A concert-saison legszebb virágzása közepett kapták meg Belényiék a
hivatalos értesítést, hogy Csanta uram meghalt s végrendeletében
visszaadta elkobzott házukat.
Hátha Beethoven, Mozart és Haydn várták volna Árpádot quartettre, nem
ott hagyta volna-e rögtön Párist, hogy megláthassa az elhagyott ház
udvarát ujra?
Még Belényiné is elfeledkezett bevételek és belépti díjak mennyiségével
vesződni arra a szóra, hogy «hivnak haza!»
«Vajjon megvan-e még a szomorú fűz a kút mellett? Mekkorát nőhetett a
télizöld repkény a folyosó falain? Vajjon ápolta-e valaki a
gyümölcsfákat a kertben? Megvannak-e még a gyöngyvirágok a fal mellett?
Nem pusztultak-e el a nefelejtsbokrok a patak mentén?»
Ez volt most a nagyobb kérdés!
Dehogy időztek egy napot is tovább. Egyik jobban tüzelt mint a másik.
Másnap már vasúton voltak. Úgy siettek, mint a kik hitelezők elől
szöknek.
Sem éjjel, sem nappal nem pihentek sehol. Délután volt, mikor
megérkeztek X.-nek városába.
A massæcurator, a senátor úr már akkor ott preferánczozott a kaszinóban,
de biz azt csak kihúzták a kártyaasztal mellől, nem hagyták másnap
reggelig a bőrében, hogy a házukat át ne adja. A jó úr kénytelen volt
kifizetni a buktit és menni velük.
Belényiné azon aggódott az egész úton, vajha ne töretett volna boltot
Csanta uram az ő szép utczaszobájából. Bár csak egy kis szoba volna
benne felhagyva, a mi ne volna bérbe kiadva, hogy ő ott hálhatna meg a
maga házában első éjjel.
A senator úr tehát nagyon megvigasztalá, midőn tudtára adta, hogy nem
lakik a házában senki. Csanta uram nem fogadott lakókat a
tőszomszédjában levő házakba. Békében akart élni és szomszédok nélkül.
Neki senki se leskelődjék át az udvarába. Neki ne nézegessenek be a
pinczeablakain. Csak egy mindenest tartott azokban, a ki a házakra
felügyeljen, hogy a tolvajok fel ne verjék. Annak volt egy szobácskája
ottan.
A senátor úr tehát bevezeté visszakapott házukba Belényiéket;
felnyittatá előttük a szobákat.
Minden butor úgy állt azokban, a hogy elhagyták. Még a por sem volt
letörülgetve róluk, ki tudja hány esztendő óta.
Árpádnak első gondja lett volna a kertbe szaladni, ha a senátor úr meg
nem fogta volna.
Még valami átadni való van. Egy nagy vasláda. Azon hármas zár. És abban
egy nagy kincs!
A bondavári részvények.
– A patvar vigye el a bondavári részvényeit! nevetett Árpád, hiszen nyár
lesz már, nem kell most fűteni való.
– Bizony azok most nagyon alant állnak! – biztosítá őket a senátor úr: –
jelenleg alig áll az árfolyamuk tíz forinton felül. Mert hogyha úgy nem
volna, hát hiszen nem is halt volna akkor meg Csanta uram.
De már csak azért el kellett őket fogadni. Ajándékmarhának nem kell
nézni az agióját.
Belényinének még azután sok beszélni valója volt a jó öreg senátorral
mindenféle ügyes-bajos dolog felől; Árpád nem ártotta magát abba, hanem
kiosont a szobából és le a kertbe.
De bizony meg voltak a gyümölcsfák mind, épen teljes-tele virágzásban; a
kerítés mellett ott piroslott a teljes virágu őszi baraczkfa, a miről
hajdanában halálbüntetés terhe alatt nem lett volna szabad egyetlen egy
virágot vakmerő kézzel leszakítani, a nefelejts is ott kéklett a víz
partján, s a fal mellett egész kardalt csilingeltek a gyöngyvirágok
csengetyüi. Csak az legyen, a ki meghallja.
Minden megvan, minden nagyot nőtt azóta. A két átellenes part fái
egészen egymásba hajlottak már.
