A bondavári részvények már hatvanon álltak a parin fölül s még mindig
feljebb akartak menni.
De már Csanta uram mégis megelégelte a nyereséget.
A mi sok, csak sok. A jóból is sok, a mi sok. Az ember ne legyen
telhetetlen. Ne kivánja az egész világot elnyelni. Hiszen elég szép
nyereség egy esztendő alatt hatvanezer forint semmiért.
Azután meg – valljuk meg az igazat! – elég nagy szivszorongatás, egy
esztendeig ellenni valakinek a nélkül, hogy az alatta levő pincze tele
legyen vert aranynyal és ezüsttel. Próbálja meg ezt a kínt valaki.
Aludni azzal a tudattal, hogy nem hál tallérokon!
De már rászánta magát, hogy akármit beszél Spitzhase uram, itt az idő, a
midőn jó lesz a részvényeit apránként beadogatni a börzén a beteg
embereknek. Hadd gyógyuljanak meg szegények tőle.
Egy idő óta már ugyis nagyon megállapodott az áruk. Egészen megszokta
már a börzeárfolyamban ott látni a stereotyp számot:
«Bondavár 60 parin fölül.»
Egy szép reggelen tehát, mikor Csanta uram épen azzal a szándékkal kelt
föl, hogy küldi a részvényeit Bécsbe, felvetődik a kávéházba s kezébe
veszi a legelső lapot, melyet épen nem foglalt le más, s természetesen
kezdi a hátulján olvasni, ott, a hol a tőzsdei táviratok vannak öreg
betükkel közölve.
Ott a legelső, a mit meglát, ez a compact betűs sor:
«Bondavár: _60 parin alól_.»
«Oh! Ez sajtóhiba, de öreg! Részeg volt az ujságiró, az akasztófa, mikor
ezt idenyomatta. Be kell csukatni a semmirekellőt! Ha van még policzáj
Bécsben, és igazság a monarchiában, az iyen gonosz tettért bizonyosan
vasra fogják verni, a ki így megijeszti a becsületes embereket! Mert ez
már, ha valami, hát «közcsendháborítás».
De azután sorba nézte a többi lapokat is. S úgy találta, hogy ezen a
napon valamenyi ujságiró csodálatos módon összebeszélt, hogy úgy leigyák
magukat, hogy a «parin fölül», és «parin alól» között különbséget ne
tudjanak tenni.
Pedig április elseje sincs, hogy azt valami juxból tennék.
Elvégezte magában, hogy itt valami óriási félreértésnek kell lenni, s
rögtön táviratozott Spitzhasenak, mi baj van?
Spitzhase távirata keresztezte az övét; az még előbb táviratozott neki.
«Nagy baj… Bondavári tárna ég… Panique nagy… Részvények 60 parin alól…
Eladni mind!…»
«Hüh! A ki áldotta! káromkodék Csanta uram. Eladni mind! Hatvannal parin
alól! Hatvanezer forint veszteséggel! Most már igazán, hol a
harangkötél, hol a folyosóvas? hadd akasztom fel magamat! Hat hordó
ezüst oda! Embert ölök! Embert eszem! Megyek Bécsbe! Szétrugom Bécs
városát, mint a hangyavaczkot, ha az én ezüstömet vissza nem adja! Nem
azért vittem én fel az ezüstömet, hogy az ott maradjon!»
És dúlt-fult, mint a veszett bivaly! és kihányta ládájából mind a
részvényeket és a hasukra taposott a sarkával.
«Ti czudarok! Ti gyalázatosak! Ti piszkos papiros-koldusok! Hát ti
akarjátok nekem megenni hatvanezer forintomat ezüstben? Kigyúrom a
béleteket! Kihasítom a hátatokból az ezüstömet! Agyonverlek!
Eltaposlak!»
Hát a nagy hányás-vetés közben valami akad a kezébe. Egy irás.
«De nini! Hát mit dühösködöm én itt, mint egy fél bolond a ketreczben?
