Mikor Iván öt napi munka után a felrobbant tárna kibontásából
hazakerült, mielőtt házába lépett volna, sietett saját tárnáját
megtekinteni.
Hát ott nem történt-e valami baj?
Éhség, álom, tiszta víz utáni vágy nem gyötörte annyira, mint megtudni:
mi történt a tárnában?
Hisz a rázkódás az egész szénrétegre kihatott.
Ott is történt valami.
Legelőször is az lepte meg, hogy a könlég alig volt érezhető a tárnában,
hanem a helyett minden folyosó teli volt vízzel.
A közfalak itt-ott meg voltak repedezve, de beomlással még nem
fenyegettek. Sietett a tó üregét felkeresni.
Abban az üregben nem volt semmi víz.
Várta, hogy majd előjön; a karzatra támaszkodva leste a visszatérő
tavat, három óra hosszant nem jött az elő.
Akkor egy munkásával váltatta fel magát, meghagyva a többieknek, hogy
egész éjen át, egymást felváltva őrködjenek a tóüregben, s a mint a víz
jön, neki adják hirül.
Azzal haza ment mosakodni és lefeküdni.
Bizony úgy elaludt a nagy fáradság után, hogy fényesen besütött az
ágyára a nap, a mikor először fölébredt.
Azon csodálkozott legjobban, hogy munkásai nem költötték fel az éjjel, a
hogy meghagyta nekik.
Lehet, hogy azok is elaludtak, szegények! ki voltak fáradva.
Vagy talán ő aludt olyan mélyen, hogy nem hallotta meg zörgetésüket.
Sietett azonnal a tárnába.
Az őrt álló munkások tudaták vele, hogy a változó tó nem jelent meg
egész éjjel.
Azután vártak rá még huszonnégy óráig. Nem jött elő többé.
Iván kiszámította ennek az okát.
Az időszaki források elmélete ez.
A hegy keblében van egy medencze, melyet a hegyboltozat felül
légmentesen elzár a kül-levegő nyomásától. Ezt a vízmedenczét a
sziklákból leszivárgó nedvek táplálják.
Egy sziklahasadék, melynek a felső nyilása a medencze vízszine fölött
torkollik, összeköttetésbe hozza azt egy mélyebben fekvő üreggel,
melyhez a külső lég hozzáfér.
Ez alsó üregből felható kül-lég nyomására a felső medencze vize alátódul
a sziklarepedések közt, s addig tölti az alsó üreget vízzel, míg a
közlekedő sziklanyilás alsó száját el nem takarta; akkor egyszerre
megszünik a légnyomás az alsó üregből a felső medenczére, s abból nem
foly ki több víz, mindaddig, míg az alsó medenczébe meggyült víztömeg
ismét szét nem szivárog a maga földalatti útjain, az összekötő sziklaodu
fel nem szabadul, s a légnyomás újra nem kezdődik.
Ha tehát a változó forrás vissza nem tér többé, akkor ennek kétféle oka
lehet.
Vagy a közlekedő-cső lett egyszerre légmentesen eltemetve, s a felső
medencze vize nem kaphat több kül-légnyomást, mely azt lefolyásra
kényszerítse, vagy pedig a felső medencze boltozata kapott valami kis
repedést, melyen át a kül-lég nyomása hozzáférhet, s akkor az egész víz
lefolyt egy még alantabb álló üregbe.
Méltóztassék erre nagyon figyelmezni! Mert ez ád mértéket annak az
istenkisértéssel határos vakmerőségnek, a mihez Iván hozzáfogott.
Most már szabad a tér. Nyitva a halálország fekete folyosói előtte.
Bemehet ebbe a sötét labyrinthba. Keresheti azt, a mit oly régen
keresett. Az összeköttetést a felső és az alsó medencze között.
Erre a munkára már kellett egy embert vinnie magával.
Az öreg Pált szólítá meg.
– Hány éves vagy, Pálom?
– Hatvankilencz.
– Szeretnéd a hetvenet is megérni, ugy-e?
– Csak azért, hogy megülhetném ennek a tárnának az aranylakodalmát.