Árpádnak első gondja volt kibontani a betéglázott pinczegégét. Ott van-e
még a sodronyláncz s a lánczra akasztva a bodzafa-malom?
Ott volt.
Hát a tilinkó?
Az is ott volt.
Egymásba illenek-e még a rovátkok?
Tökéletesen.
A malomból nem hiányzott semmi.
Akkor azután végighasalt a sárgavirágos zöld fűben; rátette a
bodzafa-malmot a vízre s két tenyerébe fektetve állát, nagy
megelégedéssel nézte, hogy forog a bodzafakerék, hogy kelepelnek a
lapátok, hogy forog a korong rajta. Nem verik meg érte többé.
Valahára kijátszhatja magát kedvére.
Hír, dicsőség? Mit beszélnek az ujságok? Hogy sajnálják hirtelen
eltüntét a világvárosból? Szerelmes úri asszonyok? Mi az mind ehhez a
malomkelepeléshez?
Hát a tilinkó mit beszél?
Nem romlott-e el azóta? Nem némult-e meg? Nem repedezett-e össze, nem
porhadt-e el?
Semmi baja. Igen jó helyre volt téve. Szellős, hideg, száraz hely volt
az. Csak ki kell játszani egy kicsit. Úgy szól, akár csak a rigó.
Ezért sem szidják már össze!
Mi van még hátra? A papiroshajók. Azokért sem zsémbel már a szomszéd,
nem pirongat meg a mama.
Árpád kihúz a zsebéből egy nagy papirost; az épen az ő párisi diadalának
emléke: egy szinlap a legközelebbi hangversenyéről.
Hol van az már!
Abból csinál egy jó nagy hajót, vitorlával, s hogy terhe is legyen a
hajónak, megrakja azt a dupla baraczk piros virágával: nem vernek már
érte a körmére! s elereszti azt a vizen s míg az csendesen uszdogál a
víz fölött, tánczoló szitakötőktől körülforgatva: ő megint végigdül a
nefelejtses zöld fűben s elkezdi a tilinkóján a «Repülj fecském» nótáját
tilinkózni.
S a tilinkó-szóra lejön a szomszéd átellenes ház kertjéből egy másik
gyermek. Egy szőke tizenötéves kis leány. Gömbölyű piros mosolygó
orczája. Viola szemei. Félénken tesz egy-egy lépést, mint az őz, s
bámulva figyel előre. Még elébb jön. Megint megáll. A furulyázó nem
veszi őt észre. Nincs egyébre figyelme, mint a tilinkójára, a
bodzafa-malmára, meg a virágteherrel úszó hajójára.
A másik gyermek egész a partig jött már, még sem veszi észre. Akkor
elneveti magát. Mint a tündércsengetyü csengése, hangzik a vidám gyermek
kaczagása.
Árpád felriad rá. Feltekint meglepetve.
– Ah! maga az, Zsófika? Jaj de szép leány lett magából, mióta nem
láttam! – Hajtsa vissza, kérem, a hajómat.
S a másik gyermek nem mondatta azt magának kétszer. Leszökkent a víz
mellé. Térde közé szorította a ruháját, hogy a vizbe ne érjen, s még egy
csomó fehér virágot vetve a hajóteher piros rózsácskái közé,
visszahajtotta egy rekettyeszállal a hajót a tulsó partra.
S azután megint újra kezdték.
Olyan jó mulatság volt ez!
Belényiné a folyosóról nézett le a kertbe. Nem szólt rájuk. Hagyta őket
mindaddig, míg lement a nap; hüs kezdett lenni, s valamelyik a kettő
közül, a melyik okosabb volt (bizonyosan a leány), nem figyelmezteté a
másikat, hogy harmatos kezd lenni a fű, jó lesz már hazamenni.
Akkor azután Árpád szépen kikötötte a malmát, eltette a tilinkóját s
felment az anyjához.
Belényiné nem zsémbelt rá, de nem is csókolgatta meg a fejét, mint
máskor.
Megmutogatta neki, hogy rendezte el a házat, a míg ő odalenn járt a
kertben.
Árpád nagyon meg volt vele elégedve.
– Már most itt fogunk lakni mindig.
Egyszer csak rákezdte azután az anyja.
