Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mint mai napság a
vármegyében. Most a főfizikuson kívül a kórházi, pénzintézeti, uradalmi
és magánorvosokon kivül ott vannak a központi, a járási, a községi és
körorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok. Most ennek mind
megvan az ő teljes joga és kötelessége a betegséget üldözni s az
egészséget költségessé tenni. Főképen pedig a halálesetekről,
betegségekről és veszedelmes balesetekről rovatos íveket kitölteni,
statisztikát készíteni.
Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok és kirurgusok és
borbélymesterek, a kik egyformán gyógyítottak és nem gyógyitottak,
akiket a vármegye, ha szüksége volt az orvosi tudományra, egyformán
megkérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot. És pedig
felette rövid tanácsot. A kinek például beverték a fejét s abban halt
meg: annál a vármegye nem volt kiváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépe
rendben volt-e?
Egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések, vélemények és
felülvélemények, egyetemi s orvostanácsi szaknyilatkozatok szükségét
sokkal kevésbbé vette észre a régi vármegye, mint a mai divatos
igazságszolgáltatás. Miért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De
azért az orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsák és tévetegek,
mint voltak hajdanában.
Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, se törvénykezést irni nincs
szándékomban. Csak egy pár esetet akarok fölidézni emlékeimből, miként
járt a régi vármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal.
* * *
A híres Sobri Jóska meghalt ezelőtt hatvanöt esztendővel. A lápafői
erdőszélben találkozott össze huszonnégy pandúrral, egy század ulánussal
s vagy százötven fegyveres hajtóval. Neki is volt hat legénye, köztük az
öreg Pap Andor s a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehetett
kétséges.
Az uhlánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyja a későbbi b. Beust
közös miniszternek. Sobri és társai sokáig lövöldöztek az ellenségre a
fák mögül, mit Beust utóbb megunt s rohamot vezérelt. A híres
haramiavezér szép aranyveretű Hunkár-puskájával vette biztos czélba a
kapitányt, de mielőtt lőne, körülnézett. Látta, hogy Pap Andor és Liliom
menekülnek, négy más társa pedig összelőve-vágva. Eldobta a puskát,
kirántott egy pisztolyt s azzal magát agyonlőtte.
Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Durcsány nevű jámbor
férfiú, ki menten odament a csata színhelyére, hogy a sebesült, de még
élő haramiákat keze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember azt mondta
neki:
– Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én dögleni doktor nélkül is.
Két golyó és három szurony járta keresztül s kardvágás is volt a fején
és mellén egy csomó. A kirurgus mérgesen szólt rá:
– De hiszen gazember, akasztófán kell neked meghalnod.
– Oda sem kell nekem doktor.
Lefogták erővel, úgy bírt vele csak a kirurgus.
– Hát ezzel mit csináljunk? – Kérdi egyik csendbiztos a járási
kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére.
– El kell temetni.
Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt is volt a sírján,
koszorú is a kereszten.
A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó későre, miután a
helytartó-tanács kérdezősködött, hívta fel a vármegye a járási
kirurgust, hogy mit csinált Sobri holttestével, hol az obductionale
protocollum? A kirurgus azt felelte:
»Minek utána mind közönségesen meggyőződtünk arról, hogy az istentelen
duhaj rabló maga magát egy pisztolylyal agyonlőtte s ekként saját életét
kioltván, érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogva
holttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.«
Szinte lehetett egy kis igaza.
* * *
A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágta egyik karját
fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokára tarthattuk meg a
végtárgyalást.
– Mit kivánsz orvosi költségre? – Kérdi az alispán a sértett kanászt.
– Semmit! – volt a felet.
– Mit kivánsz fájdalom dijúl?
– Semmit!
– Mit kivánsz munkamulasztásért?
– Semmit!
Eléje tartják a kanásznak a főorvosi véleményt, mely három íven
keresztül fejtegetette, hogy minő nagy volt a seb, milyen életveszély
származhatott volna belőle mennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem
hederitett, csak annyit mondott:
– Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mondhassa senki, hogy az én
bőrömet megfizette.
S nem fogadott el semmit.
* * *
1834-ben nagy késői fagy pusztította a túl a dunai gazdaságokat.
Vasvármegye elkezdett tünődni, mi az oka a kései fagynak s lehetne-e az
ellen mentőszert találni? Felhívták egyebek közt a vármegyei fizikust
is: adjon e tárgyban indokolt véleményt.
A fizikus véleménye az volt, hogy miután a kései fagy évenkint összeesik
a kökényfa virágzásával, tehát azt nem idézheti elő más, mint a
kökényfa. Ki kell tehát irtani a vármegye területéről minden kökényfát s
meg kell keresni az ország összes vármegyéit, de főképen a szomszéd
vármegyéket, hogy a kökényfát hasonlóképen irtsák ki mindenütt.
