A szomszéd ház pedig bocsáttassék vissza annak az özvegy asszonynak a
tulajdonába, a ki utolsó leánya az utolsó görögnek a városban, a kitől ő
vette azt el egykor kótyavetyén.
S minthogy ezzel az asszonynyal maradt fenn még régibb időkből valami
vitája, a miben Isten a biró: papirosról volt szó, a mi ma sokat ért,
holnap semmit sem ért; tehát neki hagyományozza még és az ő fiának azt a
kárbaveszett, azt az elátkozott papiroshalmazt is, a minek «bondavári
részvények» a neve, a mik őt most megölik. Legyen az övék. Ha elvész,
veszszen el nekik; ha megmarad, nyerjenek ők vele.
Ekként rendbehagyva világi vagyonát szépen, megpecsételé a
végrendeletet, aláirta saját kezével; kiosztotta utolsó ezüst, arany
pénzét az ismerősök, a cselédek között; a harangozónak megmondta, hogy
húzza meg rögtön a harangokat és minden két órában húzzon három verset,
s ha kérdik, kinek szól? mondja azt, hogy a vén Csanta meghalt!
Azzal kiküldött mindenkit magától.
És másnap reggelre meg volt halva.
Nem érte semmi erőszak.
Csak a bánat ölte meg. Mint a hogy meg tud halni az öreg ember, mikor az
öreg felesége meghal, a kivel együtt megvénült, mint a hogy meg tud
halni az olyan ember, a kinek erős akarata van, s ha kimondta, hogy nem
marad itt többé, hát el tud menni!