Akkor lesz ötven éve, hogy megnyitottuk. Én voltam az első munkás benne.
– Hát ha hamarább meg kellene halni?
– Azt mondanám: «Áldassék az Úr neve!»
– Nagy emberek már a fiaid?
– De már az unokám is mind maga keresi a kenyerét.
– Kész volnál-e velem olyan helyre eljönni, a hol könnyen meg lehet
halni?
– Hm! Nem voltam-e már olyan helyen önnel együtt?
– Jól megértsd, hogy hová hívlak! Az eltünt tó vizét kell fölkeresnünk.
Reánk nézve, és igen sok emberre, erre az egész vidékre nézve élet-halál
kérdése ez. Azért hiszem, hogy az Isten segítségünkre lesz benne. De
hátha nem lesz? Hátha azt mondja nekünk: «Mit akarjátok megakadályozni,
ti férgek! az erős itéletet, a mit egy vidékre kimondtam? Ha Lóth
könyörgését meg nem hallgatám, s most a Holt-tenger fekszik az elsülyedt
városok felett, ti sem voltatok jobbak, mint azok!» Értsd meg jól! Én
gyakran jártam az eltünő tó vizei után azokban a sötét, tekervényes
üregekben, a mik oly szűkek, hogy néhol csak összeszorított mellel
feszülhetni rajtuk keresztül, másutt hasmánt csúszva kell áthatolni az
alacsony barlangi szakadáson; mély sötét örvények tátongnak a láb alatt,
mik fölött a falba kapaszkodva kell végigcsuszamlani; szűk kürtőkön kell
térd- és könyökfeszítve alámélyedni. Mindezen sziklarepedéseket,
hasadásokat egy hajdani földrázkódás képezte, mely az egész szénrétegben
egy elcsuszamodást okozott. Most, lehet, hogy a nagy tárnarobbanás e
szakadékok közül némelyeket összecsukott, s másokat ismét kinyitott. Ha
azt a nyilást csukta össze, mely egy alattunk levő üreget köt össze a
felettünk levővel, akkor egy egész tó vize van a fejünk felett. Ha
kutatásaink közben ezt a becsukott nyilást ki találjuk nyitni, ha csak
annyi rést nyitunk is rajta, a mekkorát egy csákány hegye üthet, az
egész felettünk levő üreg vize rögtön fejünkre szakad. Mikor már
meghalljuk a morgását, már akkor veszve vagyunk. Ha azonban a felső
sziklában okozott repedést a föld rázkódása nyitva hagyta, akkor a tó a
fejünk fölül eltünt, s a lábunk alatt van. És nekünk meg kell tudnunk,
akár élünk, akár halunk, hogy hol van?
– Nem sejtem, hogy mit akarsz vele, uram? De te tudod, s én veled
megyek.
– Akkor eredj haza s végy búcsút családodtól, mintha útra kelnél. Térj
be a papodhoz s áldozzál meg. Azután jőjj vissza, s ne szólj senkinek
semmit, hogy hová készülünk.
Iván maga is úgy készült ez úthoz, mint a melyből lehet, hogy nincs
visszatérés.
Elkészíté végrendeletét. Tárnáját munkásainak hagyta, pénzét Pál
családjának, ki ha elvész, vele együtt vész el.
És azután még egyszer körülnézte a világot, mielőtt az örök éj országába
leszállna.
Mégis, olyan szép idefenn!
Olyan messze kék az ég. Olyan közel zöldül a fű!
Ekkor levele érkezett a postáról.
Belényi Árpád írta. Tudatta vele a Párisban történteket. Kaulman
fátumát, a szép asszony eltünését. Mindenki azt tudja róla, hogy
öngyilkos lett.
Iván felsóhajtott. Érezte, hogy ettől a hírtől egészen vassá válik a
szive s kezd nem érezni többé.
Nem volt már olyan kék az ég, nem volt már olyan zöld a fű előtte többé.
Jövel szénbányák örök sötétsége!
Ez a hír nagyon jó útravaló volt neki. Nem borzadozott már semmitől.
