Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedig az alsó papság,
mindig hazafias volt és most is az: erről beszélni egészen fölösleges,
mivel hogy ezt Magyarországon mindenki tudja. Sőt hogy a főpapok közt is
minden időben találkozott hol egy, hol több kiváló hazafi: erre is
megoktat bennünket a történelem. A mi pedig annyival inkább épületes
dolog, mert a magyar főpapnak a király adja a hivatalt és uraságot, még
pedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberi dolognak kellene
tartanunk, ha főpapjaink inkább járnának kedvében a bécsi udvarnak, mely
a királyt tanácsával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsi
udvar előtt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövid ideig állott
kedvességben.
Másfelől azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kollonich óta a bécsi
udvarnak sem igen lehetett panasza úgy »nagyban és egészben« a magyar
főpapság ellen.
De hát végre is én nem a főpapokról vagy legalább főleg nem azokról
akarok most egyet és mást megjegyezni.
Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapság a magyar ruhához mindig
hű maradt s hogy a magyar társadalom mívelt osztályai között egyedül a
katholikus alpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg a magyar
ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsi kongresszus utáni
idejében 48-ig, sem a vad abszolutizmusnak idejében 50-től 59-ig. Volt
idő, a mikor ügyvéd, tisztviselő, nemes urak, bérlők, birtokosok, mind
letették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plundrát és pantallont,
csak a plébános, ispán és paraszt maradt meg az ősi öltöny mellett.
A plébános persze csak annyiban, a mennyiben az egyházi öltöny
megengedte a magyar ruha használatát.
A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmán királyunk óta
természetesen nem szól arról, hogy a papok minő ruhát viseljenek. És ez
talán szerencse. Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselését
parancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volna már arról, hogy e
törvények eltöröltessenek.
Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek szemei elé kerülnek, ősi
idők óta szakadatlanúl a hosszú, bő papi reverendát viselik, hol
szineset, hol feketét, a hogy egyházi állásuk vagy izlésük hozza
magával. De a hosszú, bő öltöny alatt rendszerint ott volt régebben a
zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma.
Kopácsy József esztergomi érsek s primás szenvedélyes gazda volt s ha
ideje engedte, szeretett a gazda ságnak utána nézni. Veszprémi püspök
korában egy tábla luczernavetést nagyon sokba kerített a tiszt s a
püspök saját szemeivel akart a következő évben meggyőződni, mennyit ér a
luczerna. Kiment a földre s a pantallonos kasznár az útról mutogatta,
mily szép a vetés.
– Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csak velem bejönni a közepébe,
ott kell azt megnézni.
Eső után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznár féltette czipőjét és
új pantallonját.
– Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda.
– Nem lesz az kasznár uram, csak jőjjön.
A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros nadrág és fényesre
mázolt magyar csizma volt, hogy magára vehette volna a csizmadia
czéh-mester is.
Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette le a hosszú száru
czizmát és a magyar nadrágot. Ebben járt még az ostendei tenger partján
is, mikor ott fürdőzött.
Furcsán is járt e miatt egyszer.
Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek nagy része is
hosszú száru csizmában, noha nem magyar szabásúban. Tudni kell pedig,
hogy az ostendei nép épen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, siheder
kölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szokták a zsidókat. A
zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtöt is visel, a minek Kovács
Zsigmond püspök arczán nyoma se volt. A kölykek csak csizmáját nézték s
mert ez a zsidókéhoz hasonló volt, őt is megdobálták. A rendőrségnek
kellett beavatkozni. No hiszen lett ebből derűltség, a mikor otthon
egyházmegyéjében megtudták az esetet.
A kálvinista papok időnként jobban elhanyagolták a magyar öltönyt, mint
a plébánusok. És ez annál csodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház
hívei képviselték szakadatlanúl a tős-gyökeres magyarságot s náluk volt
a nemzeti érzelem a leggondosabban kultiválva.
A protestáns egyház s annak mindkét nagy felekezete különösen József
császár idejében viseltetett Bécs és az udvar iránt nagy hódolattal.
József császár bocsátá ki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus
földes urak ellenében ő engedé meg protestáns templomok építését: a
protestánsok külsőleg is törekedtek egyben-másban hálájukat és
elismerésüket kifejezni.
Így jött sok protestáns s kivált kálvinista templom tornyára azon időben
a kétfejű sas. Ez azonban még hagyján, de némely kálvinista templomban
még belűl a falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annál
furcsább, mert a kálvinistáknál a templomban még Jézus-Krisztus képének
festménye se foglalhat helyet, épen Kálvin szigorú tanai miatt.
A magyar ruha viselése országszerte a szolferinói csata után jött
divatba. Először Pesten s aztán az egész országban. Először a
jogászoknál s aztán mindenkinél.
Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó.
Ez év őszén Sopronban jártam iskolába az ágostai lyceumban. A
maturitásra készülendő nemes ifjúság kebelében akkor három párt állott
fenn. A magyarok pártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek
képezték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek sorai a vasi
és soproni Kraxelhuberekből ujonczoztattak, de a kik azóta elszánt
magyar emberekké alakultak át. És végre a tótok pártja holmi Sturok,
Hodsák és Balthazárok akkor, részben magyarok, részben panszlávok most.
Olvastuk az ujságban, hogy Pesten magyar ruhát viselnek.
Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünk a fölött tanakodni:
milyen lehet az a magyar ruha?
Mert hogy az a pötyögős nadrág és kurta dolmány, melyet a rábavidéki és
hansági paraszt visel, nem valami különös szép s a maturitásra készülő
ifjú Magyarországhoz épen nem illendő, a fölött nem volt semmi kétség.
Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogy a testhez simuló feszes
nadrág fekete posztóból vajjon miként állhat az ember fián s vajjon a
sétányon mit szólnának ehhez a soproni menyecskék!
Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlét kell tartani úgy, a
hogy az élő emberen szemlélhető.
De hát hol található ilyféle nadrág?
Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay Antalon, a ki a
legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, a döblingi szenvedőnek
oly kedvencz papja?
Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szemlét tartson a
plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogy ennek mintájára új öltönybe
bujhasson a maturitásra készülő nemes fiatalság.
Szegény jó Tolnay Antal!
A czenki templom roskadozó állapotban volt akkor. Ép úgy, mint
patronusa, a legnagyobb magyar. Széchenyi ez után néhány napra, épen új
évre, írt egy levelet a czenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé.
E levélben így szólitá a czenkieket, kiket 1848 óta nem látott s aztán
sem láthatott soha:
»Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hűn szeretett
jobbágyaim!«
E levélben arra hívta fel a czenkieket, hogy vele közös erővel építsenek
új templomot.
»Mi czenkiek – úgymond – édes és egykor oly boldog hazánk véghatárán
állunk. Czenk nyugot felé első hely, hol drága anyaföldünknek szívünk és
lelkünkbe belészőtt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, a nagy
Isten.«
»A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen és
a lakosok erénye erdő közepett és a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek
áldozata felhat az egekbe«…
Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után első levele, melyet a bécsi
kormány kinyomatni nem engedett. Minő nyelven írtak és írnak az igazi
nagyok!
Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogy kegyura óhajtásának
eleget tehessen és pár hó múlva oly keserű zokogással temette el a
legnagyobb magyart!
– – De végre mi ifjabb nemzedék e plébánuson láttuk akkor a legelső
divatos magyar nadrágot. A világiaknál divatos, a papoknál százados
öltöny volt az.
Divatos!
Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és a fényüzés és a mi jó
fajunknak oly sokszor emlegetett szalmalángja.
Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és azt soha többé le nem
teszszük.
Midőn a hírlapok tudtul adták, hogy az attilát és feszes nadrágot
Bécsben is széltében viselik: midőn Eugenia császárné divatba hozta nők
számára a kis pörge kanászkalapot; midőn külföldi divatlapok, még a
Bazár is, zsinórral ékítették a női felöltönyöket: azt hittük, mi fogjuk
ezentúl Európára ráparancsolni a divatot.
Kemény Farkas is azt mondá, midőn Szebent bevette Bem: »Uj mappát
csinálunk Európának.«
Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyarnak önbizalma. Alig van
belőle valami.
A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Ede akkor is váltig
integetett bennünket, ne csináljunk a magyar öltönyből divatot és
fényüzést, mert különben divat-divat s egyik a másikat kiszorítja.
Úgy lett.
Szegény gombkötőkre megint bekövetkeztek a rossz napok. A vitézkötésnek
nincs kelete ma.
Egy győri gombkötő mondá az 50-es években, ki nagyon szerette a bort:
– Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendő urak nem volnának, a gombkötőnek
éhen kellene meghalni.
Most is elmondhatná.
Ám a tisztelendő urak csak tartsák meg a százados divatot s im a
katholikus lelkészeket kövessék, ha még nem követnék, a többi lelkészek
is.
Nagy Napoleon, mikor nagyon lenézte az olasz nemzetet, azt mondá róla:
»a pantallon-nemzet«. – Bizony a magyar is azzá lőn immár.