Zalavármegyében nem kisebb ember, mint Deák Ferencz szólalt fel az
inditvány elfogadása ellen.
Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok, kik Vasvármegye átiratát
pártolták. Végre felszólalt Kocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek
elméssége később az országgyüléseken országos hirűvé vált:
– Én pártolom, – úgymond – nemes Vasvármegye közönségének átiratát s
egyetértek a vármegyei fizikussal, de sőt még meg is toldom az
inditványt. Minekutána köztudomásu ugyanis, hogy nálunk nyáron felette
kevés eső szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont azt is tudja
minden ember, hogy a tyúkszem két-három nappal rendesen előre megérzi az
eső bekövetkezését: ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést
szabjon mind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönben
magánszemélyekre is, kik nyári időn a tyúkszemet kimetszik s ezáltal
aszályt idézvén elő, embertársaiknak sok nagy károkat okoznak.
A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vasvármegye átirata el nem
fogadtatott.
* * *
Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egy esküdt: Németh Imrének
hivták. Jámbor, szelid ember volt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen
természete volt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi Saáry
Dénesnek hívtak, ki a Bach és Schmerling rendszernek természetesen nem
volt nagy barátja. Most már meghalt mindakettő, sőt a harmadik is, kiről
mindjárt szó lesz.
A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásból feleselés, a
feleselésből pedig az következett, hogy Saáry Dénes kiütötte az
esküdtnek három fogát.
Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum repertumért. A járási
orvosnak Puposs Károly volt a neve. Adott az visum repertumot.
A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásra került az ügy. Az orvosi
látleletben ezt a furcsa mondatot találtam:
»Sértett előadása nyomán megvizsgálván a bántalmazott testrészeket, úgy
találtam, hogy három metszőfog kimozdulva látszott lenni.«
Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletből felvilágosodni, hogy a
három fog kiesett-e, vagy nem, valósággal kimozdult-e, vagy csak
kimozdulni látszott.
A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visum repertumot adta.
Hogy mondaná meg élőszóval, mi történt a három foggal.
Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, de nem mentünk semmire.
Nem tudott többet, mint a visum repertuma, az pedig nem tudott semmit.
Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpel hallgatta a vitát,
mintha nem is az ő fogáról volna a szó. Utóbb egy táblabiró mérgesen
rárivall, hogy mit bámészkodik, mért nem mondja meg: mi történt a
fogaival.
Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdezi egész
tisztelettel, miről van szó?
– Az a kérdés, kiestek-e a fogai?
Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl a mellénye zsebjébe,
kivesz onnan egy maroknyi papircsomagot, kibontja a papirt, kivesz
belőle három fogat s leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak,
mintha lófogak lettek volna.
A mérges táblabiró rákiált a fizikusra: Mit szól ehhez?
Erre az esküdt félrehárítja nagy bajuszait s kinyitja a száját. Nagy
szája volt, mint egy hippopotomusnak. Újjaival felső inyére mutat.
Nyilvánvaló lett, hogy három metszőfoga hiányzik.
A mérges táblabiró haragos arczczal kérdőleg ránéz a fizikusra:
– Kérem, – szólt a fizikus, – abból, hogy a fogak hiányzanak, én a
tudomány szabályai szerint meg nem állapíthatom, hogy miért s miképpen
hiányzanak.
A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokat pedig
felküldtük az egyetemre orvosi legfelső vélemény végett. S az egyetem
orvosi tanácsa a fizikusnak adott igazat.
Ettől kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk az egyetemnél.
* * *
Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai.
Apám, mint nemzetőri parancsnok, 1848-ban kisded csapatjával megtámadott
egy futár »különitményt« Jellasich bán hadseregéből s a csetepatéban a
horvát csapatnak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivataros
idők jártak, a jövendőt biztosan tudni nem lehetett, apám óvatosságból a
holttesteket nem egy csomóban, nem egy helyre s nem nyilvánosan
temettette el, hanem bizalmas emberek által éjjel, több sírgödörbe s
félre eső helyekre.
1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a holtakat és a
tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadt azonban a hosszú vizsgálat
alatt egy áruló, ki titkon feljelenté, hogy ő tudja, hol vannak a
horvátok tizennyolczan eltemetve.
Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölt helyre, felásták a
földet és csakugyan találtak három csontvázat. Se fegyver, se
ruhamaradványok nem voltak a csontok körül. A csontokat megmosatta a
megyei fizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varrus
legionáriusainak csontjai a teutoburgi erdőben. Utasíttatott a fizikus,
adjon róluk visum repertumot.
A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember, alapos tudós, jó
hazafi. Adott visum repertumot és véleményt. Ennek döntő pontja ekképpen
hangzott:
»A föntebb előadott lelet adataiból az orvosi tudomány szabályainak s a
törvényes gyakorlatnak megfelelőleg megállapítható: