Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkolta meg a felbőszült
néptömeg az adóvégrehajtót.
Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet az emberi vérengzés elénk
tár. Az embert mutatja az fel előttünk, de nem azt, melynek feje az ég
felé áll, szelleme az istenséggel rokon, szive részvéttel és szeretettel
tölt, hanem azt az embert, melyről Darwin elmélkedik s mely százezer
évek előtt testvéreivel, a fenevadakkal együtt kóborlá be a mezőket és
rengetegeket, hogy megölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyőzetik, még
halálvergődése közt is fogaival marczangolja szét legyőzőjét. Irtózatos
az emberi állat, mikor tömegben van és tömegben válik dühössé.
A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága s nem a fajnak, nem a
nemzetnek. A magyar faj sem nem kegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb,
sem nem boszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nem művelt
nemzete. Sőt én abban a véleményben vagyok, hogy minden európai
nemzetnél a mesterkélt kegyetlenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban
jönnek elő, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol, olasz és
orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz. E népek bűnügyi
krónikái sokkal borzalmasabbak, mint a magyaré. De én szentül hiszem,
hogy a német se áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlinnek és
Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogy Pitaval szemében elnyerjék
előlünk az elsőség díját.
Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarok itt beszélni.
Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyetlenkedni. 1848-ban és
49-ben Lamberg meggyilkolásán kivül alig fordúlt elő akár tömeges, akár
orvtámadás. 48 után az abszolut hatalom gondoskodott jól fizetett, sőt
bérbe vett tollakról, melyek utálatos színben tüntették föl a magyar
függetlenségi harczot s rablónak és kegyetlenkedő gyilkosnak a honvédet.
De még a bérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbek és
románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a csecsemők meggyilkolása, az
élők megégetése, az elevenen való megnyúzások, az iszonyú
megcsonkítások, mindezt vagy ezekhez hasonlót a magyar fajra
rábizonyítani nem volt képes senki.
A franczia forradalom eseményei közt irtóztató részletekre akadunk.
Kegyetlenkedések jönnek elő ezer és ezer számra, melyeket vagy a
féktelen népdüh, vagy a hideg, számító ész követett el. Féktelen
népdühnek kitörése nálunk is fordúl elő igen gyakran, de hideg, számító
észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében, akár forradalomban,
igen kevés. Ehhez – szerencsére – nem igen ért a mi fajunk s ez bizony
becsületére válik.
Gyilkosság sok fordúl elő minálunk is, de orgyilkosság, méregkeverés,
sőt rablógyilkosság is igen kevés. S ha fordúl is elő: annak legnagyobb
részét nem magyar, hanem idegen származásu egyén követi el. Az igazi
magyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb a más fajta rablónál,
de ha ellent nem állanak neki, ha fel nem bőszítik: rendszerint nem
veszi el életét annak, kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan
gonosztevők teszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalommal
vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisztes helyet akarnak
elfoglalni a társadalomban. Hideg megfontolással oltani ki az
emberéletet: ez az, mire magyar ember igen ritkán vállalkozik.
Ritkábban, mint bármely más európai nemzetbeli.
Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erőszakosan.
Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg, vad és vakmerő
hetykeség, könnyelmű játék a halállal: ime ezek a magyar fajnál a
legtöbb emberölési és gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák,
búcsuk, vásárok, tisztújítások, követválasztások, szüretek, lakadalmak:
ime ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésre és gyilkosságra kedvező
alkalmat.
Néha azonban rettenetesen tör ki a felbőszűlt nép dühe. Ily eset a
borsod-kápolnai vérengzés is.
Az ily eset hasonlítható legjobban az amerikai nép lynchelési
szokásához. Csakhogy míg a népboszú Amerikában rendszeres, addig nálunk
csak szórványosan szokott előfordúlni.
Leggyakoribb eset, midőn a gyújtogatót tűzbe dobják s megégetik.
Régebben s kivált 48 előtt ez gyakori eset volt. Ha egy faluban rövid
időközben több gyújtási eset fordúlt elő: a nép gyanúja rendesen
megjelölt valakit, férfit vagy nőt s igen sok esetben vén leányt vagy
urahagyott asszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor az ily
gyanú már megerősödött, véletlenűl tűz ütött ki s a gyanús egyén kézbe
kerűlt: azt rendesen az égő házba vagy égő kazal tetejére szokták lökni
s ekként megégetni. Ily bűnpör száz meg száz van a 48 előtti, de sok van
a 48 utáni időből is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyona
elvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által őrült dühre gerjedt
tetteseknek a gyilkosságot egész mértékben beszámítani nem lehet s nem
is szokták a biróságok.
Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, ki a népszínműben
előjön, hanem az igazit, szokták elemészteni. Gyakori eset, hogy egy-egy
faluban akad valamely elzüllött, vakmerő, kétségbeesett egyéniség, ki
lop, erőszakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embereket minden
rosszal s ha kiszabadúl a börtönből: meg nem javul, hanem tovább
folytatja istentelenkedését. Ha a falu népe ezt már megúnja s ha látja,
hogy a vármegye nem képes e zenebona-embert megjavítani, vagy láb alól
eltenni: gyakan összebeszél s bármi kis ürügyre tömegesen ráront a falu
rosszára s agyonveri azt. Ez már tömegesen s meglehetős hideg vérrel
elkövetett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igazi lynchelés
vagy népboszú. A biróságok természetesen ez esetben elitélik a
tetteseket, de jelentékeny mérvben alkalmazzák az enyhítő körülmények
számbavételét.
Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan, a minő kitört a kápolnai
adóvégrehajtó ellen. Ez typikus eset, melynek azonban sok párja van.
Egy községben például sok a közös birtok s rendezetlen a közös
haszonélvezet. A birtokosok egy része tagosítani akar, nagyobb része s
kivált a kisebb birtokosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinél
nagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annak személye ellen nem
folyik a gyülölködés és az izgatás, de ha a birtokrendezés élére
valamely kisebb birtokos áll: annak személye ellen gyakran hihetetlen
mélységüvé válik a gyülölség. Férfiak, nők, örege, apraja féktelen
dühvel beszélnek róla s az emberek egymást gyakran annyira felizgatják a
legjobb, legbecsületesebb ember ellen is, hogy annak életét folytonosan
halálveszély fenyegeti.
Szomorú példát tudok arra, hova fejlődhetik az ily fokozott népdüh.
Volt egy barátom. Derék, kitünő, eszes ember, jó gazda, jó férj, nemes
gondolkozásu emberbarát, szegényeknek istápja, egyháznak, iskolának,
községnek támasza. 48-ban honvéd; – később az ötvenes évek végén s a
hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje ama titkos forradalmi
hadseregnek, melyről Kossuth Iratainak III-ik kötetében van tüzetes
ismertetés. Magam is nála lettem mint ifjú beujonczozva e titkos
hadseregbe.
Gombás Lajosnak hívták, szentgáli birtokos volt s községének gyönyörű
negyven ezer holdas határát akarta tagosítani s a jó, becsületes
szentgáli nemességet ezzel az elpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen
lépés volt még hátra, hogy a tagosítás visszatarthatatlanul
megkezdődjék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert útját állotta a
népdüh, mely hetek és hónapok óta folyton izzott már ellene azok közt,
kik a tagosztályt meg akarták akadályozni.
Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen barátaival s birtokos
társaival tanácskozott a községháznál; a nép oda tódúlt, őt meglátta,
egy-két bújtogató szó a düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébe
betörtek, őt kihúzták s a templom előtt irtóztató kegyetlenséggel
agyonverték. Még rokonai közt is találkozott, ki élettelen hullájába
beleszúrta a vasvillát. S találkoztak nők és gyermekek, kik a tiszta
havon fekvő véres hullát örömükben körülujjongták és körültánczolták,
mint a hottentották a leölt áldozatot.
Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám.
Eliszonyodtam a néptől, a mely dühöng s fenevadakat láttam azokban, kik
így bánnak a becsületes emberrel s a jó hazafival. De aztán vérem
csillapultával megismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, de
nem megromlott, erkölcsileg nem elveteműlt embereknek találtam őket.
Ellenállhatlan düh uralma alatt, alig beszámítható állapotban,
tömegesen, egy pillanat folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony
tisztességes emberekké váltak azon perczben, a mikor az
igazságszolgáltatás keze szabadon ereszté őket. Szentül meg voltak arról
győződve, hogy maguk és családjuk jóléte és jövendője a tagosztály
megakadályozásától függ s hogy ezt megakadályozniok sikerül, ha ennek
bajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sokszor, de annak
hideg észszel elkövetésére sohase vállalkozott senki. Az
ellenállhatatlanul kitört dühnek egyetlen pillanata ragadta csak el őket
– a végzetes tett elkövetésére.
Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutott kezembe.
Suur községben a lakosok az egyik politikai párton, a jegyző a másikon
volt. Lelketlen kortesek mélységes gyülöletet szitottak borozások közben
a jegyző személye ellen.
A választás előtti izgalmas napok egyikén a tömeg oda ment a jegyzői
lakhoz s a jegyzőt bántalmazá. Ő pisztolyt ragadott s önvédelme közben
meglőtt s megsebesített egy ifjút. Az ifjúnak halálhire terjedvén a
faluban, a nép összefutott, a menekülő jegyzőt elfogta s az utczán
agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélt testét az iskolában
kinyujtóztatta. Az erős fiatal jegyző azonban magához jövén, az ablakon
át megkisérté a menekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták,
az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve, fülébe fakarót
illesztettek s fejszéket hozván elő, a karónál fogva fülén keresztül
fejét a földhöz szegezték. Ez nemcsak kínos, hanem egyúttal
hosszadalmas, iszonyú kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek
tettesei iránt sohasem tudtam kiengesztelődni s ellenük a törvény
szigorát óhajtottam alkalmazni.
A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű.
Általában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyetlenkedések nem is
hasonlíthatók borzalmasságban azokhoz, melyeket a 31-iki
kolera-lázadáskor a tótok, 48-ban az erdélyi móczok elkövettek.
A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztó is különben, egyúttal
sok enyhítő körülményt is tüntet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el
van keseredve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusi
földműves, kinek marháját, vetőmagját, ágybelijét viszi el az
adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenni az eszmékben,
intézményekben és emberekben s dühe az ellen lángol fel, kit közvetlenül
lát s kiről alig tudja, hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg
s nem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csak vak eszköze. S aztán
nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü, hogy az első lövés és
emberhalál nélkül is agyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót.
Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolga lesz a kápolnai
esettel, de intézkedni kell annak tanulságai alapján a kormánynak s
törvényhozásnak is.
A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütő villám. Okos gazda
megfogja a villámot, hogy kárt ne tegyen; – a népnek bölcs vezetői
meggátolják a dühnek és haragnak romboló kitörését.