Szaffrán Péter átka beteljesülésnek indult: «ne zöldüljön hát a fű azon
a mezőn!»
Még ugyan zöldül a fű azon a mezőn, de alant a föld keblében nem tudni
mi történik?
A részvénytárna igazgatósága azt a védelmet gondolta ki a tárnaégés
ellen, hogy minden hozzájárást betömetett: tárnák, aknák nyilásait; igy
ha nem fér a küllég a tűzhöz, magában el kell annak aludni.
Hanem ebből azután az a baj támadt, hogy a szénkészlet elfogyott s nem
volt mivel tüzelni a kohókban.
Próbáltak fával tüzelni, erdő volt elég; hanem azzal meg nem tudott
bánni a kezelő személyzet, s tömérdek vasat rakásra rontottak.
Vasuti sinek helyett csak úgy hevertek a hámor körül a kilökött medvék.
Mert a hámorhoz is összeszedték a külföldi gyárakból, a ki csak
kimustrált, hasznavehetlen, korhely és kontár munkás volt, csakhogy ők
port hinthessenek vele a világ és a részvényesek szemébe, hogy nekik
nagyban dolgozó gyáruk emelkedett ki egy varázsütésre.
Az igaz, hogy a varázsütés megvolt, hanem egészséges kalapácsütés többet
ért volna annál.
Álmodni sem lehetett arról, hogy a szerződött sineket a vasuti
vállalkozónak a határnapra elő tudják állítani. A biztosíték úszott!
Viszont a vasutépíttetők biztosítéka forgott nagy veszélyben, ha a
kitűzött időre a vasut a közforgalomnak át nem adatik.
Így aztán egymásba fogózva a tárnarészvény-vállalat a vasutvállalattal,
hengergőztek a veszedelmes lejtőn alá, hol az egyik, hol a másik alul,
de folyvást lefelé mind a kettő.
Végre az egyik igazgatóság szorította a másikat, hogy venni kell a
szenet, a hol és a mi áron kapható. Ott van Berend Iván bondavölgyi
tárnája, ott kell elég szénnek lenni, mert egy év óta nem volt vására,
vegyenek attól.
Rauné úr tehát rászánta magát, hogy irjon Ivánnak s kérjen tőle szenet!
Szép gazdaság. «Kovácstól venni a szenet.»
Az Ivánhoz intézett leveleivel azonban az a sajátságos fátum történt,
hogy feltöretlenül kerültek hozzá vissza.
Mikor azután még jobban szorították Rauné urat, végre elszánta magát,
hogy személyesen menjen el Ivánhoz szénre alkudni.
Ez a látogatás pedig igen röviden ütött ki. Rauné úr mindössze nem volt
két perczig Iván szobájában s azután az történt vele, hogy előbb jött ki
maga, mint a kalapja és mind a kettő után Ivánnak ez a szava: «Én
denunciánssal többé szóba nem állok!»
Járult-e valami tettlegesség is Iván részéről ehhez az elbúcsúztatáshoz?
azt nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy Rauné úr sem pert nem indított Iván
ellen, sem a cartelvivőit nem küldte el hozzá, hanem a helyett irt egy
hosszú levelet a directoriumnak, melyben elmondja, hogy Berend egy
piszkos haszonleső ember. Most fel akarja használni a részvénytárna
szerencsétlenségét s semmi áron nem ad el szenet, a helyett inkább maga
készíttet egyre-másra vasuti sineket, arra speculálva, hogy majd a
társulat kénytelen lesz azt ő tőle minden áron megvenni. Ezt
nyilatkoztatá ki ő előtte.
Megfoghatatlan, hogy az alatt a két percz alatt, melybe a bemenetel és
kijövetel is beleszámíttatik (az utóbbi az igaz, hogy röviden történt)
hogy lehetett azt a hosszú értesülést nyernie?
Hanem azzal csak azt vitte ki Rauné úr, hogy a vasutigazgatóság
egyenesen Ivánhoz fordult, s tett neki egy ajánlatot a sinkészletére,
mely nagyon megtoldta a kiállítási árt. És ha Iván azt mondta volna,
hogy még ötven perczenttel többet kiván, azt is megadták volna neki.
Mindenkinek égett a föld a talpa alatt.
Meg volt tehát a nyeremény-osztalék busásan Iván hűnek maradt munkásai
számára.
Az elpártoltak is visszakérezkedtek: amott megszünt a munka.
Hanem most már válogatva bánt velük az őstárna.
A «hivek» juryje szavazattal határozott: visszavehető-e az eltávozott,
vagy befogadható-e egy uj tag a telepbe?
A «nem» száműzte az elitéltet, s Ivánnak sem volt megkegyelmezési joga
számára. S a bevettnek egy évig kellett szolgálnia a tárnában, rendes
munkabér mellett, akkor aztán nem is a jury, de a suffrage universelle
döntötte el: érdemesítette-e magát az uj tag arra, hogy az állandó
telepítvényesek sorába fölvétessék és az osztalékban részesüljön jövőre?
A munka pedig gyönyörűen ment: minden munkás egyúttal sajátjának is
tekintette a tárnát. Kevesebb volt a kár, több volt a munka látatja; nem
veszett kárba sem idő, sem erő. Rend uralkodott parancsszó nélkül.
De hát a tárna jövője nem volt-e veszélyeztetve a szomszéd tárna égése
által?
Igen.
A széntelep fekvéséből ki lehetett okoskodni, hogy a tárnaégés a
Bondavölgy felé terjed. Évek kellenek hozzá, míg odáig elér; de elvégre
mégis csak az lesz a sorsa, hogy az is elhamvad a másikkal együtt.
Mennyi kincsnek kell elveszni a föld alatt!
Pedig a föld felett is sok elveszett már a bondavári fátum miatt.
Eleinte a részvénytársulat igazgató-tanácsa azt gondolta ki, hogy
meglevő tőkéjével maga vásárolja vissza bukó részvényeit, s azzal kettős
hasznot csinál; először: alparin kiadott részvényeit messze a parin alul
kapja vissza, másodszor: megállítja azoknak további hanyatlását.
De nem ért vele egyebet, mint hogy a tartalék-tőkéjét apródonkint ki
hagyta szivárogni a pénztárából s utoljára a legszükségesebb kiadásokra
sem maradt.
A részvények hanyatlását pedig meg nem akadályozhatta. Alig jutottak
szegény vizbeesettek egy kis lélekzetvételhez, megint jött a contremine,
s a víz alá nyomta a fejüket.
Waldemár herczeg is tudta, hogy mire valók a hirlapok.
Kifogyhatlan rovatot képezett a tárczákban, ujdonságokban a bondavári
hegy égésének minden kitalálható változata.
Leirták, hogy repedezik meg a föld, rossz szagu gőzöket eresztve
hasadékaiból. E gőzöknek az a csodahatásuk van, hogy minden piros virág
kék szinűvé válik tőlük.
A fű nagy térségeken kiszárad gyökerestől s egész erdők lombja lehull
kora tavaszszal.
A szántó-vető bámulva látja, hogy az a szép agyagos föld, a mit ekéje
feltúr, milyen veres!
Az agyagvermek fenekén jáspisalakú égett tömegek kezdenek mutatkozni,
mint a kegyetlenül égetett téglákon.
A márga és palarétegek beszakadoznak a gyepszín alatt.
A bondavári őskastély kútjában először meleg kezd lenni a víz és kén
ízű, azután lassankint elfogy, szétpárolog, utoljára egészen kiszárad.
Még később forró gőzök törnek ki belőle. Utoljára már sublimatumok
tapadnak a köveihez, mik új ismeretlen kristály-képződésekben rakodnak
le.
Ott vannak közszemlére kitéve az antiquariusok, a természetrajzi
kereskedők kirakataiban a jáspissá égett agyaghantok, a kiforrott
földsalak-darabok, s a soknemű kristályozatok, mik a bondavári
hegyégésről tanuskodtak, s a tudósok, a geologok bizonyítják, hogy ezek
valóban a hegyégés productumai.
Hiába tiltakoznak a részvényesek azután, hogy mind ebből egy szó sem
igaz. Zöld a fű, zöld az erdő Bondavárott; hogy ezek az égett tanuk a
duttweileri hegyből valók, mely százhúsz év óta ég, meg a planitzi
kőszénbányából, mely már kiégett; a kristályok az epterodei és bilini
földkiégés alkotásai; nem használ semmit.
A megijedt ember mindig a roszabbat hiszi.
Tény, hogy a föld alatt tűz van Bondavárott.
Ha ma nem, tíz év mulva, húsz év mulva csakugyan így lesz az
összedüledezve, égve, forrva, mint a hogy most írják róla.
S Waldemár herczeg szüntelen készen volt valami új riasztással.
Lenyomta már a részvényeket harminczig, húszig, még azon is alul akarta
nyomni. Egész a semmiig.
Épen akkor volt rá példa, hogy egy roppant pénztársulat részvényeit még
a semmin is alább nyomták. Egy perczentet kináltak a birtokosok annak, a
ki egyet elfogad a maga nevére.
Szép játék volt ez! Ezer meg ezer embernek lett kezébe nyomva a
koldusbot.
Az a sok szegény apró ember, a ki egy év előtt futott a maga
megtakarított forintocskáival a roppant nyereséget hirdető bondavári
papirt megvenni; a kis-hivatalnok, ki beleölte a szállásbérét, a
szatócs, ki a mit a sajton nyert, sajttakaróba verte; a cseléd, ki
félretett bérét vélte igen jól elhelyezni, az özvegy asszony, ki szűken
kamatozó papirjait cserélte ki a gazdagon fizetővel s a pénztárnok, ki a
rábizott összeget e biztos nyereségért koczkáztatni merte, s most
elveszté a pénzzel együtt a becsületet is: mind, mind koldussá,
nyomorulttá téve, kenyerétől megfosztva! Szilárd iparűző emberek, kiket
a kaczér szerencse műhelyeikből kicsalogatott, tönkre téve! Hintónjáró
urak gyalogjárókká csapva.
Jaj! és jaj mindenfelé!
Hanem mulatságnak nagyon szép ez a másik fél részére, a ki felül került.
Most is van lárma a börzén, csakhogy most a «baisse» lármázik.
Közel az idő, a midőn Waldemár herczeg azzal a szóval fog a kerek
sorompó előtt megjelenni:
«Kinek kell Bondavár tiz forintért? Én adok!»
És nemcsak az apró emberek sírnak. Vannak magas urak is, a kiket ez a
csapás ledöntött a lábaikról.
Ott a Bondaváry herczeg és a grófnők.
A herczeg veje tapasztalá, hogy nem lehet egy boltívnek a zárkövét
kilökni, a nélkül, hogy az egész boltozat összeessék. A Tibald herczeg
ellen kért birói gondnokság maga után vonta a hitelezők összejövetelét.
És azzal az óriási birtokok, miknek tulajdonosa nagyobb úr volt akárhány
uralkodó herczegnél, hitelezők kezelése alá kerültek.
Akkor égett azután igazán a föld a lábuk alatt.
Ha a tiszti gazdálkodás tolvajgazdaság volt náluk, a hitelezői
bérgazdálkodás valódi rablógazdaság képét mutatta. Kivágták pompás
őserdeiket, parkjaikat, vadas-kertjeiket, elprédálták gulyáikat,
méneseiket, merino-juhaikat, s felszántottak s bevetettek buzával minden
darabka földet, a mi csak teremhetett. A miért azután az úr Isten azzal
büntette meg őket, hogy adott nekik roppant termést, de nem adott hozzá
zsidót, a ki megvegye. Nem volt semmi ára a nagy termésnek.
Bele lett vonva a condolentiába a bondavári uradalom is.
Tíz per is keletkezett miatta, a mikben minden egyes beavatkozó alperes
is volt, felperes is volt; külön egymás ellen, együtt egy ellen! és
abban végrendelet és vitalitium, hajadonjog és örökösödés, ősiség és
majoratus, bérszerződés és örök átadás, szolgalom és bányajog,
betáblázás és statutumok, beruházás és kisajátítás, lefoglalás és
prioritások úgy együvé kavarintva, prókátori furfanggal úgy
összebonyolítva, egy olyan szövevénynyé gubanczolva, hogy mire abból a
törvényszékek ki birnak gázolni, a jelen ivadék rég a más világon van
már.
Ennek azután az a legközvetlenebb következése lett, hogy Theudelinda
grófnőnek sem fizette senki a kikötött évi negyvenezer forintot.
Az pedig sok családi viszálynak szokott kezdő sora lenni, hogy elfogy a
pénz.
Theudelinda grófnő pénzzavarát Angela grófnő érezte meg legjobban.
Salista őrgróf, megházasodása után, úgy pazarolt, mint a ki abban a
nézetben van, hogy húszmillió forintot vett el; s nehéz volt őt e
nézetének megváltoztatására birni. A miből azután igen éles jelenetek
fejlődtek ki a házastársak között.
Angela grófnő is úgy viselte magát, mint a ki nem becsülésből
választotta magának a férjet, hanem daczból.
Tudta ezt mindenki.
Tudhatta Iván is.
Csakhogy Ivánnak most egészen máson volt a gondja.
Azon, hogy ég alattunk a föld!