– Hja, biz én nem is bánnám, ha megházasodnál, fiam. Valami jó asszonyt
hoznál a házhoz.
– Én? anyám! szólt Árpád nevetve és csodálkozva.
– Hát persze! Nagy gyerek vagy már: én csak nem vigyázhatok rád örökké.
Árpád még jobban nevetett.
– Hát azért, hogy olyan nagy gyerek lettem, hogy az anyám nem bír velem
többé, szerezzek magamnak egy másik asszonyt, a ki jobban tud rám
vigyázni?
– Hát bizony! Annak az a rendje! erősíté egész komolyan Belényiné.
Mintha az nem is lehetne máskép, mint hogy a gyereket, a míg felnő, az
anyja tartja felügyelet alatt, s azután átadja egy másik asszonynak, a
kinek feleség a neve, ügyeljen az rá. Magára csak nem lehet hagyni a
gyereket soha.
– No, hisz azt is megteszem a kedvedért, anyám, elébb-utóbb. Most már
megvan a házunk, hanem elébb még egy kis konyhára valót is kell
összemuzsikálnom, hogy azután akkor ne járjam a világot, mikor már van
valakim. Mert látod, ebben a czigány-életben egyforma baj, akár otthon
hagyja az ember a feleségét, mikor Pétervártól Párisig kóborol, akár
magával hordja.
– No iszen van is valamink. Nem rosszul gazdálkodtam a keresményedből.
Azután itt vannak ezek a részvények is. No, ne nevess hát, te bolond
fiu. Ha tíz forintot ér is egy, de ezer darab. Ha eladjuk, tízezer
forint. Kis városban az egy kapitális. Arra mindjárt megházasodhatol.
– Hjaj, mama. Ne úgy értsd te azt a dolgot. El lehet ám adni egy nap
«egy» részvényt tíz forintért, de ha én másnap ugyanarra a helyre
visszamegyek, hogy egy másikat is eladjak, fejembe verik a kalapot s
kilöknek. Ha pedig azzal állok elő, hogy ezer bondavári részvényt akarok
eladni, megkötöznek s becsuknak a tébolydába. Csak tedd el te azokat a
papirosokat a többi emlékezetes papirosaid mellé, a mikről hivő szívvel
várod, hogy még egyszer olyan idő lesz, a mikor megint annyi forintot
fognak érni, a mennyi rájuk van nyomtatva.
– No hát, bizony az meg is történhetik. Nem sok nagy dolog megtörtént
már? Hitted volna, hogy a házunkat valaha visszakapjuk? Azt is bánom,
hogy a többit odaadtam elégetni. Ki tudja, micsoda szerencse érhet
bennünket még ezekkel a részvényekkel. Hátha egyszer még al pari állnak,
s kétszázezer forintot kapunk értük!
– No, én ilyen szerencsére nem számolok, mama. A legrosszabb compliment,
a mit az Ur Isten tehet egy embernek, ha a sorsjátékon engedi nyerni.
Mintha azt mondaná neki: «Látod, te szamár, másképen nem tudok rajtad
segíteni.» De egy embernek, a kinek esze van, a lutrin nyerni nem lehet.
Annak azt mondja a szerencse: «Elmégy előlem szemtelenkedni! Nem elég,
hogy talentumot adtam? A Hauptreffereimet a hülyéimnek tartom!» Ne félj,
mama, majd megélünk mi a művészetem után. Csak egy kicsit várjunk. Hisz
ráérünk. Annak a kis lánynak majd veszek addig egy porczellánfejű babát,
játszék még egy kicsit azzal. Majd csak vigyázol te én rám ezután is.
Erre mégis csak megcsókolta a fiát az özvegy asszony.
Hanem azért este holdvilágnál csak kiült a szomorú fűz alá Árpád úrfi,
tilinkóján azt a síró nótát elfurulyázni. Meg-megállt vele
egyszer-egyszer, hallgatózni, a patakon túl a másik ház udvarán hogy
énekli azt vele együtt egy ezüstcsengésű szelid hang?
Csakhogy, mikor észrevették, hogy ő abbahagyja, ott is abbahagyták:
megszégyenlték.
… Mégis szép dolog gyermeknek lenni!