Hajdan kevés posta járt a mi országunkban. Igaz, hogy a levélírás gyönge
oldala volt a nemes embernek. Esztendő is eltelt, míg egy levelet
megírt. Eljegyzés, esküvő, haláleset, keresztelő vagy ilyesmi ha
előfordult a családban: vagy maga ült kocsira hírt adni, vagy
üzenethordót küldött élő szóba foglalt üzenettel.
A királyi postát nem használta.
Először is meg kellett volna írni a levelet. Nehéz dolog az. Iródiáknak
való, nem nemes embernek.
Azután be kellett volna küldeni a postamesterhez, a ki gyakran az
ötödik-hatodik faluban lakott.
Azután a postamester ki nem hordatta a levelet senki fiának. Levélhordó
nem volt a világon. A kinek levele volt a postán, menjen utána, ha el
akarja olvasni. Az uraságok hetenként kétszer-háromszor csak küldtek
embert a postamesterhez: van-e levél? De közönséges nemes ember ezt nem
csinálta utánuk. Néhol annyit megtett a nemesség, hogy a családok
összebeszéltek s minden család hetenként egyszer a csőszt, vagy a
mindenest, vagy a belső cselédet lóra ültette s elküldte a
postamesterhez a levelekért. A mit ez hazavitt: azon aztán a családok
megosztoztak.
Kerkapoly Károly volt miniszter 1847-ben Berlinben lakott. Ott mindennap
megkapta a naponként megjelenő pesti ujságot. De a mikor haza jött
jurátusnak Zala vármegyébe az alispán mellé: itt hetenként csak egyszer
kapta meg napilapját. Kisfaludy Sándor a költő 1810-ben József nádor
kedves embere és főtisztje volt Budán; feleségének levele Sümeghről
sohase ért előbb hozzá kilencz napnál, rendesen azonban tizenöt nap
alatt ért Budára. Ma Amerikába is előbb odaér. Csakhogy ha a királyi
postamesternek mezei munkája, szüretje vagy jó vadászata akadt: vigye
manó a leveleket, nem törődött velük.
Egészen természetes volt tehát, hogy a nemes ember nem gyakorolta magát
a levélirásban.
Ha pedig messze földre mégis hírt kellett adni valamiről valakinek: ott
volt a gyalogposta.
Napkeleti országokban tatárnak nevezik a levélhordót. Ma is így nevezik
Orosz- és Törökországban. Nálunk a czigány volt a tatár. Csakhogy a
napkeleti országokban a tatár lóháton járt, nálunk a czigány gyalog.
Van kóbor czigány és megszállott czigány. A kóbor czigány csak tolvaj,
kolompáros vagy teknővájó, míg a megszállott czigány csak muzsikus,
vályogvető vagy gyalogposta. A czigány, ha akarja, olyan gyorsan jár,
mint a szél, de Szombati olyan gyorsan járt, mint a szélvész. Mellette
semmiféle czigány a levélhordásból és üzenethordásból meg nem élhetett.
Mert a czigány mezitláb járt, Szombati pedig papucsban s mikor sietős
volt az útja, papucsát tíz ölnyire előre rúgta s aztán utána ugrott,
hogy kezével elkaphassa. Mi a nyúlnak és agárnak gyorsasága ehhez
képest? Nyúl és agár csak perczekig tud gyorsan futni, a papucsot pedig
előre lehet rúgni egész nap.
Egykor a főszolgabiránk Hollóssy Fülöp László jó négy lovas kocsival
indult haza Budapestről, a hol valami pörében informálni járt. A mint
napköltekor a budai vámnál kihajt: csak eleibe ugrik Szombati s leveszi
kalapját.
– Szerencsés jó reggelt kivánok tekintetes uram. Én is megyek haza.
A főszolgabiró jó szivű ember volt s oda szólt hozzá:
– Ülj fel oda a bakra, ne fuss egész nap, mint a kutya.
– Csókolom a kezét tekintetes uram, nem ülhetek föl, mert sietős az
utam.
A főszolgabirónak négy jó lova, Szombatinak pedig csak két rongyos
papucsa. A főszolgabiró indulatba jön:
– No hát csak lógasd a nyelved egész nap.
Megy a kocsi, csak úgy porzik s megy utána Szombati.
Mikor a főszolgabiró Tétény körül a Libadöglő csárdához ér, Szombati már
ott üldögél a lóczán, akkorra ki is pihente magát. Oda ugrik a kocsi
mellé:
– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.
A főszolgabiró el se fogadja a köszöntést.
Üget a négy ló, porzik a kocsi, lépeget a Szombati.
A főszolgabirónak Baracskán meg kell állani, a lovakat meg kell etetni,
az atyafiakhoz egy órára be kell nézni. De azért a mint a lovak
ettek-ittak: nem mulat, nem késik, hajtat előre, estére otthon kell
lenni Mezőszentgyörgyön, ez pedig Budapesthez jó tizenkét mérföld, sőt
még föle is van.
Hát a mint Nyéken elkoczog a Balassa-kuria előtt: csak ugrik ám eléje
Szombati megint.
– Még egyszer szerencsés jó napot kivánok tekintetes uramnak.
A főszolgabiró megint nem fogadta el a köszöntést, hanem oda szólt
kocsisának.
– Hejh, ez a Szombati szemünk elé ne kerüljön ám ma még egyszer, mert
különben leszállasz a bakról!
Hajtott is a kocsis nyakló nélkül. Csakhogy Fehérváron megint meg
kellett etetni-itatni; a négy lónak nem volt kedve étlen-szomjan futni.
A ló másként van szoktatva, mint a papucs.
Nem is látták többé Szombatit sötét estélig. De a mikor haza értek s a
nagy kapun befordultak, hát csak oda ugrik ám megint a kocsi mellé
Szombati. Ott üldögélt már régen a kapu kerékvető kövén; ki is pihente,
ki is aludta már magát.
– Szerencsés jó estét kivánok tekintetes uram.
A főszolgabiró rá rivall:
– Megállj gazember, el ne menj innen, míg a kocsiról le nem szállok.
Nem tudta hamarjában, a deresre huzassa-e Szombatit, vagy egy jó ital
bort adjon neki, a miért az ő négy lovát így csúffá tette.
Természetes, hogy egy jó ital bort adott neki.
1848-ban békén ment át Szentgyörgyön Jellasich bán az ő duló seregével.
Se nem öltek, se nem raboltak, se nem gyújtogattak.
Este felé összejöttek házunknál a nemes atyafiak a nap eseményéről
beszélgetni. A beszélgetésből vacsora, a vacsorából poharazás lett. Ott
érte őket a reggel.
Anyám két kisebb öcsémmel a horvátok elől balatonfüredi szőlőnkbe
vonult, nem volt otthon. Azt mondja egyik rokon apámnak:
– Jó lenne a hugomasszonyt Füreden értesiteni, hogy mindnyájan élünk,
nincs semmi baj.
– Igaz a! Hol a Szombati?
Futok a putrihoz, hívom a Szombatit. Jön a Szombati, papucsa a lábán.
– Eredj Füredre, mondd meg a feleségemnek: nincs semmi baj, holnapután
megyek érte. De siess!
Sötét este volt már, de Szombati rögtön indult.
Reggel felé megy ki apám a konyha felé, ott látja Szombatit. Eszik mind
a farkas s iszik nagyokat.
– Hát te akasztófa, még most se indultál el?
– De bizony már meg is jöttem. Éjfélkor bezörgettem a nemzetes
asszonyomhoz s átadtam az izenetet.
Oda-vissza legalább ötven vagy hatvan kilométer s ezt az utat befutotta
egy őszi éjszakán.
A gyalogposta kezén biztos volt a levél. Se el nem késett, se el nem
tévedt, se a bécsi kormány kezébe nem került.
Maga Deák Ferencz is Kehidáról, ha csak lehetett, nem királyi postán
küldte leveleit Kossuth Lajoshoz, Wesselényi Miklóshoz, Beöthy Ödönhöz.
Ő ugyan gyalogpostát nem tartott, de volt vidékén két derék zsidó, a ki
leveleit Pestre hordta. Az egyik a szentgróti Steiner, a másik a
keszthelyi Baron. Az egyik elszegényedett, a másik milliomossá lett, de
Deák Ferencz levele biztosabb volt az ő kezükön, mint a királyi posta
kezén.
De mi lett Szombatiból, a mi jó házatlan zsöllérünkből?
Az lett belőle, hogy egy napon nagyon nyugtalan volt; hol lefeküdt, hol
fölkelt; tízszer is kifutott putrijából. Utóbb összehívta gyerekeit egy
csomóba s azt mondta nekik:
– Gyerekek, aligha nem hosszú útra megyek, talán a másvilágra. Van-e
valami üzenni valótok?
A gyerekek nevettek.
De az öreg belelépett papucsaiba s nagy gyorsan el-kiindult a fehérvári
országút felé.
Útjába esett apámnak egy kaszálója. Julius végén volt, a szénaboglyák
még ott feküdtek a réten. Jártában-keltében legkedvesebb pihenője volt
az öregnek a szénaboglya töve. Ha meleg volt: az árnyékában. Ha hideg
szél fújt: az enyhe oldalán. Kihúzott egy-két nyaláb szénát, ráfeküdt,
fejét a boglya tövének támasztotta, úgy nyugodta ki magát.
Most is úgy tett, pedig alig végzett néhány percznyi utat. Elnehezedett
s szokott módja szerint ledőlt a boglya tövébe. A délesti napsugár
odasütött öreg redős arczára. Egyszer csak homlokát megtörölte s szemeit
lehúnyta.
Lehúnyt szemeit nem is nyitotta fel többé. Körülötte szöcskék
ugrándoztak. Elszálló lelke ezekbe költözött. És én, ha ott járok, most
is jól látom őt a zöld pázsiton, ugráló szöcskében, ragyogó napfénynek
sugarában!