Az én német barátom, a lipcsei egyetemi tanár, húsz év óta először
jutott eszembe. Egy napiglan való barátom ugyan, de mégis barátom.
Vasuti barátom ugyan, de jól esik rá emlékeznem. Most mégis csak azért
jutott eszembe, mert barátaim arra szólítottak, írjak valamit a magyar
családról.
Ennek története van.
Külföldön és vasuton utaztam. A vasuti kocsiban rajtam kívül egyetlen
utazó volt. Ez nem tett egyebet, csak olvasott szakadatlanul. Egy kopott
táblás, fakó papirosu könyvet le nem tett kezéből s szemét le nem vette
a lapokról. Falu jött, város jött, állomás jött: ő csak olvasott.
Rekkenő volt a hőség, izzadott erősen, az állomásokon hűs ivóvizet
kiabáltak: ő se látott, se hallott, csak olvasott.
Kiváncsi lettem rá is, könyvére is. Egy kissé irigykedtem is,
boszankodtam is. A cseh Érczhegyek legszebb szakadékain dübörgött át
vasutunk, ő ki sem nézett az ablakon. Vizesés harsogott le a szikláról,
mókus ugrált a faágon, sötét fenyves borult reánk: ő nem vett észre
semmit. Csak olvasott örökké, még pápaszemét se jutott eszébe
megtörülni.
Elvégre megszólítottam. Udvariasan könyvének tartalmát kérdeztem.
Előzékenyen, szivesen felelt s könyvét kezembe adta. A könyvnek czímére
biztosan nem emlékszem. Német könyv volt, Münchenben jelent meg 1844
körül. Körülbelül ez volt czíme is, tartalma is: »A német nép,
bölcsészeti szempontból megvilágítva.« Belepillantottam előbeszédébe s
ebben hégeli műszavakat láttam. Véletlenűl egyik lapjára nyitottam, ott
meg egy bajorországi parasztasszony szoknyaránczainak elrendezését
találtam a hegeli bölcsészet világánál megmagyarázva.
Némi szánalommal tekintettem a fiatal, alig harmincz éves utazóra. A
könyvet összecsuktam s visszaadtam neki. Azt kérdezé: mit szólok hozzá?
– Ostobaság ez a könyv egészen.
– Bocsánat, uram, – a német etnografiai irodalomban ez egyike a legjobb
műveknek.
– Sajnálom, hogy más véleményben kell lennem. Ön uram, úgy látszik,
Hegel iskolájának hive s én ön előtt is vállalkozni merek bebizonyítani,
hogy ez a könyv ostobaság.
– Kiváncsi vagyok rá.
Kértem, hogy véletlenűl nyissa föl a könyvet s én az ott talált legelső
mondatot fogom e czélból megvitatni.
A könyvet fölnyitotta s nekem átadta. A fejezet czíme volt: »A német
család.« A fejezet e mondattal kezdődött:
»A német család nem úgy épül meg, mint a román épület, tudniillik:
kivülről befelé, hanem úgy épül meg, mint a góth épület, tudniillik:
belülről kifelé.«
– No itt álljunk meg, – így szóltam. S erre elkezdtem neki magyarázni,
hogy az egészséges német család csak úgy a férfi és a nő vonzalmán
alapszik, mint minden más egészséges család. Gyermekei csak úgy
születnek s azokat csak úgy neveli föl a hazának, a jó erkölcsnek s a
kenyérkeresetnek czéljaira, mint a franczia, vagy a kirgiz, vagy a
kaffer. Sőt épen a hegeli spekulativ gondolkodás törvényei szerint a
német család csak ép oly naturalis intézmény, mint a fecskék és galambok
szerelmes párzása, amikor összeállnak, közös fészket raknak s
kicsinyjeiket kiköltik és fölnevelik.
Láttam az én utazótársam arczán, hogy kezdetben bizonyos kicsinyléssel
figyelt az én parasztos eszem járására s azért, hogy jobb véleményre
bírjam, teletömtem beszédemet Hegel műszavaival, a logika és metafizika
frázisaival, az itéletek és következések szabályaival, a meghatározások
és kategóriák tömegével, az eszmének és a létnek a különbözések és
ellentétek talaján felnőtt tovafejlődésével s e fejlődés örök
törvényeivel, a valóság és lehetőség egységével, az ideálnak kezdetleges
és végzetleges alakzataival s több efféle katedrai haszontalansággal.
Ez aztán hatott. Komoly figyelemre egyesült arczának minden vonása s
amikor szavaimat befejeztem, zsebébe nyúlt, elővette tárczáját, két
ujjával kivett egy látogató jegyet, átadta s udvariasan bemutatta magát.
Heilbrunner Ottó lipcsei egyetemi magántanár a bölcsészeti szakban, de
reményli, hogy pár év mulva nyilvános rendes professzor: ha Lipcsében
meglátogatom, szivesen kalauzol a gyűjtemények megtekintésében. És hát
neki kihez van szerencséje?
Én is megmondtam nevemet s mely országból és miféle nemzetből való
származásomat.
– Örömmel sejtem, – úgymond, – hogy professzor kartárshoz van
szerencsém.
Ez örömét, fájdalom, el kellett oszlatnom s be kellett előtte vallanom,
hogy én bizony csak mezei gazda vagyok s ahhoz se értek sokat, mert
nincs hozzá elég pénzem.
Bizalom fejlődött ki köztünk. Csodálkozását adta ugyan tudtomra a
fölött, hogy a magyar gazda némileg Hegel bölcsészetével is foglalkozik,
de azt meg egészen természetesnek találta, hogy a magyar gazda Hegel
bölcsészetének magaslatára egészen még sem tud fölszállani s amikor ezt
én is egészen természetesnek találtam: ő visszatért az eredeti kérdésre.
– Lássa, tisztelt uram, – mondá, – ha ön e könyvet elolvasná, mégis
rájönne talán arra, hogy a német család és például a magyar család közt
mégis csak van valami különbség.
– Tisztelt uram, ön nem ismeri a magyar családot, én pedig nem ismerem a
német családot, tisztába tehát úgy se jönnénk a kérdéssel. Hanem Hegel
szerint tökéletesen igaz, hogy ha a német család különbözik a magyartól:
akkor a magyar család is különbözik a némettől. Hogy a két család közül
melyik a bazilika és melyik a gót templom: azt se én nem tudom, se az ön
könyve, se Hegel. Hanem azt mégis tudom, hogy az a család a
tökéletesebb, a melynek kebelén tisztább, bensőbb s magasztosabb a férfi
és nő boldogsága. És azt is tudom, hogy a családi boldogság annál a
népnél legfenségesebb, a mely a nőt legjobban tiszteli. De nem jobban és
nem magasabban mint a magyar. Nincs a kerek föld népei közt alkotmány és
jogrend, a mely a feleségnek annyi nemes és szép jogot biztosítana, mint
a magyar. S így van ez ezer esztendő óta. Pedig a magyar keletről jött,
ahol a nő nem családtag, hanem családi vagyon. S már keletről is magával
hozta a nő magas tiszteletét. S ha szilaj haragjában kitör s mosdatlan
szájára veszi a vallás jelszavait: még akkor is az Istent és a Krisztust
és a Jehovát káromolja, de soha szűz Máriát.
S utána tettem: Mit jelent mindez, professzor úr, Hegel bölcsészetének
világánál?
Azzal váltunk el, hogy én őt meg fogom látogatni Lipcsében, ő pedig
engem Mező-Szent-Györgyön. Ez is megeshetik még.