A Bakony megint rossz hírbe jött. Megint azt hiszik országszerte, hogy a
Bakony tele van haramiával, emberirtó rablókkal, gyilkosokkal,
gyújtogatókkal. A lapok pár hét óta mindig tudnak valamit Renkó
bandájáról, utonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik mind a
Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegény utasokat.
Pedig hát a Bakonynak régen kiírtották rengetegeit, Luczenbacher
fejszései régen keresztűl-kasúl járnak rajta s a moóri völgytől
Zala-Egerszegig s a Balatontól Pannonhalmáig hiába keresne az ember
négy-öt ezer holdnyi szálas erdőt egy darabban. A gyönyörű bükkösöket és
tölgyeseket szántóföldek, nyíres legelők és fiatal vágások váltották
fel; tömérdek helyen nyilvános az erdőpusztítás s most már Veszprémtől
Pápáig, Zircztől Csesznekig, Nagy-Vázsonykőtől be Zalába sehol se
borítja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott országútakat. A »szegény
legények« is megfogytak egészen, csak a »szegény emberek« szaporodtak el
rettentően.
Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rossz híre van. Mikor
Windischgrätz ránk rontott 1848 deczemberben, táborának szélső szárnya
Pápán ment keresztűl: egy osztrák ezredes egész komolysággal mondá:
– Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás
nélkül foglaljuk el Magyarországot.
– S kitől félnek a Bakonyban? – kérdé Bezerédy prefektus.
– Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandurok, betyárok és a híres
Sobri vezér.
Bezerédy minden komolysága daczára is elnevette magát. A jó német
szentűl azt hitte, hogy csikós, kanász, pandur, betyár mind külön
fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális.
Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafői határ erdős
domboldalán.
De az igaz, hogy a Bakony félelmes hírét Sobri Jóska alapította meg.
Hiszen előtte is voltak már e századokban híres haramiák, még sokkal
veszélyesebbek mint ő. Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal
Bandi; de ezekről még nem írtak akkor a lapok; miután lapok nem is
léteztek s különösen nem írtak az osztrák lapok. Sobri föllépése abban
az időben, a harminczas évek közepén történt, a mikor már volt bizonyos
hírlapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány és bécsi sajtó
mindent elkövetett, hogy nemzetünket rossz hírbe keverje a művelt világ
közvéleménye előtt. A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és
Sobrit oly híressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit.
Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csináltak, noha ő arról alig
tudott valamit. Kezdetleges lapjaink sokat irtak róla, a népdalok
felkapták nevét, népszínműben is felhasználták nevét, alakját s
képzeletköltötte hőstetteit. Eredetének homályos volta s örökre
eltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra, hogy nevéhez a népies
mesék és legendák egész sorát kössék.
A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszik ma is, hogy egyik Vay
gróf volt Sobri voltaképen. Túl a Dunán pedig szentűl meg voltak sokan
győződve, hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzy híres
vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagy nemesi telkét ma is
Csúzy-háznak hívják Pápán. Betyáros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak
volt ez. Mint ifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a huszas évek elején
eltűnt hazulról. Sok csavargás után – mint maga mondogatta – csikóssá
lett a Bácskában s tíz évi bújdosás után a negyvenes évek elején jelent
meg Pápán s élvezte s érvényesíté nemesi nevét, jogát és nagy birtokát.
S miután eltűnése Sobri szereplésével esett össze: jó barátai és
ellenségei egyaránt azt suttogták, hogy ő volt Sobri, senki se más. Vay
Józsi gróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal, mintha maga
is hinné a róla költött meséket, melyek épen azért határozott alakban
képződtek ki s maradtak fenn róla.
Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanem egyedűl csak Sobri,
sőt még ez sem voltaképen. És én most elbeszélem magának és bandájának
történetét híven és igazán, minden romantika, minden túlzás nélkül.
Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget vessek s hogy ifjabb
írótársaim ismerjék azokat a viszonyokat, melyek a Sobri-világot
szükségképen megteremtették s hasonló körülmények közt megteremtenék
most is.
Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fia Baltavár mellett.
Apját s őt magát is igazán Pap Józsefnek hívták, Sobri neve csak álnév
volt, melyet a haramia-élethez választott. A század elején ez közönséges
szokás volt legalább túl a Dunán, sőt a juhászok, kanászok közt a
Bakonyban most is szokás. Sobri társai közt például ott voltak: Mógor,
Zsidó, Fűmag, Kalarábi, Franczli, Bódai, Virrasztó, Liliom, Csuha,
Görhes, Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramia álnév.
Társai voltak például: Milfajt, Pap Andor, Király Jancsi, Pityerész
Istók. Ezeknek más neveit nem ismerem, de csaknem bizonyosnak tartom,
hogy ezek se az igazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév után
ismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ádám, Peti, Pista, eredetileg
mind szökött katonák, dezentorok, mint akkor mondották.
Sőt még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ez igazán sajátságos.
A lápafői véres harcz után, melyről később szólok, elfogtak és
Szegzárdra bevittek egy haramiát. A neve volt Varga István. Összevágva,
lőve, zúzva, törve büszkén vallott a fiú mindent s bátran ment az
akasztófa alá. De mikor azt kérdezték tőle, hogy Sobri elesett-e
Lápafőnél, azt felelte:
– Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri. Mi csak úgy ismertük
egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Én tőlem sem kérdezték a nevemet, én se
kérdeztem senkitől.
A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mondott. E titkolózásnak meg
volt a jó oka akkor is és később is.
Egyszer húsz év előtt volt a kezemen egy szegény legény. Ha jól
emlékszem, épen annak az Oroszlán Palinak bűntársa, a kit mint megyei
fiskus egykor én ítéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly Renkó
Kálmánnal az úrkuti erdőben együtt találtatott. Annak a szegény
legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevét sehogyse akarta megvallani.
Zalamegyei juhász volt s hiába kutattam igaz neve után.
Egyszer bejött hozzám a szeretője s engedelmet kért, hogy tisztát és
ennivalót adhasson be Hatlábúnak s beszélhessen vele. De ő igaz néven
nevezte a betyárt, melyet már elfeledtem. Szeretője kérelmét teljesítém
s Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemrehányólag mondtam neki,
hogy íme tudom már igazi nevét ettől a leánytól.
Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággal mondta a leánynak:
– Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te most szegény öreg
szüleimnek. És azután hogyan legyek én most becsületes ember valaha, ha
mindenki tudja a vidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam.
Íme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédség a szülék iránt s
számítás arra, hogy az ifjúság kitomboltával s a büntetés
kiszenvedésével valamikor becsületes emberek közé számíttassék még a
haramia is.
Sobri apja nagyon istenfélő, kegyes ember volt. Minden búcsura elment
Kis-Czellbe s minden vasárnap térdepelve látták imádkozni a baltavári
templomban. Ha mondták neki, hogy üthetett el tőle fia annyira, azt
felelé:
– Igaz, hogy rosz gyerek volt s nem is tudom, hol van, talán el is vette
már az Isten, de hogy a Sobri az én fiam volna, azt el nem hihetem.
Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az ő fia volna ama hires
haramia.
Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztették a falúbeli leányok és
menyecskék, szeretett szépen öltözködni s a kocsmán mulatni s hogy
pénzhez juthasson, disznót lopott.
Megcsípték, elítélték, kiállta a börtönt és botot, de mikor kiszabadúlt:
újra lopott. Újra a vármegye kezére került s ott, mint csinos, tiszta és
ügyes fiú, börtönbüntetésének vége felé a várnagy konyhájára került
pecsenyeforgatónak.
Innen megszökött s Fényes Istók nevü bajtársával szövetkezve, kirabolta
a kolomposi számadójuhászt. Társát elfogták, felakasztották, ő maga
megugrott.
Ez történt 1835 évi májusban. Ettől kezdve lett hajléktalan rabló, erdei
haramia.
Első társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andor és Franczli
valának.
Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után a legtekintélyesebb
legény. Legértelmesebb is volt, iskolába járt, írni, olvasni jól tudott
s ponyvairodalmú művekből egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyet
a bokodi erdőben ásott el, mikor megsebesűlt. Valamikor urasági inas
volt kanász korában és Sobri legbizalmasabb emberének őt tartották
társaik is, a hatóságok is. Közel másfél évig, 1836 őszéig Vas-, Sopron-
és Győrvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leginkább papok, zsidók,
birkások ellen. Abban az időben a bérlőket nevezték túl a Dunán
birkásoknak.
Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyében Nagy-Szőllősön
született, apja Zichy Manó gróf jobbágya volt. Katonafogdosás elől
ugrott meg s lett duhajjá és Sobri társává.
Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt. Származását
egyiknek sem tudom. Pap Andor örökre eltünt és senki se tudja
bizonyosan, hova lett. Egyike a legérdekesebb mesés alakoknak.
Franczli igaz neve Kaufmann Ágoston volt. Ez két társával, úgymint
Babóthi Istókkal és Páli Józseffel, kit haramia néven Bodri Ferkónak
neveztek, 1831 évi áprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönből
és több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csatlakozott. Mikor
Sobrit elérte végzete: ez a Franczli két szökött társával, azután
Virrasztóval, később Pap Andorral alkotott külön rablóbandát. Társai
lassankint részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor ő 1838-ban Nagy
Jancsi vezérlete alá szegődött, de mikor ezt társai kivégezték, megint ő
lett haramiavezérré.
Sopronmegye 1836 nyarán megúnta már a rablásokat és Sobri ellen katonát
kért, mozgósítá egész pandurseregét és népfelkelést is rendezett,
kihajtván Sobri üldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a föld népét.«
Tudniillik a jobbágyságot.
Sobri ekkor átvonúlt Veszprém- és Győrmegyékbe s végrehajtván a
tüskevári és tornai rablásokat, elhatározta, hogy nagy számra
felszaporodott seregét két részre osztja. Felének Milfajt vezetése alatt
átadja Veszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedig megtartja Győrt,
Vast és Zalát. Mielőtt azonban e tervét megvalósította volna, még két
feltűnő rablást vitt véghez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának
kezdete. E két rablás volt a kónyi és szolgagyőri.
Kónyban, Győrmegyében az uradalmi számtartót rohanta meg s a győri
káptalan pénztárát vette magához 1836 évi október 10-én. A pénztár nem
volt üres, mert a jobbágytized már eladva volt. A pénztáron kívül
elvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüstjét, ékszereit.
Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sírásra fakadt. Sobri
kérdezte sírásának okát. A kasznárné azt mondta, hogy holnap jön ki
egyik kanonok Győrből a pénztár átvételére s miután Sobri minden
ezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se teríthet az uraságnak.
– Egyék a pap – mondá Sobri – fakanállal, Jézus se ezüstkanállal evett.
– Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony.
– Hányan vannak a familiában, kérdé Sobri.
– Heten.
Erre Sobri hét pár ezüst evőeszközt visszaadott a kasznárnénak.
Volt a háznál egy felnőtt fiatal csitri lányka is. Ez is sírt a rablási
művelet alatt.
– Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe? kérdé Sobri.
– Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két hete kaptam ujdonatúj
aranygyűrűmet és kendtek máris elviszik.
– No egy csókért visszaadom, felelte a haramia.
A lányka habozott.
– Ne viszologj tőlem babám, rivalt rá hetykén Sobri, ma még se lányt nem
csókoltam, se pálinkát nem ittam.
Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia két fülét s hangosan
megcsókolta arczát. Aranygyűrűjét azonnal visszakapta.
Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent említett öt társán kívül
még vele voltak Fekete Jóska, Ádám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze
Marczi, Csuha Anti, Laczi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi,
Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, Czifra Miska, Páli Józsi
s még egy pár.
A haramia csapat ezután Győr-, Veszprém- és Komárom megyék összeszögellő
határain mulatott s űzte apróbb rablásait hol együtt, hol különválva.
Ugyanez év deczember 6-án Milfajt a csapat másik felével Pápa-Teszéren
rabolta ki a bérlőt, ki a falun kívül lakott. Itt a haramiának jó kedve
kerekedett, a pinczéből hozatta fel a bort, a faluból dudást hozatott, a
cselédleányokat és menyecskéket berendelte s társaival együtt hajnalig
tánczolt. Jó kedvében a bérlőnek is visszaadta pénzének egy részét, sőt
hajnalban a bérlővel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s minden
leánynak öt forintot adott ajándékba.
Pár nap mulva maga Sobri, legjobb legényeit véve magához, végrehajtotta
Veszprémmegye északi részén a szolgagyőri rablást. Ez deczember 8-án
este történt.
Szolgagyőr ura Hunkár Antal volt, a legvitézebb inzurgens ezredes az
1809-iki franczia beütés alkalmával. Nagy tekintélyű közbirtokos, több
országgyűlésen követ, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a
Batthyány-miniszterium alatt veszprémi főispán, 49-ben Debreczenben
főrendiházi tag.
A kastély a század elején épűlt ódon épület, egyemeletes egy domb
tetején, körűlvéve gazdasági épületekkel. Sobri estennen lopózott oda
társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel
beterelt és összehajtott egy pinczébe s aztán nehány társával bement a
kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt e szóval:
– Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, a nevem után tudja
már, miért jöttem.
Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni.
– Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri – látja, hogy
hozzánk közelebb van a fegyver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna.
Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczében van megkötözve.
Két legényem elkíséri.
Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon meg van ijedve, láthatóan
reszket. Oda ment hozzá.
– Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen
másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan
végezzünk, mert nekem nincs sok időm.
Az úrnő magához tért s németül oda szólt férjének, hogy adjon oda
mindent.
Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állott ellent, csak arra kérte a
haramiákat, hogy nejét ne bántsák.
– Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri.
Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár
díszruháinak lánczait és ékszereit, ezüstsarkantyúit s minden
használható fegyverét, ezek közt egy aranynyal kivert damaszkcsövü
puskát is.
Végül Sobri az úrnő kezén gyürüket látván, kezdte lehúzni ezeket is.
Hunkár ingerülten szólt:
– Hát ez a becsület gyerekek? Nem megigértétek, hogy nőmet nem
bántjátok?
De Sobri nem tudta legyőzni rabló természetét.
– Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is van szeretőm, annak is
kell.
Hunkárt ez nagyon elkeseríté. Annál inkább, mert neje a nagy izgatottság
miatt sulyosan megbetegedett. E jelenetről Hunkár még aggkorában is nagy
keserüséggel nyilatkozott.
Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de előbb az uraságra
rázárták az ajtókat s keményen elzárták a pinczét is, melyben megkötözve
kinlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobri ekkor
már árkon-bokron túl volt.
De a szolgagyőri rablás aztán fordulópontot képez a Sobri világ
történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri
áldozatai, de Hunkár nagybirtoku és tekintélyes nemes volt, tagja a
szent koronának s az ő esetét most már másként fogták fel a vármegyék és
kormányszékek.
Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz és Bácsbe a királyhoz.
Hunkár nem törődött téllel, rossz úttal, ott hagyta még a beteg
feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe, hol a kanczelláriánál levő
barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az uj királynál
Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra
senki se tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogy a királynak
többi közt e szavakat is mondá:
– Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és
birodalmát a franczia császár ellen és felséged nem tudná megvédelmezni
az én szegény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen?
Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetü új király szemmel
láthatólag megrezzent, sőt reszketett ez erőteljes hangon kiejtett
kemény szavakra s akadozva bár, de határozottan megigérte, hogy minden
rendelkezést megtétet Sobriék kipusztítására.
Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte
őt nemcsak az országgyülésekből, hanem a győri csatából is, melyben a
felkelő nemesi hadsereget maga a nádor vezette s melyben Hunkár
bámulatos vakmerő vitézséggel kűzdött és sok sebbel maradt a csatatéren
s csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg életét. A nádornak ezt
mondá:
– Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenségednek, mikor hazánkat és
királyunkat együtt védtük és most nemesi hajlékom védelmét kérem
fenségedtől.
A nádor is megigért mindent.
A király és nádor igérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari
kanczelláriától, mind a helytartótanácstól lovas sürgöny gyorsaságával
adatták ki a szigorú és megfelelő intézkedések a vármegyékhez s a budai
katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak minden áron és haladéktalanul
üldözésére.
Sopron, Győr, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállitotta a statariális
biróságot.
Ez öt vármegye ötszáz pandurt központosított a rablók bekeritésére.
Ezenkivül a szolgabirák közbenjöttével népfelkelés rendeztetett
mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték az ifjabb és erőteljesebb
jobbágyokból. A költségeket a vármegyék és uradalmak viselték.
Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kik fegyvert ragadva, a
felkeléshez csatlakoztak.
Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság s a
szükséges helyekre vezényeltetett.
A Bakonyt csatárlánczokká alakitott tömegek vették körül és
nyomról-nyomra kerítették be és szorították össze Sobri csapatjait. Az
említett öt vármegyén kivül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is
bevonatott a müködési tervbe s e kilencz vármegye állapota valóságos
hadjárat képében mutatkozott.
Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnak és távirdának még híre
sem volt s a téli zord időben pár nap alatt nem volt foganatosítható. De
mégis elég gyorsan következett be a siker.
A szolgagyőri rablás után ismét kétfelé osztá csapatját Sobri Jóska.
Milfajt a Vértes felé vonúlt, Sobri pedig a Balatonhoz és Tihanynál
átkelve, Somogynak és Tolnának tartott.
Milfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsival s még vagy
tizedmagával deczember 11-ikén a majki korcsmárost rabolta ki
Komárommegyében. S szokása szerint az éjjel ugyanabban a korcsmában
dőzsölt és mulatott.
Megjegyzem, hogy Milfajt és Pap Andor e vidékről való volt, mert
Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya, Pap Andornak pedig a
közelfekvő Kéthely községben volt sógora, Gerhárd András nevű,
ugyanekkor törvénybiró.
Volt a majki korcsmában, a hol dőzsöltek, egy oroszláni tót is, ki egy
külön asztalnál csendesen iddogált önmagában. Előtte az asztalon egy
szál fagygyúgyertya égett.
Milfajt jó kedvében odament a tót asztalához s elvette előle a gyertyát
s a maga asztalára tette szó nélkül.
Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre felhörkent s a
haramiát összeszidta. Milfajt rárívalt a tótra s puskáját félkézre kapta
s agyával nagyot ütött a tót vállára. A puska agya ketté törött.
Erre Milfajt rettentő dűhbe jött s puskája csövét két kézre kapva, a
tótot agyon akarta csapni. De a tót az ütés elől hirtelen az asztal alá
bukott, a puska az asztalhoz ütődött, elsült s egész töltése Milfajt bal
czombján ment keresztül. A töltés sörétből állott, csontot nem tört
ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A seb és vérzés nagy volt.
Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a nemezis kezét látta e
balesetben.
Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjének volt két árvája:
Hunkár Miska és Sándor barátim, képviselők az utóbbi országgyüléseken,
de ekkor még gyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volt s mikor
a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár azt mondá nekik:
– Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskát ne bántsátok, mert az az
árvák tulajdona.
– Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólt hetykén Milfajt s elvitte
a puskát.
– No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával, az árvák istene
számon kéri tőled!
És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme.
A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még ez éjjel a bokodi
erdőre vitték. Faágból, hóhányásból csináltak neki árnyékot s hóval
borogatták súlyos sebjét. Ez éjszaka s a következő napon itt maradtak.
Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodni s azért a következő
éjszakán bevitték a sebesültet Kéthelyre, Pap Andor sógorához, a már
említettem Gerhárt András törvénybiróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelt a
beteg mellé ápolónak, ő maga pedig hírt adott az esetről a járási
főbirónak.
A gesztesi járás főszolgabirája Thaly Lajos volt, Thaly Kálmán édes
apja. Ő a hír vétele után haladéktalanul mozgósitá pandurjait s egyúttal
a komáromi várból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak látszott,
mert kis erővel szemben a haramiák bizonyára megvédelmezték volna
sebesült vezéröket.
Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdtjével, a még most is élő
öreg Milkovics Zsiga bátyánkkal, ki szintén több országgyülésen át volt
balközépi képviselő.
Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihály nevű egykori német
őrmestertől hallottam, ki később falumban volt Matkovich Tivadar
ispánja. Ennek kellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s őt
elfogni. S a jó német őszintén megvallotta, hogy mind ő, mind társai
reszkettek, mikor a szobába behatoltak, oly rémitő híre volt már akkor
Sobrinak és Milfajtnak a katonák közt is.
Pedig előttük egy fájdalmában nyöszörgő súlyos beteg feküdt. Igaz, hogy
ágya mellett egy széken két töltött pisztoly hevert, de mit használt az
már akkor?
A rablót Komáromba vitték s az esetről rögtön értesítették
Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy engedjék meg neki, hogy Kisbéren
lakó ártatlan feleségével és két kis lányával beszélhessen.
Természetesen megengedték. Szívrázó volt az utolsó találkozás.
Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész úton mindenütt, de különösen
Veszprémben összesereglett a nép, hogy Sobrinak főemberét a híres
Milfajtot láthassa.
Magas szélü kerek kalapot viselt. Kalapjának pereme ezüsttel volt
szegélyezve és fekete selyem nyakkendőjén is ezüst rojt volt.
– Szép nyakravalód van fiam, mondá neki Micsky Lajos képviselő barátom
édes apja, akkor megyei főszámvevő Komáromban.
– Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára, felelt nyugodtan a
haramia.
Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörüen kivarrott bakonyi szűr, a hideg
tél daczára is egy szál gatya, ezüst sarkantyús kordován csizma s
derekán egy értékes színes salikendő, ebből állott Milfajt öltözete.
Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festő le akarta arczképét
festeni. Milfajt ebbe csak oly feltétellel egyezett, hogy a képet
összetéphesse, ha neki nem tetszik.
Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegette a rabló.
– Meg van-e kend elégedve? – kérdezé a festő.
– Jól van no, – felelt a haramia – hanem már nekem szebb képeim is
voltak.
– Mifélék?
– Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig magammal hordoztam, de
most nemrég elástam a bokodi erdőben. Minek legyen másé?
Deczember 22-én állították a »talponálló« biróság elé, mint a
statáriumot akkor nevezték és karácson előtti napon 24-én akasztották
fel. Hullája éveken át látható volt az akasztófán.
Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusztulása.
Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehéz bujdoklás után deczember
végére Nagy-Szőllősre jutottak a Somlyó alá, Király Jancsi szülőhelyére.
A vármegyének híres pandurőrmestere volt akkor Paál Dániel e vidéken. Ez
nyomról-nyomra üldözte a két rablót és 1837 évi január 1-én este Szőke
Péter nagy-szőllősi jobbágy házánál megnyomta és elfogta őket.
Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyomban mindaddig kinozni, míg
minden bűnét be nem vallja. Így történt itt is. A két haramia január
3-án állíttatott a biróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé.
Ruhájáról mindkettő felismerte Milfajtot.
– No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társához Mógor.
Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen és ravasz ember volt,
gyakran női ruhában járt s szegény öreg asszonynak alakjában menekült.
Épen így menekült egyszer Thaly Lajos főbiró kocsiján is Nagy-Igmánd
körül.
Pap Andor és a majki kaland többi részese ismét egyesült nehéz bujdoklás
után és folytonos üldöztetés közben Sobrival, de Sobri csapatja teljes
számban többé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggel mind a
menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volna vagy épen lehetetlen.
Egyesek, sőt egyes kisebb csapatok külön váltak s így kisérelték meg a
menekülést.
Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép, erőteljes betyár:
Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszélem történetét. Ennek apja szintén
társa volt időnként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csak fölvett
haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem, hogy fia már talán nem is
tudta igazi családnevét.
Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nemcsak rossz vége lesz,
hanem előreláthatólag hamar vége is lesz s miután vér nem nyomta
lelkiismeretét, nagy dolgot határozott el magában.
Bement egyenesen Bezerédy főbiróhoz, megmondta bizalmasan, hogy ő meg
akar javulni és kegyelmet kér a vármegyétől. Bezerédy azt mondá, hogy ő
szót emel mellette, ha Sobri társai közül legalább kettőt kézre ad élve.
Görhes meggondolta a dolgot.
– Élve nem tudom tekintetes uram, – úgy mond – de halva megpróbálom.
Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, mint a kinai jongleurök
a késhajigáláshoz. Ötven lépés távolságról embernek vagy disznónak le
tudta biztosan vágni a fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi
csárdában Sobri két bujdosó társát poharazás közben két fejszecsapással
agyon vágta. Az esetet maga jelenté be s a zsákmányolt fegyvereket maga
adta a kézhez.
A vármegye nem állította statárium elé, pár hónapot ült Veszprémben s
aztán megszabadult.
Sobrinak jelentékeny híres társa volt a vakmerő Fekete Jóska. Ez
sárvári, vasmegyei születésü s eredetileg kanász volt; Sobrinak egyik
legrégibb társa. Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsi s
február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Ez a Dobos a Bakonynak
egyik ága Zalában, a birtokviszonyok tekintetében egészen rendezetlen
roppant erdőség; – már akkor is, később az én megyei időmben is, sőt még
most is valóságos menedéke a »szegény legények«-nek.
Fekete Jóskát Sümegen állitották a statárium elé. Bevallotta, hogy
résztvett a kónyi, tüskevári, tornai és szolgagyőri rablásokban Sobri
vezetése alatt. Nála találták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüst
sarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmája piros szattyánnal
volt kivarrva s bakonyi szürének posztója alig látszott a rávarrt
virágtól.
Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöztetve, felhúzták már az
akasztófára, szép beszédet tartott a néphez, intvén különösen az
anyákat, hogy jól neveljék gyermekeiket, nehogy az ő szomorú sorsára
jussanak.
Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történt a lápafői
összeütközés is, melyben Sobri elesett.
Lápafő Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyi határon. Hullámos és
erdős vidék, kivált akkor nagyon erdős volt. Sobrit Tamási és Szakcs
felől szorították oda.
Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandur, félszázad uhlánus lovasság,
a megyék által kirendelt népfelkelés s vagy huszonöt fiatal nemes gyerek
önkénytesen. Sobri az akkori hivatalos felfogás szerint heted magával
volt. Minden egyes emberére ötven üldöző esett legalább.
Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt, az én előttem egészen
bizonyos. Hiszen négyen halva maradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra
vitték be; az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi és Liliom
Peti innen is megmenekültek. Ez már összesen nyolcz s menekülhettek még
többen is. Azonban ha kétszer heten voltak is, ez még mindig eltünő
csekélység az üldőzők nagy számához képest.
Sobri és minden társa el volt szánva megát meg nem adni, hanem halálig
kűzdeni. Sobri nem egyszer mondá:
– Az én kezemen más vére soha nem szárad. Én csak egyszer fogok vért
ontani.
A magáét értette alatta.
Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magyarád-patakja, melynek
egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas
erdő volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdő.
Pandurok és felkelők messze maradtak, de a lovasság és a lovas
csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé a szálas erdők
szélére vonúlt társaival s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén
befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy
órán át folyton tüzelt a támadókra.
A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik embere a másik után esett el
vagy sebesűlt meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandurok is. Ezt
az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerette volna,
hogy a híres haramia vezért ne ő kerítse birtokába, hanem a pandurok.
Megsarkantyúzta tehát lovát s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával
Sobri felé rugtatott s neki ment a pataknak.
Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiztosabb lőtávolban
arczához emelé, hogy a kapitányt lelője. Azonban egy pillantással
körülnézett üldözőik nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant
fel benne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre s egy
pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte.
Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére
befesté a havat körülötte.
E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hozzátette:
– Nem adtam volna magamért egy rossz garast, mikor a ficzkó puskájának
csövét láttam. Hanem ez bátor gyerek volt – tette hozzá.
Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik még épen valának. Négy meg
volt halva. Varga Pistát sebesűlten elfogták, Recze Marczi és Liliom
Peti gyorsan eltünt az üldözők látköréből. Pap Andort még sokáig látták,
a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál több lövés ment utána
eredménytelenűl.
Ezzel be volt fejezve Sobri élete.
De be volt-e hát? Vajjon Sobri Jóska volt-e valóban az az elszánt
legény, a ki ott szíven lőtte magát? Ez a kérdés a túladunai körökben,
sőt országszerte is beszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek,
a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a ki ott a lápafői erdőben
meghalt.
Nekem nincs semmi kétségem.
Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem bonczolták,
jegyzőkönyveket nem vettek fel róla, tanúkat nem hallgattak ki s
mindenféle hókusz-pókuszszal a hatóságokat nem zaklatták.
Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a hol vére kiomlott. Hiszen ki is
lett volna ott Sobri tanúja. A kik ismerték volna, azok vagy bújdostak,
vagy meg voltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túl a Balatonon
és Bakonyon.
Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló prémes dolmány, igen
gazdag hímzésű szűr, csizma és gatya volt a hullán. A puska, melylyel
lövöldözött, Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert damaszk
fegyvere volt és a szűrkötőszíjat Hunkárnak zománczos és drágaköves
aranyláncza helyettesíté. Csak a haramia vezérnek lehetett osztályrésze
mindez a szolgagyőri zsákmányból.
Ez az egyik bizonyíték arra, hogy a halott nem volt más, mint Sobri.
A másik az, hogy ettől kezdve Sobri örökre eltünt és élve soha többé
senki nem látta.
A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, mint huszonnégy éves ifjút
mintaszerű szép arczczal és termettel s a halott ifjú csakugyan
mintaszerű szép alak volt.
A negyedik az, hogy Recze Marczi, midőn később elfogták, nyilván
megvallotta és halálos óráján is megerősítette, hogy az az ifjú, a ki
Lápafőnél agyonlőtte magát, Sobri volt. – Íme ez már egyenes és
közvetlen tanú.
De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szente János, e korszak utolsó öreg
betyárjai és Sobrinak jó ismerősei határozottan állitották Sobri ottani
halálát s állitották oly körülmények közt, melyek nem engedik meg a
feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni. Kiliti Mózsa Mihályt,
mint a halál révén álló öreget kieresztettem a börtönből s ekkor önkényt
száz meg száz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetes
bűntényekről s a betyárvilág ismert és ismeretlen alakjairól. A hány
esetben elrendeltem a vizsgálatot, az öreg mindenütt igazolva lett.
Miért nem mondott volna ez egyben igazat? Sőt hozzá tette:
– Én uram megnéztem Sobri sírját másnapon, sokan voltak ott csodájára.
Megnéztem egy hét múlva, akkor is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két
hét mulva, akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egy
keresztet erdei faágból s oda tettem sírja fölé. Pedig én kálvinista
ember vagyok, de a keresztet, ha sírhalomnál van, a kálvinista is
tiszteli. Azt gondoltam, legalább legyen a sírján egy kereszt, hiszen
nem akasztófán halt meg.
Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg Lápafőnél, legnagyobb tápot
nyert elfogott társának Varga Pistának vallomásából.
Ez 22–23 éves ifjú volt, erős, bátor és zord, mint a vas. Bement a
vásárra, hogy jegyesének ajándékot vegyen. Épen katonafogdosás ideje
volt, ráfogták, hogy kóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egy
granátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyében csikósnak állt be.
Később itt is felfedezték, innen is megszökött és Sobrihoz állott.
A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappal a lápafői
összeütközés előtt csatlakozott. Itt a fiu kapott a fejére két
kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, balkezének négy újját levágták,
jobb karját keresztűllőtték, így azután megnyomták, megkötözték s
bevitték Szegzárdra.
Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s biráival szemben is oly
bátor volt, mint az oroszlán. – Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e
az, a ki magát agyonlőtte, ezt már föntebb közöltem.
Feleletének őszinteségét nem hitték s egyik bírája azt mondá:
– Hazudsz te most is.
Varga Pista komor arczczal végig nézte a birót s így felelt:
– Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnap úgyis felakasztanak? Nem
szégyenli magát az ur?
S büszkén elfordult attól a ki a halálra menőt sérteni tudja.
Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láznak túl a Dunán. Az
életben maradt társak tovább bujdokoltak, a hajsza még tovább tartott,
sőt tüzesebb volt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatóságok még
kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett, keresték hát nyomát s
üldözték nevét és emlékezetét szünet nélkül. A hol egy-két szegény
legényt vagy bújdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobrit
vélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevében garázdálkodtak.
S mert a bakonyi haramiavezér fejére és társaira nagy díjak voltak
kitűzve, feladó, sőt árulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködött
arra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylag gyorsan
kiirtattak.
Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése, Sümeg, Somlyó,
Devecser és Kis-Somlyó köze mindig buja tenyészetű telepe volt az erdei
betyároknak. Erdők, patakok, erdei legelők váltják fel itt egymást nagy
területekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymással versenyezni
szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogy túl a Dunáról minden lopott
lovat hajdan Kis- Kúnságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyének
minden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott tereltetni. S az
üldözött szegény legénynek, a menekvő bujdosóknak e vidék juhászai és
kanászai lehetőleg segítséget, menedéket szoktak nyújtani.
Így volt ez az én megyei tisztviselősködésem idején is. Így volt ezelőtt
negyed századdal, mikor a Schmerling rendszer Patkóék és Illésék ellen a
katonai rögtönitélő biróságot állította föl. Így volt Sobriék korában
is.
A vármegyék sokat törték fejüket azon, miként lehetne e fészket
szétrobbantani. Zalamegye gyűlésén épen a Sobri-korban maga Deák Ferencz
is foglalkozott e kérdéssel s ő maga is pártolta a rendek ama
határozatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyen szabad se hátas, se
hámas lovat tartani. Deák Antal erélyesen ellenzé e törekvést, azt
mondván, hogy az állattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga oly
föltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elkobozni semmi indokból
nem szabad. S érdekes, hogy Deák Ferencz tekintélyénél e kérdésben
nagyobb nyomatéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetették ellene,
hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkor gyorsan nem menekűlhetnek s
akkor jól fogják magukat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynak
szentsége mindenek fölött való: mondá Deák Antal. S győzött.
A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtak és sokan Sümeg
biztos menedékű vidékére vonúltak. De épen ezért idejöttek a legügyesebb
csendbiztosok és pandurhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabb
pandurok is.
Február 21-én ezek Sobri három társát lepték meg Rigácson, Sümeg
mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri, Lakat Miska és egy Ádám nevű
katonaszökevény. Ádámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rögtön
a sümegi talponálló biróság elé állították és 28-án felakasztották.
Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöldözés után itt
megmenekűlt, de szakadatlan üldözésben hajszoltatott egész éjjel s a
következő egész napon. Február 22-én este bevette magát a rendeki erdőbe
s két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlanság után
testben-lélekben kifáradva s télben hóban megdermedve, egy dőlt fára
leült s lehajtá fejét pihenni. Nehány percz mulva itt is nyomába értek a
pandurok. Nehány lövést még váltott velök s azután egy pisztolyt rántott
elő, felállt a dőlt fára s odakiáltott a pandurokhoz.
– No hát kutyák, egyetek meg!
E szavakkal szíven lőtte magát s holtan esett le a dőlt fáról a zúzmarás
harasztba.
Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökségnek egy kis falucskája.
A prágai erdőben volt a veszprémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord
téli és tavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékában húzta meg
magát Sobri nehány bujdosó társa.
Egyszer, márczius végén, a pandurok ötöt leptek meg ott úgy alkonyat
táján.
Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén hol Fűmagnak, hol Kalarábinak
nevezték.
A másik volt Csuha Anti.
A harmadik Laczi nevü dezentor, családnevét sohase tudta senki.
A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti.
Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeretlen maradt.
E két utóbbi tornamegyei volt a Bodvavölgyből. Kassán fogták el őket,
mint állítólag kóbor gyerekeket katonának, hogy a város ezzel is
kevesebb ujonczot adjon a maga részéről a hadsereghez. A két fiú nem
volt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára. Először könyörögtek,
sírtak s kérve-kérték a szabadonbocsátást. Ez nem használt. Azután
ellenálltak s daczoskodtak. Ekkor lehúzták őket a deresre. Azután nem
szóltak semmit, hanem a legelső alkalommal leütöttek egy káplárt s
elmentek világgá. Átjöttek túl a Dunára s beálltak Sobrihoz. Elszántabb
legénye alig volt Sobrinak, mint e két tornamegyei fiú.
A prágai megrohanásnál Recze, Csuha és Laczi megugrott. Czifra Miska és
Pista menekűlhetett volna, de úgy látszik, ők már kifáradtak a folytonos
üldöztetésben. Megállták a harczot s meglövöldözték a pandurokat.
Este lett, besötétedett s a pandurok nem mertek az akolba behatolni. E
helyett felgyújtották az aklot s jó távolban körülállták, hogy senki ne
menekülhessen. De a két fiú nem is akart menekülni. Lőttek, míg lőhettek
s mikor a tető egyik fele égve lezuhant, ők az izzó zsarátnokba egymást
átölelve belefeküdtek.
A pandurok megvárták míg a csűr leégett, bevárták a reggelt és se
embert, se holttestet nem látva, tovább álltak. Recze Marczi vallotta
meg május közepén a biróság előtt, hogy két társuk ott égett s hogy ki
volt e két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkor találtak ott
két megszenesedett csontvázat. Még akkor is átölelve tartották egymást.
Rokonaik talán most is várják hazatérésüket!
Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl már sokáig. Őt Laczival
és Csuka Antival együtt május 17-én a padári vágásban szintén Sümeg
közelében lepték meg és kerítették be a biztosok. Heves ellenállás után
Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézre kerültek s május 29-én Sümegen
fölakasztattak. Fűmag részletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a
lápafői összecsapásnál ő is jelen volt s határozottan állította, hogy
maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szíven lőtte magát. Ő fedezte föl,
mint említém, a két tornamegyei fiúnak prágai katasztrófáját is. Egy
nagyon elterjedt hírt is megczáfolt. Általánosan azt beszélték ugyanis,
hogy mikor Sobri Veszprémből és Zalából kiszorítva Somogyba menekűlt, a
szántódi réven Tihanynál lakodalmas népnek öltözve, pandurok
társaságában hajózott át, a révésznek szép leánya kísérvén őt, mint
állítólagos mennyasszonya. Fűmag azt mondá: ebből egy szó se igaz, ők
Sobrival a Balaton jegén menekűltek át.
Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ez soha ki nem tudódott.
Többé neve elő nem fordul; híre, hamva elenyészett.
Emlitettem, hogy a lápafői vérengzésből megmenekült Liliom is. Ezt
keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinak nevezték. Ez egy időre nyom
nélkül eltünt, 1838-ban azonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott
és a szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben megszökött s a
híres Pap Andorral együtt egy nyolcz főből álló bandát alakitott.
Leginkább Tolnában űzte a szegénylegénykedését s az erélyes üldözés elől
gyakran menekült a Dunán át Kis-Kunságba.
A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni. Ott az erdők,
szakadékok, hegyek, völgyek miatt a ló használhatlan. Sobri és társai
alig ültek lovon valaha. De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett
szokni.
Ő talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfordult. Petőfi legalább
sokat hallhatott róla s híres lovas ügyességéről. Legalább úgy énekli
meg:
Emberül megült ő minden
Paripa hátán;
Le nem vetette volna a
Hétfejü sárkány.
S a hol vele elvágtatott
Gyors paripája.
Majd megveszett a falusi
Lyánság utána.
A költő azzal végzi költeményét, hogy Liliom Peti nyakravalója elvégre
is hóhér kötele lett. Ez ily értelemben nem felel meg a valóságnak.
Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállási határban, a
városnak Balázsi nevü pusztáján egy tanyai házban szorították meg a
pusztázó hadnagyok. Liliom harmad magával volt s az ajtókat
eltorlaszolva, kétségbeesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig
tartott kölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván, a
hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadta magát rögtön, de ő
tovább is ellenállt.
Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarátnok majd
megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakot s kikiáltott, hogy megadja
magát.
– Add ki előbb fegyvereidet, kiáltották vissza a hadnagyok.
Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát.
A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy azzal kötözze meg
magát s azt kösse nyakára is. A kétségbeesett s egyébként is megsebesült
betyár megtette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte.
Mikor a hadnagyok meggyőződtek, hogy a kötél nyakán van, egyik oda szólt
hozzá:
– Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát most majd kijösz másként!
S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végét s a nyomorult
sebesültet a kötélnél fogva vad erőszakkal az ablakon át vonszolták ki.
Mire kihúzták: csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva
volt.
A hatóságok ezért valószinüleg megdicsérték a hadnagyokat. A lapok
minden megjegyzés nélkül közölték e hihetetlen kegyetlenséget. A
legvadabb haramiák se voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a
társadalmi rend hivatalos őrei közül.
Sobri főbb emberei közül már csak Pap Andor és Franczli voltak életben.
Franczli több mint egy éven keresztül rejtőzött valahol társaival
együtt, vagy azoktól külön válva a nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép
oly ügyesek és szerencsések voltak egyelőre társai is: Babóthi Istók,
Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pityerész, Nagy Jancsi
és a többiek, kiket Sobri maga mellől az 1837-ik év elején
elszélyesztett, hogy ő is, ezek is könnyebben menekülhessenek.
Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyék tevékenysége is
csillapodott. A statáriumokat abbahagyták, a katonaságot visszaküldték,
a pandurokat állomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-banda
alakulástól nem tartottak.
Csalódtak. A következő évben Sobri szétugrasztott legényei ujra
veszélyes bandát alakitottak, melynek központja Franczli volt. Tagjait
fentebb elősoroltam.
Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanúl eltünt. Maga emésztette-e el magát,
vagy agyonlőtték valahol, vagy visszatért a társadalom kebelébe: nem
tudom. Franczli és társai, mikor elfogták őket, nem adtak róla semmi
fölvilágosítást.
Pap Andor is örökre eltünt, mint már többször emlitém. Lápafőnél még
látták menekülni; Liliommal együtt volt, de ennek sorsát elkerülte;
utoljára Franczlival volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében.
Kiliti Mózsa Mihály azt mondá nekem, hogy élemedett kort élt s úgy halt
meg, mint igaz ember. Annyi bizonyos, hogy egyike lőn a Sobri társaság
legmerészebb alakjainak.
Virrasztó is eltünt, legalább a vármegye kezére soha nem került. Ez
részt vett a lángi rablásban Fehérmegye területén, a gyulakeszi
rablásban Zalamegye területén és a dobronyi, sandorkai és peterdi
rablásokban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagyta a haramia
társaságot és életet. Hol élt tovább és miként: nem tudom. Fia az én
időmben, mint juhász élt s egykor vádlottként állott hatóságom előtt.
Ezek eltüntével Nagy Jancsi lett a haramia-banda vezére s Franczli is
önkényt ennek vezetése alá húzódott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad,
kegyetlen s még társaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaz
nevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetes a gyulakeszi rablás.
Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz vára tövében. Az e vidéki
lakosság Csobáncz várát is csak gyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az
Eszterházy herczegeké s ez időben is bérben volt.
A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami ok miatt a bérlőnek
s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlőre vezette.
A bérlő idejében észrevette a rablókat, az ajtókat eltorlaszolta előttük
s fegyverrel védte magát. Heves lövöldözés fejlődött ki közte s a
támadók közt.
A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senki a bérlő
megszabadítására sietni. Nejét a rablók agyonlőtték, ő maga Pityerész
Istókot lőtte mellbe. Végre a rablók behatolni nem tudván, sebesült
társukat magukkal vitték s a lakást a bérlőre rágyújtották.
A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott tanácsot tartottak a fölött,
hogy mit csináljanak Pityerész Istókkal. Hosszas tanácskozás után azt
határozták, hogy sebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóság
kezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivégzés módjául a
lenyakazást választották s azért fejét fejszével levágták. E műveletet
egyik se akarta végrehajtani, míg végre a vezér Cser Miskának
parancsolta, agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nem hajtja.
Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát és Magyar Jancsit vették
magukhoz a bandába. Mindkettő zalai pásztorgyerek volt.
A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósítá pandurerejét s a
rablókat csakhamar kiszorítá a megye területéről. Ezek most Veszprém
megyébe Zircz tájékára, a magas Bakonyba vonúltak. Néhány napon át nyári
időben a borzavári erdőn Zircztől nyugatra tanyáztak.
Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük. A rablott zsákmány
fölosztásában igazságtalan s társaihoz minduntalan durva és kegyetlen
volt. Elhatározták hát, hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári
erdőn meg is tették.
Mindenekelőtt elvették fegyvereit s forma szerint tanácsot tartottak
fölötte. Halálra itélték egyhangúlag. A határozat szerint Bucs Józsi
lőtte agyon s aztán nyakát Cser Miska vágta el fejszével.
– Hadd lássa ő maga is, – mondá a haramia – mire tanitott ő engem a
Dobosban.
Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se maguk közt, se védtelen
emberekkel szemben.
Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak, most már megint
Franczli vezetése alatt. Szeptember 11-én az iharkúti csárdában
mulattak, mikor 8 óra tájban a pandurok őket megtámadták.
A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággal védték magukat
éjfélig. Török Imre pandurt meglőtték, de közülők is agyonlövetett Cser
Miska meg Bodri Ferkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. Ekkor
Franczli megadta magát. Őt és két sebesült társát másnap Veszprémbe
szállították, hol a talponálló biróság elitélte őket. A halálos itélet
szeptember 16-án hajtatott végre.
A banda legújabb két tagja Máté Miska és Magyar Jancsi is csakhamar
kézre került Bakony-Tamásiban. Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban
részt vettek volna, a statárium nem itélte el őket, hanem átadta a
rendes biróságnak. Pár évig raboskodtak s aztán megszabadultak.
Így végződött a Sobri-világ. Így vesztek el Sobri és társai. Ők tették
rosz hirűvé túl a Duna erdős vidékeit s különösen a Bakonyt, melynek
többnyire svábokból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokott a
törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világnak mind előtte, mind
utána teljesen biztos volt mind személyre, mind vagyonra. Még a lókötés
se volt ott annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyében.
Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyik a másiktól, de az
orzásban a duhaj versenyzési vágy legalább is szerepel annyira, mint a
szegénység vagy kapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnek
harmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsún vagy lakodalmon nagyot
nevetnek a társak. S a kárvallott bojtár ritkán megy panaszra,
önjószántából soha, hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találja
föltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A ki juhait megvette,
vagy elvásárolta: attól előbb-utóbb duplán lopja vissza a magáét.
Egyik-másik rajt veszt s a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben
sohase nyernek értesülést a hatóságok.
A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony. Még a Patkó,
Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakonyban, hanem Somogyban és Zalában
garázdálkodtak. Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonai
rögtönitétő biróság működött túl a Dunán s vagy száz embert juttatott
kötélre, de legalább a veszprémi biróság működése nem bizonyít semmit,
mert itt a szónak pathologiai értelmében valóságos őrült hadbiró
dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar
– fel akasztani s ki egy akkori főispánt is statárium elé akart állitani
s bizony nem rajta múlt, hogy meg nem tette.
Még egy megjegyzést.
Mívelt társadalom s rendes állami élet az oly alakokat, minők Sobri és
társai voltak, meg nem tűrheti kebelében s azokat minden alkalmas módon
kiírtani törekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagy
rokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunk minden szigorúsága
daczára is a mi részvétünket is megszerezték. Ennek okát akkori
törvényeink és intézményeink borzasztóságában kell keresni.
Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszer és testi bűntetés.
Ha a szabadsághoz szokott nyers, de egyeneslelkü pásztorfiú, valamely
bár kisebb botlásért a börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk,
melyet börtönnek neveztek, a megszégyenitő közmunka, a börtönőrök hetyke
és durva bánásmódja, a rossz élelmezés s különösen a piacz közepén való
nyilvános botoztatás negyedévenkint – lelkét örökre elvadították. Ő
kutyájával és barmával se bánt így s ha elkeseredve, megszökhetett: alig
volt más menedéke, mint földönfutóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé
lenni.
Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sőt tisztjeinek, de még hajdunak is
jogukban állott a jobbágyot felelősség nélkül testileg fenyíteni. Ha nem
volt is ez törvény, de százados gyakorlat volt s a jobbágy
bántalmazásaért soha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott.
Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kínzást is, de nem tűrte
el minden ifjú. Különösen nem tűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy
ifjú jegyesét a hajdú vagy ispán ártatlanul botozta – az ő szeme
láttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagy ispánt? Sőt ha
le nem ütötte, ha csak kezét megfogta is; a bűntetés ötven vagy száz bot
s egy-két évi börtön nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék?
Megugrani és Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön.
Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezettség nem volt
általános s az ujonczok összefogdosása oly durván és igazságtalanul
hajtatott végre, melyből a mai kornak alig van fogalma. S a katonaság
egyértelmű volt a társadalomból örökre való kiszakitással. S a szegény
pásztorfiú, ha jegyesét vagy az ő két keze után élő agg anyját volt
kénytelen elhagyni, csodálható-e, ha néha elkeseredett, megvadult,
elszökött, erdőbe vette magát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek
és ezek őreinek?
Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez állapotokon kissé
segíteni. De a Sobri-kor e törvényhozás előtt támadott. Sobri és társai
bizony megérdemelték a »szegény legény«-nevet. E két szóban benne volt
halálos végzetük, de egyuttal a jobb és igazságosabb kornak fájdalmas és
nemes részvéte is – sorsuk iránt.