Összerakta egy bőr-iszákba az úti eszközöket: a vízszinmérőt, a
szögmérőt, a fenék-kémlő ónt, a rajzoló eszközöket. Az iszákot nyakába
akasztá. Pál hozta utána a csákányt, a vasrudat és a kötelet. Így
szálltak le együtt a tóüregbe s ott eltüntek a vízjárás hasadékaiban.
Hat óra mulva jöttek elő.
S ez így ment nap nap után.
Iván a labyrinth minden odujának, kürtőjének helyrajzát fölvette és
pontosan összeállította, s odahaza azután még hosszabb munka volt a
mérnöki kiszámítás a szerzett észleletekről. Egész nap a mellett ült.
Éjszaka pedig bezárta magát tudákos barlangjába, tüzet gyujtott
kemenczéiben, s főzte a halálos gázokat górcsöveiben s kényszeríté a
világalkotó elementumokat, hogy vallják meg előtte a rég keresett
titkot. Küzdött az engedelmeskedni nem akaró dæmonokkal. Melyik
közületek a tűzfojtó szellem?
Jelenj meg, jelenj meg!
Nem az alpha és omega, nem a pentagrammaton nevére, nem az abraxas és
meithras hatalmára, hanem a mindent kivívó tudomány erejére
kényszerítelek: jelenj meg!
Hanem az még sem jelent meg.
S e kettős küzdelem: odalenn a földdel, idefenn a léggel, a világalkotás
két nagy dæmonával, így ment nap nap után: éjjel úgy, mint nappal.
Nem volt pihenése.
És egy reggelen azt a hírt hozták neki, hogy a vár kútjában meleg kezd
lenni a víz, és kénizű.
Kétségbeesett.
Tehát a földalatti égés gyorsabban terjed, mint képzelé.
Menthetlenül veszve az egész vidék. Egy évtized elég, hogy semmivé
legyen.
Rauné úr erre a tényre otthagyta állomását s átcsapott Waldemár
herczeghez. Annak a megbizásából írta meg a bécsi lapokba az egész
catastropha történetét, mint leghitelesebb tanu.
Iván pedig a kétségbeesés erőszakával vetette magát utána a kutatásnak.
Tovább hatolt a földalatti labyrinthban. Öreg kisérője már kisértet-látó
lett a rémülettől, melyen keresztül gazdája vezette minden nap.
Egyszer azután olyan helyre értek a sziklaüreg tömkelegében, a hol el
volt zárva minden további út.
Hanem egy helyütt döngött a fal, mintha túl rajta nagy üresség volna.
Az egymásra lapult palarétegek tanuskodtak az új összecsukódásról.
– Ezt kell áttörnünk! kiálta Iván, s kezébe ragadá a csákányt.
Az öreg Pál borzadva lapult a sziklafalhoz s nézte, mit csinál amaz?
Így döngeti valaki a pokol kapuját, hogy kihíja párharczra az ördögöt
magát!
A csákány rést vágott. Akkor a résbe belefeszíté a vasrudat Iván, s egy
egész palaréteget kiemelt vele.
Most fejükre szakadhat a víz, ha a fejük fölött van!
A vén ember keresztet vetett magára s Istennek ajánlotta lelkét.
De Iván a felfedező örömével kiálta:
– Hallod ezt? A befelé hulló kődarabok vízlocscsanást hangoztatnak
vissza: az alsó medencze itt van alattunk.
De hátha a felső is tele van még?
Arra csak addig kell várakozniok, míg az ér százat üt.
Ennél kínosabb érütést nem számláltak, még akkor sem, mikor Iván a
beomlott tárnában járt.
Semmi morgás nem hangzott. A föld keble csendes.
– Megtaláltuk! kiálta Iván, reszketve a diadaltól. Most kösd oldalamra a
kötelet s bocsáss alá a kútüregbe.
Még oda is!
A vén munkás egyre imádkozott magában a boldogságos Szűzhöz, míg a
kötelet ereszté Iván után. Ne nézze azt, hogy eretnek! A lámpafény egyre
mélyebben pislogott.