Vén társa csendesen felvonta őt a mély üregből ismét.
Mikor kezét nyujtá Ivánnak, hogy kisegítse, Iván megölelte az öreget:
– Czélnál vagyunk! A fenékmérő ólom roppant víztömeget hirdet.
Pál agyában kezdett valami világosság derengeni e kutatás czélja felől.
– Most siessünk ki a napvilágra!
Iván, a mint kijutott a tárnából, futott haza. Összeveté távméréseit s
meg volt elégedve az eredménynyel.
Este felhangolt kedélylyel zárkózott be vegytani műhelyébe: azzal a
büszkeséggel lépett ostromlott szellemei elé, a mivel egy győztes
hadvezér kéri fel az utolsó ostromlott várat a feladásra.
«Amazokat már legyőztem, most már ti nektek is meg kell adnotok
magatokat!»
Vannak ilyen felmagasztosult pillanatok a teremtő lelkek életében, a
midőn Isten kölcsön adja nekik egy perczre alkotó hatalmát.
Új lényeket szülő terhes perczek, a mikben a bölcs elragadtatva szökik
ki az utczára s a nép közé kiáltja örömét: «Hevreka!» (Feltaláltam.)
Tíz csepp ebből a folyadékból: csak annyi, a mennyi egy toll hegyétől
kifecskendeztetik, s az egész műhely egyszerre sötétben marad; az egész
befütött kemencze, fehéren izzó szenével, percz alatt kialszik. Fekete
lesz.
Ez a fekete éj volt az a világosság, a mit Iván keresett.
Ez a sötétség, melyben tudományának minden sugára egyesült: egy fekete
«focus».
«Megtaláltam!» kiáltá önmagának.
«Megtaláltam!» kiáltá munkásainak, midőn kirohant közéjük, fedetlen
fővel, egy ingre vetkőzötten, mint egy őrült.
És azok nem tudták, hogy mit? De azt tudták, hogy a minek ez az ember
olyan nagyon örül, annak igen jó találmánynak kell lennie.