Teher alatt nő a pálma – mondá egykor saját nyelvén valamelyik római
bölcs. Ha a pálma alatt a kortest értette: igaza volt. A kortes annál
vidámabb: minél több a dolga, minél nagyobb a feladata, minél sulyosabb
a terhe. Még ha nincs is reménye a győzelemhez: a valódi kortes annál
nagyobb önfeláldozással, annál rózsásabb kedélylyel végzi el a
mindennapi feladatot. Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint
Deák Ferenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébren van, és sört
ihatnék, mikor alszik. Unja magát, mint a szobaczicza, a mely nem mehet
ki egerészni, (valahogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki
rendszerint ki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az már egészen
más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltől estig és estétől reggelig.
Keze, nyelve, két villogó szeme, két penegő sarkantyuja: mind-mind talál
foglalkozást szünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Minthogy
Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanult szónok, ennél fogva
mindig nehezen kap választókerületet.
Tiszta vérü jó magyar kortes részére még nem született meg az a
kalendáriomcsináló, a ki meg tudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor
nyugszik. Ő csak ama folyadékok szine, szaga, mennyisége és minémüsége
után képes magát naprendszerünk különböző titkai iránt tájékozni,
melyeket időszakonkint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan
időszak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elő valahonnan. Ez az időszak
kezdődik körülbelül akkor, a mikor a kondás kihajtja a csürhét és tart
addig, a mikor a menyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat.
Csillagászok és világutazók meg tudnák mondani, mi minden történhetik
égen és földön ez időszak alatt. Ennek elteltével, ha melegek járnak,
rákerül a sor a jó kettős márcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg,
fergeteges időjárás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojással
vagy paprikával, langyosan vagy égetően. Aztán jön a papramorgó
appetitoriuma, aztán jönnek a borok, néha egy kis hűtő vízzel keverve,
néha fekete kávé, vagy thea által félbeszakitva, mint mikor a folyóvíz
néha elbuvik és ismét előtör. – Mint az eocén, miocén, pliocén, kréta,
jura, márgakorszak a földnek történetében: úgy következik a szilvorium,
sör, bor, fekete kávé és theakorszak a kortesnek választási
történetében. – És valamint a földnél is van pihenés, a mikor még a
Vezuv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes is megpihen néha, a mikor
nem szórja a jelszót, a dalt, a programmot, a káromkodást. Ez rendesen
akkor szokott bekövetkezni, mikor a feleség megcsipi valahol, hogy
váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyelvéről a szivar és pipa
vagy a bagó leszedi a bőrt. Ez utóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest
arra inti, hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni.
Csodálatos életerő lakik a kortesben. A kortes örökké él, mint az isteni
irgalom vagy a deákkori adósság. És miként él! Ismer minden embert,
minden asszonyt és minden titkot. Jövendőt mond; tenyérből olvas; beteg
marhát gyógyít. Esküvő, keresztelő és disznótor nélküle meg nem esik.
Atyafiságban áll három vármegyével. Minden választásnál betörte
valakinek fejét s minden választásról hozott magával valami csatajelt.
Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke, mint egy szolgabiró
s kezet szorit vele még a főispán is. Sógora és komája van annyi, mint
akármelyik terézvárosi képviselőnek. Mindig tudja: ki halt meg és ki
született s ki fog meghalni és mi fog születni, fiu-e vagy lány? A
huszárnak és kolduló barátnak minden erényét gyakorolja férfiak és nők
körül. Verekszik és hízelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig
egyforma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár, korcsma és
faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés, adóssága sok, hitele semmi,
hitelezője mindenki, de neki is vannak adósai. A muzsikus czigányt
nagyon szereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár, ha az
üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer, prókátornak nem adózik.
Isten nevét hiába föl nem veszi, mert nem imádkozik soha. Szíve jó,
szereti az embereket, a szép asszonyt és a disznóhuspecsenyét. Néha
megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mint akármelyik kálomista
pap. A múltakról szeret megemlékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki
mindig csak azzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, mint a
barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt legtöbbet. Ő
jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követválasztás, se tisztujitás
nincs előtte. Ha van: akkor csak győzelmeit ismeri a világ.
Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az ő idejében még nem volt
választási törvény, hanem volt választási szokás. A szokást ő jobban
megtartotta, mint utódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt
tudósok készítik, a szokást pedig ő csinálja. A tudósokat különben sem
nagyon tiszteli. Azt hiszi, tőlük ered minden veszedelem, ők hoznak
törvényt az etetés-itatás ellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Ő csak
annyit tud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elől, ha pedig
jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjan becsületes tisztujitást vagy
követválasztást képzelni sem tud. Az idealisták és materialisták
küzdelmét ő nem ismeri.
Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall ő előtte mit sem nyom. Ő materialista
szükségből, de idealista elvből, mint ez már bevett szokás a jó
hazafiaknál. Materialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó
vacsorát önmagának: ez az egész kivánsága. Házat épiteni, jószágot
venni, örökséget hagyni ő nem akar. Nem igazi kortes az, a ki
kizsákmányolja a maga jelöltjét. Hanem koplalni és szomjuhozni: ez már
csakugyan nem az ő világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik, pipája
kialszik, agara világnak fut s ő maga kiballag a temetőbe. Czudar világ,
nem érdemli meg, hogy az ember beléköpjön.
Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint az ó-világi bölényt. A
bölény helyett ma nyulakra vadásznak s a kortes helyét kezdik elfoglalni
a lótó-futó napszámosok, az élősdi kapczabetyárok. Sok konkurrense
akadt. Papok a szószékből, tisztviselők az irodából, zsidók a
korcsmából, nagy hazafiak az országházból, ujságok a postáról –
mind-mind az ő kenyerét akarják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb
teendője, mint számba venni az embereket, lajstromba szedni alphabet
szerint a neveket s őrizni őket, mint a birkát. És a mi legszomorubb,
csak minden harmadik, negyedik esztendőben. Még verekednie sem szabad.
Katona útját állja, biró megárestálja, ujság kiprédikálja.
Elvet kell tartania, színt kell vallania. Jobboldal, baloldal,
középpárt, szélsőpárt – hogy veszett volna bölcsőjében valamennyi. Nincs
ő ahhoz szokva, hogy egy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát ő,
hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagy Pál: ez az ő
jelszava. Vagy az egyik, vagy a másik s egyszer az egyik, másszor a
másik, a hogy illendőbb. Így marad meg a becsület mind a két félnél. De
a párthoz állani és annál megmaradni csak azért, mert az elv úgy hozza
magával: ki látta azt? És szidni az ellenfelet, noha becsületes ember és
szidni a papot, noha keresztkomája. Ezt ő nem szereti. Hajdanában is
voltak pártok, míg a választásra mentünk s azt be nem végeztük. Akkor is
voltak összeütközések, csak úgy hevert a bevert fő szerteszélylyel, de
csak addig tartott a háboruság, míg haza jöttünk. Akkor békesség lett és
jövő alkalommal másként szólt a nóta.
És aztán azok a követjelöltek – ha rájuk gondol, a háta is borsódzik
bele. Jön egy tudós, jön egy ujságiró s azt mondja, hogy őt küldte a
központ. (Központ – miféle központ? Bánja is ő, akármiféle központ.) Jön
vasuton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába, hoz magával
nyomtatott levelet s még azt kivánja, hogy a választók adjanak neki
társas ebédet. A helyett, hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a
Pista huszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiát s azt
mondaná: »Atyafiak, holnap szivesen látlak benneteket barátságos
ebédre«, a helyett hoz magával esernyőt, papol órahosszant s elmondja:
hogy van, mint van angol, franczia, talián országban a világ sora.
Törődik is ő azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, francziát, németet
oltottak már belénk ötven esztendő óta.
Hejh nem így volt ez hajdanában. Ismerte követjelöltjét szopós korától
kezdve. Ismerte apját, anyját, egész uri familiáját. Szolgabirája volt,
viceispánja volt, nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az
országgyülésről, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. De hiszen
próbálta volna csak megváltoztatni jó magyar erkölcsét, soha se lett
volna egyéb, mint világ csúfja. Ma már azt sem szégyenli a követjelölt
megvallani, hogy ő kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szükség van
odafönn Pesten kormánypárti követre? Meg van a kormány anélkül is s
legalább nem szükséges fejét törnie a fölött, mit csináljon saját
pártjával. Tud annak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja, minek
még oda támogató is? – Kormánypárti! Úgy beszél a kormányról, mintha
valami nagy becsület volna ahhoz közel állani! Csak legalább meg ne
vallaná. A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikor a
pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is a stemplit szidja meg a
finánczot. Ez már annak a rendje. Kortes gyomra utálja a
kormánypártiságot, mint a fürdővizet.
– Igazad van öreg barátom! Szomoru ez a világ most a fenekéig. A
választási törvény egész perrendtartás, a képviselő szegény ember, a
zsidó földes uraság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor és
patika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerelmes verset és
kortesnótát csak úgy árulják kinyomtatva, mint az álmoskönyvet, vagy
Zöld Marczi szomoru históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsó
sugára, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele. Hunyd be
szemeidet. A te világod nem e földről való. A hol te és a te apáid
vadruczára vadásztak: vöröshagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig
ma már ebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adja a pénzt,
hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd be szemeidet, mert bizony még meg
kell szoknod a vízivást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted.