A rókának van barlangja, az égi madárnak van fészke, de némely embernek
nincs háza. Még a fővárosban is akad ember, a kinek háza nincs.
Félszázad előtt, 1848 előtt, egész osztály volt az országban, melynek
nem volt háza. Ezt az osztályt házatlan zsöllérnek nevezték.
Hol lakott hát a házatlan zsöllér?
Az uraság házában. Rendesen volt az uraságnak olyan korhadt, régi,
félreeső, düledező háza, a melybe se cselédet, se lábas jószágot nem
lehetett elhelyezni, mert hátha leroskad s cselédet s lábas jószágot
agyoncsap? Az ilyen ház jó volt a házatlan zsöllérnek.
Apámnak nem volt ilyen háza, házatlan zsöllérje azonban volt. Az egyiket
Szombatinak hívták. Ezen úgy segített apám, hogy a gyümölcsös kert
végében adott neki egy kis gyöpöt s megengedte, hogy ott putrit
építhessen magának, feleségének s öt gyerekének. Ott lakott a Szombati.
A putri építése érdekes. Kissé ódon építészeti iskolához tartozik s
azért a műszaki egyetemeken nem is tanítják. De gyakorlatilag fontos és
nevezetes. Háború idején, télben, fagyban, esőben, zivatarban nagyon jól
esik a szegény katonának. Annyit nem ér ugyan, mint a laktanya, noha
ennél tisztább, de a sátornál és gunyhónál csakugyan többet ér. Csőszök,
halászok, nyájőrző emberek ma is használják országszerte.
Ásnak egy nagy gödröt. Három öl a hossza, két öl a szélessége, fél öl
vagy valamivel nagyobb a mélysége. Széleire födélfákat ültetnek, azok
hegyét fönt az ormozaton összecsiptetik, a tetőt nádból vagy szalmából,
vagy gyékénysásból megcsinálják; hátul falat, elől ajtót csinálnak hozzá
s kész a putri-palota.
Egy teremből áll az egész, mint az egyptomi piramisok belseje. Ez a
terem a konyha s egyuttal a műhely, a nappali és a hálószoba. Egyik
sarka a tűzhely, a rag alja az éléstár és a ruhatár. Tulipános láda, egy
pár fejős szék, egy föstetlen fenyőasztal az egész butorzat. Néhány
konyhaedény az ajtó mellett. Ágynak híre sincs. Jó széles, meleg, puha
szalmavaczok. Ezen fekszik a zsöllér, a felesége, meg öt gyereke. Azután
itt fekszik még a kutya is, meg két-három malacz is. A macska, a kakas
és néhány tyúk föltelepedik a tető sarkába a rag alá.
Sok előnye van a putri-palotának.
Szomszédja nincs. Nincs tehát kivel viszálykodni.
A villám nem üt bele s azért villámhárítóra nincs is szüksége.
Katonát ide be nem szállásolnak. Adót ettől fizetni nem kell.
Lakásbérlővel se kell negyedévenként vesződni. Ha elégne is, nem ég bele
semmi, mert hiszen nincsen benne semmi.
Ilyenforma putri-palotája volt a Szombati zsöllérnek is. Csakhogy kissé
különb a többinél. Ennek volt egy kis rakott fala is, volt ablakja is;
teteje pedig épen olyan tisztes volt, mint akármelyik telkes jobbágy
házának teteje. Apám se a fát, se a nádat, de még a meszet se sajnálta.
Szép fehérre ki volt mázolva a belseje. Csakhogy ezt kivülről
természetesen senki se látta.
Butorféle is több volt benne, mint a csőszök putrijában. Hiszen a mi
zsöllérünk, az öreg Szombati tanult, tapasztalt, világlátott ember volt
s ügyes kézműiparos. Neki tehát szerszámának is kellett lenni.
A putri-paloták közös kellemetlenségét azonban itt se lehetett
kikerülni. Ha az ajtó felől fújt a szél vagy az idő esőre állt: ebben a
putriban is akkora volt a tűzhely és pipa füstje, hogy úszni lehetett
benne, mint a tengerben s a benne lakónak olyan kisírt, piros szeme
támadt, mintha apját-anyját siratta volna egy hét óta. De már ezen
segíteni nem lehetett.
És én mint gyerek, mégis szerettem a putri körül ácsorogni s az öreg
Szombati mesélgetését áhitatos lélekkel hallgattam. Többet tudott, mint
a papunk.
Száz esztendős fűzfák szegték be a gyümölcsöst. A falubeliek csak úgy
hívták ezt a portánkat: »A fűzfák alja«. Óriás törzsökök s valamennyi
odvas. Minden oduba befért egy-két gyerek, csak hogy sokáig mulatni
benne nem volt tanácsos, mert tele voltak öreg hangyával s a hangya
kegyetlenül megmart bennünket. Néhány fűzfának csonka ágán egy-egy
gólyafészek is állt s a gólyával én is csak úgy voltam, mint Petőfi s
mint a hogy Petőfi megénekelte.
Óriás határunkon fának, hegynek, magasságnak semmi nyoma. Egy hatalmas
szilfa állt az udvaron s ezen kivül a természetnek fenségesebb alkotását
mint ezek a fűzfák, akkor még nem ismertem. Kint a határban a
legmagasabb fa apám egyik kaszálóján egy kökényfa volt. Magasba vágyik a
gyermeki lélek. A hol a felhő bujdosik. A hol a madár repül. A hol a fák
lombja susog. A hol esténként és hajnalonként a darvak és vadludak
vonulnak el. Hányszor néztem el órákig a fűzfák levelének örökös
mozgását. Millió falevél, valamennyi mozog, mind egyenlőn mozog. Miért
és mitől mozog? Ki magyarázza meg a természet titkait? Ki magyarázza meg
a mélységet és a magasságot? Felhőnek járását, madárnak repülését,
szelek támadását, menydörgésnek eredetét, néma villám esti villogását ki
magyarázza meg?
Megmagyarázta Szombati.
De minden magyarázat után megkért, hogy vigyek neki vagy egy kalapnyi
gyümölcsöt, vagy tíz-tizenöt cső tejes kukoriczát, vagy egy
szakasztó-kosárnyi burgonyát. Nekünk volt, neki nem volt s szivem
repesett örömében, ha vihettem neki. A sült burgonyából vagy főtt
kukoriczából nekem is mindig adott. Jól esett. Gyerekei körbe ültek, úgy
ették s én közibük álltam s velük együtt ettem.
Hogy ne esett volna jól szivemnek, ha vihettem nekik valami enni valót?
Hiszen vittem én orvul ennivalót a csikónak, borjunak, baromfinak s
galambnak is; – a házatlan zsöllér pedig csak úgy apám gazdaságához
tartozott, mint a csikó, borju, baromfi.
Az öreg Szombatinak három mestersége volt.
Volt ő saruvarga.
Volt ő pecsenyeforgató.
Volt ő gyalogpostás.
Ez a három mesterség ma már nincs meg, mind kiveszett a világból. E
három mesterséggel szolgálta le évenként zsöllérszolgálatát.
Sarut ma már senki nem visel. Czipő, csizma, papucs, opánka, bocskor van
már csak a világon, de saru nincs. Csak egy pár van még, az is rossz,
viselni már senki se tudja. Ez Szent István király saruja. Közel
kilenczszáz éves. Ott őrzik a szent korona mellett, a királyi palást
társaságában; minden embernek s minden alkalommal meg se lehet látni.
Mostani királyunk már föl se húzhatta lábára. Ferdinánd király még
viselte koronázáskor ez előtt hatvanöt évvel, de már akkor is olyan
rossz volt, hogy selyem madzaggal kötözték fel lába fejére és bokájára.
Gyerek koromban a béresek szegődségéhez tartozott még évenként egy pár
saru. Rövid volt a szára, fénytelen volt a bőre, a talpára kivülről volt
rá varrva a fejebőre, sámfa kellett hozzá, de forditófa nem kellett
hozzá. Remekes csizmadiamester szégyennek tartotta volna sarut
készíteni. A német varga se vesződött vele. Csak a saruvarga készítette.
Remekelni nem kellett vele, mert a saruvargák nálunk már czéhbe se
állhattak.
Az öreg Szombati csinálta a mi cselédeink szegődött saruit.
Ő volt a pecsenyeforgató is. Szüreten, névnapon, nagy ünnepen, a
nemesség gyülésein.
Pecsenyeforgatás sincs ma már. Vagy gép végzi, vagy senki se végzi. A
takaréktűzhelyek véget vetettek az igazi pecsenyének. Ma már csak párolt
hús van, nem pedig sütött pecsenye. Mártással készítik a legtöbb húst s
az emberek nagy része még csak nem is sejti, minő isteneknek való étel
volt egykor a nyárson sült pecsenye.
Nyitott konyhában volt a sütő kemencze. Kemencze tetején a nyitott
tűzhely. Tűzhelyen a vaskutya. Mellette a nyárs, a csipővas, a rostély,
a vaslábas, a tepsi, – mindegyik a maga helyén.
Az öreg Szombati a szabad ég alá szokta vinni a vaskutyát. Ott tüzelt
alatta. A nyárson sült pecsenye egy kissé füstös ízü szokott lenni.
Ízének csak finomsága gyarapodott ezzel. Ma egy kissé rothadt szagának
kell lenni a nagyuri pecsenyének.
Hizott kappan, hizott lúd, hizott pulyka, gyönge malacz, marha-vesés
fele, egész nyúl, őzczomb, őzderék egyaránt ott piroslott a nyárson. Ki
megtüzdelve szalonnával, ki a nélkül. A mi zsöllérünk volt a leghíresebb
pecsenyeforgató. Úgy tudta a vaskutyát állitani, a tüzet biztatni, a
parazsat halomba gyűjteni, a szelet irányozni, hogy piros lett, de
füstös nem lett a pecsenye. Híre volt annak messze vidéken. A
szilasbalhási és küngösi atyafiak, ha híres lakodalmat tartottak, ha
szép lányt adtak férjhez: mindig elkérték a zsöllérjét apámtól.
Még Festetich Antal is elkérte egyik déghi vadászatára, a ki még csak
köznemes volt, de volt jó negyven ezer hold földje s franczia szakácsa.
A franczia szakács kotyvalékához hozzá se nyúlt senki. Szombati
pecsenyéje után pedig az újjait is szopogatta maga az uraság is. Ki is
lépett nagy duzzogva a szakács azonnal a szolgálatból s úgy el-kiment az
országból, meg se állt Prágáig.
Legszebb mestersége volt azonban Szombatinak a gyalogposta. Ebben már
aztán csakugyan nem volt versenytársa a világon.