A pokoli komédia még egyre tartott a börzén.
A halálra itélt papirok, a bondavári gyártelep s a bondavári vasút
részvényei egyik kézből a másikba repültek.
Most már a komikumig vitték a tragœdiát s kezdett humor vegyülni a
szerencsétlenségbe.
Ez a szó: «Bondavár,» csak arra való volt, hogy derültséget idézzen elő
a börze-emberek között.
A ki az utolsó részvényén tuladhatott nagy veszteséggel, nevetett azon,
a ki megszerezte azt.
Kezdték a részvényeket megfoghatlan becsü tárgyakért cserébe kinálgatni.
Ráadásul egy új esernyőre egy ócska esernyőért.
Használták előfizetési æquivalensül olyan lapokért, a miket valakinek a
szerkesztő a nyakára köt erővel.
Ajándékozgatták jótékony czélokra.
Akadt olyan élczes ember is, a ki kabátot varratott belőle magának az
álarczos bálra, mint E*** herczeg egy időben Titian remek festményéből.
A tőzsdén még csak egy neme a küzdelemnek volt számukra fentartva.
A részvények főtulajdonosai küzdöttek a mécs utolsó lobogványaért, mit a
contremine végkép ki akart oltani.
Waldemár herczeg, a contremine vezetője, napról-napra lejebb nyomta a
részvényeket, mik utóbb csak egy százalékkal engedtek, majd csak féllel,
csak egy negyedrészszel, s e fél, e negyedrész forint felett folyt még a
küzdelem.
Sondershain odáig akarta őket nyomni, hogy végkép kitörültessenek a
börze jegyzékéből. A birtokosok csak ezt akarták még meggátolni.
Azon a napon, hogy Rauné úr értekezése minden bécsi lapot átfutott,
melyben vegyelemezve volt, minő alkatrészek vegyültek a bondavári
kastély kútjának vizébe a tárnaégés óta, a mi nagy sensatiót
gerjesztett, Waldemár herczeg az utolsó csapást vélte mérhetni a
bondaváriak fejére.
A börzén kikiáltatá, hogy a hónap utolján 10 forinttal fogja adni a
bondavári részvényeket.
A tőzsdefogadásnak akadtak elfogadói. Érdekelt részvényesek, kik tudták
ugyan, hogy veszteni fognak még ily ajánlat mellett is, de nem akarták
engedni, hogy részvényeik végkép leszoríttassanak a jegyzékről.
Waldemár herczeg délig valami ötezer részvényre kötött fogadást.
Azok a részvények sem neki nem voltak kezében, sem az ellenfogadó nem
kivánta azokat tőle megkapni, csupán játék volt az.
Ha a hónap utolsó napjáig lemennek a részvények hat forintra, akkor az
ellenfogadók fizetik ki neki a húszezer forint különbséget, ha felmennek
négy forinttal, akkor ő fizet nekik ugyanannyit.
Délben egy ügynök érkezik a sorompóhoz, a ki elég hangosan adja tudtul,
hogy egy úr van itten a rekeszen túl, a ki ötszáz darab bondavárit akar
venni al pari!
Mintha egy zongorára ütne valaki pőrölylyel, olyan zürhangot adott ez a
szó.
Gunykaczaj, csodakiáltás, örömordítás, szitok, hihetlenség emelkedik
egyszerre a sorompó körül.
«Ki az? Megőrült az? Al pari! Bondavári részvényt! Hol az az ember?»
Az ügynök rámutatott.
Egy igénytelen külsejü falusi ember volt az. Odatámaszkodott egy
oszlopnak, onnan nézte az olympi látványt.
– Ah! Ez valami bohócz, a ki meg akar bennünket tréfálni! gunyolódék
Waldemár herczeg. Menjen ön oda, szólt az ügynöknek, s kérdezze meg
tőle, mi a neve? Ismerni akarjuk a nevét, a kivel kötünk.
Az ügynök odament, pár szót váltott s visszajött.
– Az az úr azt üzeni, hogy az ő neve: «százezer forint.» Pénz beszél.
S azzal felmutatott tiz darab bankutalványt ugyanannyi tizezer
forintról.
– Ki ad ötszáz darab bondavári részvényt?
De már ez tökéletes revolutiót idézett elő a börzén.
Az imént oly csendes társaság, melyben csak egyes hangok emelkedtek,
egyszerre összebomlott: hívők, hitetlenek tódultak az ismeretlen felé;
körülfogták, ezer kérdéssel ostromolták, egymás fején keresztül
nyujtogatták felé jegyzőkönyveiket: az idegen mind ezt a lármát hidegen
fogadta, s a hozzátódulókat oda utasítá ügynökéhez, végezzenek azzal.
Végre Waldemár herczeg utat nyitott magának a tömeg között az
ismeretlenig.
Ott előkelő impertinentiával szemére rántva kalapja karimáját s mellénye
zsebeibe dugva kezeit, kérdezé tőle:
– Uram! Ön egész forradalmat idézett itt elő a megjelenésével. Szabad
megtudni önnek a nevét?
– Az én nevem Berend Iván! szólt az idegen, vállával folyvást az
oszlopnak támaszkodva.
– Ah! mondá Waldemár, kalapját hirtelen leemelve s gunyoros bókra
görbítve meg a derekát. Van szerencsém hiréből ismerni. Ön az a híres
pisztolyozó, a ki az emberek szájából a szivart kilövöldözi? Akkor én
senki sem vagyok; különben pedig Sondershain Waldemár herczeg volnék. De
úgy, mint ön, csakugyan nem tudok lőni. Annálfogva beszéljünk egymással
okosan. Ön al pari vásárol bondavári részvényeket. Keletindiai nábobot
örökölt ön, a ki azt a feltételt szabta az örökséghez, hogy bondavári
részvényeket vásároljon rajta al pari?
– Nem! Azért veszem őket, mert annyit érnek.
– De hisz a bondavári tárna ég.
– Tudom, az enyim mellette van.
– Akkor ön kétszeresen ég meg vele.
– Nem, mert eloltom azt két hét alatt.
Erre a szóra a zsivaj a lehetetlenségig fokozódott; az érdekelt
részvényesek csaknem agyonszorították Ivánt.
«Itt van az az ember, a ki eloltja a tárnát! A telep helyreállítva újra!
Bondavár al pari megint!»
A contremine egyszerre hanyatt bukfenczezett, az őrjöngő részvényesek
karjaikra kapták Ivánt, úgy hurczolták körül a börzén s még az nap
estére nagy közgyűlést hirdettek ki, melyben fulladásig telt terem
közönsége előtt adta elő Iván, hogy ő neki csalhatatlan terve van a
bondavári tárnaégésnek két hét alatti elfojtására; ugyanakkor meghivott
mindenkit, hogy tekintse meg holnap reggel a szabadban teendő
próbatételét most feltalált tüzfojtó szerével s győződjék meg arról,
hogy a mit igért, az nem hiu biztatás.
Másnap reggel nagy néptömeg előtt tartotta a kisérletet, mely meglepően
sikerült, egy máglya szénből, tőzegből, meglocsolva kőolajjal s
meggyujtva minden oldalról, a legnagyobb lobogás közepett öt percz alatt
holttá lett téve egyetlen kézi-fecskendő működése által.
Az ujjongó közönség diadallal vitte vissza Ivánt a városba s a
részvényesek folytatott gyűlésén el lett határozva, hogy Ivánnak, ha a
tárnaégést eloltja s a tárnát ismét használhatóvá teszi, hatszázezer
forint jutalmat adnak.
Nem hiányzottak azonban az ellenmondások is. Ott volt Waldemár herczeg,
most egyike a legtöbb részvénynyel biróknak s a legtöbb ellenvetést
tevőknek: az minden módon ki akarta Ivánt forgatni a tudományából.
– Megengedem, szólt Ivánnak, hogy ön egy akó folyadékkal elolt hat
köb-öl izzó szenet. De gondolja meg ön, hogy a bondavári tárnában, a
kitörés helyétől a várlakig véve, legkevesebb hatvanezer köb-öl szénnek
kell égni, arra tizezer akó folyadékot kellene önnek rábocsátani, még
pedig egyszerre, és egyenesen arra a helyre, a hol a tűz működik.
Micsoda géppel hiszi ön ezt a műtétet kivihetőnek?
– Nincs kifelejtve ez a műtétel a tervemből! felelt neki Iván.
– Azután, föltéve, hogy sikerülne önnek ezt a tömeg folyadékot egyszerre
rábocsátani az égő tárnára, az oly tömeg gázt fejlesztene ki abban
egyszerre, hogy az ön egész tárnájának fenekestől felfordulva, a
levegőbe kellene repülni.
– Mind előre gondoltam rá.
– És végül, ha van önnek valami fogalma gépekről és mechanicáról, akkor
át kell látnia, hogy egy millióból ki nem állíthatja azt a szükségletet,
a mi csak a kisérlettételre múlhatatlanul megkivántatik.
– Készen vagyok a számvetésemmel.
A részvényesek ráordíták, hogy minden költséget magukra vállalnak,
kerüljön bár egy millióba s azzal Ivánnak ki lett adva a teljhatalom,
azt tenni a bondavári telepben, a mit szükségesnek és üdvösnek lát,
kerüljön bármennyi pénzbe.
Sondershain herczeg átlátta, hogy azt a fordulatot, a mit Iván
előidézett, semmi ellenmanœuvrerel egyelőre meg nem akadályozhatja.
Mikor a részvényesek gyülése a jegyzőkönyvet hitelesíté, félrevonta
Ivánt, s azt mondá neki:
– Berend úr! Már most akár sikerül önnek ez a vállalat, akár nem (a mint
hogy én azt hiszem, hogy nem), az én zsebemből ön egy milliót kirántott
vele. Netto egy milliót. Azonfelül a saját magáéból is százezeret, nem
is számítva még a koczkáztatandó kisérlet költségeit. De mindegy. Ön e
manœuvre által fixirozta két hétre a börzén az al parit. Nem lesz ugyan
sem vevés, sem eladás, mert mind a két fél tartózkodó marad, de már
egyszer a táblára ez lesz jegyezve, s én tartozom az általam kötött
fogadások differentiáit ezen jegyzés szerint kiegyenlíteni. Az nekem egy
millió. De nem tesz semmit. Láttam én már máskor is egy milliót
elveszni. Megint hazajött. Csak nyugalom kell a börzeharczhoz. Ha
azonban történetesen két hétnél hamarább rá találna ön arra jönni, hogy
a mit magára vállalt, ez lehetetlen s ezt köztudomásuvá tenné, akkor én
azt a kerek milliót egyenesen az ön kezébe tenném.
Iván valódi üzleti nyugalommal felelt rá:
– Sondershain úr! Én nagyon jól tudom, hogy a börzének meg van az a
sajátságos szabadalma, hogy itt lehet egymásnak gorombaságokat mondani,
minden következmény nélkül. A mik itt mondatnak, ajánltatnak,
feltételeztetnek, mind nem kerülnek a közönséges társadalmi szabályok
mértéke alá. Itt szabad akárkitől megkérdezni: «hogy adod a
becsületedet?» s ha az azt mondja «nem eladó!» hát «ha nem adod: nem
adod,» itt szabad akárkit megszólítani azzal a felhívással: «gyerünk,
raboljunk ki valakit!» s a megszólított nem haragszik, ha nem kell az
ajánlat, legfeljebb azt feleli: «nincs rá időm!» Itt, ha leszidnak,
leköpnek valakit, ha a kalapot beütik a fejébe, az sem szégyen; az ember
elfordul, mintha nem hallott volna semmit, letörli a képét, kiegyenesíti
a kalapját s megint felteszi a fejére, s egy óra mulva karöltve megy ki
ellenesével. Senki sem mondja, hogy veszekedtek; csak egy kis
«differentia» volt közöttük s az nagyon «animirozott» hangulatot fejtett
ki. Azért, a mit most Sondershain «úr,» a börzefejedelem mondott a
bondavölgyi kőszénkereskedőnek, arra a bondavölgyi kőszénkalmár
mindössze azt mondja, hogy «nem vehető tekintetbe.» De őrizkedjék
Sondershain «herczeg» a börze küszöbén kivül ezt az ajánlatot ismételni
Berend Iván előtt!
Waldemár herczeg nevetett.
– Azt úgy is tudom. Sokszor volt szerencsém hallani az ön nevét, s ha ön
iránt jó szivvel vagyok, az, tudja ön, hogy nem esik ingyen. Ön egykor
egy szép hölgynél nekem erős pártfogóm volt. Nem tudom az okát, miért
tette, de tudom, hogy tette. Az egész világ tudja. Ön még saját
igényeiről is lemondott, a mikre annál a csodaszép hölgynél jogosítva
lehetett. Hanem hát hasztalan volt. Utoljára is egy hitvány emberé lett.
Mindegy! Önnek kimagyarázhatlan interventióját, mely ha üzleti számítás
nem volt, akkor csak az őseredeti puritanismusból származhatott, én soha
el nem felejtem. Ha akkor az a szép hölgy hallgat önre, most a bondavári
kútból nem merítenek kénfürdőhöz való forró vizet, mert az egész
vállalatból nem lett volna semmi. Azért akármikép beszéljünk a börze
küszöbén kivül egymással, én a tett ajánlatomat bejegyzem a tárczámba.
Ha sikerül önnek a tárnát eloltani, kap hatszázezer forintot, ha nem
sikerül, kap egy milliót.
A részvényesek észrevették, hogy Waldemár nagyon sokáig beszélget
Ivánnal, s odarohantak a fejeiket a kettő közé dugni. «Semmi
Techtl-Mechtl, herczeg úr! A mi emberünknek hagyjon békét!»
Féltek, hogy leveszi a lábáról.
– Ne féltékenykedjenek! kiáltá a herczeg. Egy szép asszonyról beszélünk,
a kinek mind a ketten udvaroltunk. Isten ugyse!
Hanem azért a részvényesek nem hagyták magukat eláltatni.
Választottak maguk közül egy háromtagu bizottságot, mely Ivánt most már
nyomról-nyomra kisérje, sehol el ne hagyja, vele ebédeljen, a küszöbén
háljon, az ablaka alatt strázsáljon, nehogy az ellenség hozzáférhessen.
És mindezt az alatt a czím alatt, hogy segélyére legyenek, hogy a
szükséges pénzeket utalványozzák a részére.
Iván azonnal visszautazott a Bondavölgybe három kisérőjével, magával
vive a vállalatához szükséges gépeket és munkásokat.
A három kisérőnek meghagyatott, hogy mindennap küldjenek tudósítást a
munka előmeneteléről.
A három kisérő között volt Spitzhase úr.
Erre szükség volt ott, mint a legvigyázóbb, legbiztosabb, s
legszemtelenebb hivére a részvénytársulatnak.
(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképen igtattuk ide. A pénzügyekben a
szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője
megbecsülhetlen tulajdon. Tehát: dicséretképen volt mondva.)
Ezt egynehányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor
vissza fog menni az ablakon.