszera. De ez nem tartozik ide.
Kis szőlőm szomszédságában van egy kis üres telek. Ezt nagyon szerettem
volna megvenni. A tulajdonos Vörös József füredi gazda ember. Értelmes
ember, jó szomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derék feleségét is,
első szülött fiának én vagyok a keresztapja. A telek megér száz
forintot, igértem érte kétszázat, de háromra tartotta. Ezt sokaltam, de
később ezt is megajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb is
kijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog, azután
megnyugodtam benne.
1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztujitásunk. Engem tiszti
ügyésznek választottak.
Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján, úgy két óra tájban
beáll hozzám Vörös József, a füredi szőlőszomszéd.
– Tekintetes komám uram, – úgymond, – ha délután négy óráig ad nekem
kölcsön vagy szerez számomra kétszáz forintot: én azt két hónap mulva
köszönettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azon kivül
ráadásul odaadom azt a kis szőlőtelket.
Erre az ajánlatra nagyot néztem.
Nagyon szerettem volna azt a szőlőtelket, de hogy azt ingyen adja oda
nekem füredi gazda ember: e fölött nagyon el kellett bámulnom. A dolog
nem volt természetes.
Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan?
Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete.
Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem hozhat neki két hónap
alatt száz perczentet.
Biztosított, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz.
Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem a szőlőtelket
megveszem s árát kifizetem, de csak úgy, ha megmondja, mire kell a pénz.
Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kártyázó kompániának,
vagy szédelgő embernek akarja adni nagy igéretek fejében. Ettől akartam
megóvni.
Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz.
A dolog gyanússá kezdett válni előttem. Kiváncsiságom, érdeklődésem
mindinkább fokozódott. Elkezdtem faggatni az embert.
Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamisbankó-csináló úr van
Füreden, gépük fel van állítva, a nyomás tökéletes, de papirosuk még
nincs alkalmas, ezt beszerezni kell a kétszáz forint.
Kérdeztem, hogy hívják azokat az urakat?
Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt. Álneveknek véltem
akkor.
Kérdeztem: ő maga van-e az ügybe még belebonyolódva, vagy más valaki is?
Megvallotta, hogy rajta kivül még a vörös Berecz bodnár is részes, a két
úr is ennél van szállva.
Kérdeztem: hol van a gép felállítva?
Azt mondta, hogy az én szőlőbeli hajlékomat szemelték ki erre.
Rettentő haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tőle: miként jöttek e vakmerő
gondolatra?
Elmondta őszintén, hogy azok az urak az ő pinczéjében (az én
szomszédságomban) mulattak s kérdezték: kié a szomszéd hajlék? – Mondták
nevemet. Erre azt kérdezték: ki és mi az az úr? – Mondták, hogy én
Veszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédy örömmel
felkiáltott:
– No ez jó lesz. Az ő hajlékában dolgozunk a géppel, ott nem fog ránk
gyanakodni senki.
Az izzadtság vert ki felindulásomban, míg e részleteket végig
hallgattam.
Elővettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre s annak iszonyú
következményeire. Figyelmeztettem vagyonos helyzetére, derék feleségére,
kis gyermekeire, kiktől mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik.
Az ember megtört. Megbánta – úgymond – a mit tett, szeretne
megszabadulni.
De miként lehetne az?
Tanácsom az volt: ő jelentse fel az esetet nekem s akkor büntetése
csekély vagy semmi leend.
Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal – úgymond – mintsem társait, kik
benne bíztak, feladja, elárulja. Készebb velük szenvedni s velük
meghalni.
Tárczámból elővettem egy forintos bankjegyet. Az akkori jegy barna
nyomatos volt, később jött a piros, még később a zöld. Az akkori
bankjegyre apró betűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely így
kezdődött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieser Noten stb. húsz évi
sőt életfogytiglani büntetéssel sujtatik.«
Ezt felolvastam az ember előtt s magyarul megmagyaráztam neki. Halálra
ijedt, könyezett, de a följelentésre nem volt hajlandó.
Végre esti tíz órakor megtört s hozzám intézett magánlevélben saját keze
irásával az esetet följelenté.
Elbocsátottam s megnyugtattam.
A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói előterjesztést a
vizsgálat, az emberek elfogatása s a gép és hamis bankjegyek elkobzása
iránt. Csak törvényszéki ülést kellett tartani.
Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idő. Nehéznek látszott most
törvényszéket tartani.
Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkor megyei
állatkiállitás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, most Todesco-féle telken.
Kimentem oda. Ott megtaláltam az egyik alispánt, Késmárky Józsefet.
Közöltem vele az ügyet. Rögtön fölkerestünk két táblabirót és egy
jegyzőt s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk.
Egy óra mulva a vármegye egyik lovas katonája vitte a stafétát
Zalavármegye balaton-füredi szolgabirájához.
A szolgabiró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes, erélyes és humánus
ember. Még az igazak álmát aludta, a mikor berobogott hozzá a
megyekatona. Rögtön fölkelt, befogatott s hajnali négy órakor a
bankjegygép egy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnös emberrel
kezében volt.
A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember: Vörös és Berecz,
büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghot sok évre elitélték.
* * *
Ez az eset.
Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj nekem a gyanujelek
elméletének alapján erre:
én alkudtam Vörös Józseffel a szőlőtelek megvételére;
én elfogadtam (mert tehettem volna) a szőlőtelket;
én adtam a hamis bankjegy készítéséhez papírra kétszáz forintot;
az én szőlőhegyi hajlékomban állították fel a gépet s készítették a
hamis bankjegyet;
vajjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbiró közül
kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanusított ember
szabadságát s a nagy közönség kivétel nélkül elitélje az ekként fogságba
helyezett vádlottat?
Természetesen mindez nem történhetett meg túlzó óvatosságom miatt, de
bizony mondom: ma is komoly megilletődéssel gondolok e különös esetre.
Pedig közel negyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyakran az
ember jó hírneve és szabadsága!