Hát van énnekem valami bajom? Nincs én nekem annyi bajom sem, mint a
máknyi mag! ’Sz itt van az öcsém uramnak a levele, ni! De jó, hogy ezt
vissza nem adtam neki! A melyben kötelezi magát, hogy ezer darab
bondavári részvényt tartozik tőlem átvenni alpari, bármikor. Ej de
emberséges ember voltam érte, hogy pipára nem gyújtottam egyszer ezzel
az irással. Megcsókolhatnám magamat érte, hogy ilyen okos ember voltam!
Oh! én édes eszem! Oh! én előrevigyázó orrom! Most ebbe az irásba
beletakarózom egészen. Eshetik tőlem a jeges zegernye zápor; engemet
ettől egy csepje sem érhet.»
Azzal szépen visszatette tűzmentes fiókjába a részvényeket is, meg a
drága levelet is, s egészen meg volt vigasztalva.
Mindjárt leült levelet irni az ő kedves uraöcscsének Párisba, kinek fel
volt nála jegyezve az üzleti irodája; felszólította egész emberséggel,
hogy minekutánna így meg így állanak a dolgok, tessék valakit ide
küldeni a részvényeiért, a ki azokat átvegye; vagy akár azt a barátságot
is megteszi még a kedveért, hogy maga helyébe viszi, csak mondja meg,
hogy hová, és hogy ki fizeti ki? A közbeeső kamatok iránt majd
kiegyeznek.
Erre a levelére pedig egy hétig nem kapott választ. Hanem hiszen Páris
nem is bolhaugrás X.-hez.
Annak a hétnek pedig minden napján kapott reggel is, délben is táviratot
Spitzhasetól, melyben az sürgetve unszolja, hogy adjon túl a
részvényein, mert nagyon rohannak lefelé. Mindennap tíz forinttal buknak
lejebb. A hét utolsó napján már csak 80 forint értéket jegyeznek utánuk:
az is «lanyha kereslet!» A contremine borzasztóan felülkerült.
Csanta uram a füle gombját sem billentette mindezen táviratokra.
«Beszélj, beszélj! Csak te koptasd a körmödet a sok táviratozásban.
Bánom is én, ha már most lefelé kezdenek is nőni a részvényeitek, mint a
sárgarépa, s a jövő héten annak adnak száz forintot, a ki egyet örökbe
fogad közülök keresztyéni barátságból. Nekem nem részvényeim. Kell is
nekem a ti papirostok! Tietek! Vigyétek el. Nekem az ezüstöm kell
vissza. Én fogom a fületeket.»
És a mellett mindennap eljárt a kávéházba és mutatta, hogy nincs rossz
kedve. Egy csepp rossz kedve sincsen. A mi másnak fáj, annak jajgasson
más!
Hanem azután a nyolczadik napon, mikor egy reggeli lapban azt a párisi
táviratot olvasta, hogy a Kaulman-czég főnöke, Félix úr megszökött,
hátra hagyva rémítő mennyiségű fedezetlen kötelezettségeket, s utána
mindjárt a calaisi táviratot, hogy a futamodó Kaulman az üldöző
rendőrség elől a gyorsvonatról leugorván, nyakát szegte: akkor közel
volt hozzá, hogy a guta megsimítsa.
Rögtön táviratozott Spitzhasenak, hogy adja el minden részvényét
azonnal, ha veszik, 80 forintért; ha nem veszik, azon alul; akármi áron,
csak adja el.
Spitzhase aztán visszafelelt neki, hogy:
«Jókor már! Hetvenen áll az árfolyam. Az is csak névleges jegyzés. Csak
kinálók vannak, vevő senki. Oda a tárna, oda a vasut! Oda minden. Mért
nem adta egy hét előtt, a hogy üzent neki. Most már befűthet vele s
süthet rajta makkot!»
«Meg vagyok lőve!»
Ez volt a szava Csanta uramnak.
«Haza megyek. Lefekszem. Meghalok. Nem lehet tovább élnem. Tiszta
absurdum, hogy még három napig éljek.»
Elbucsuzott minden ismerősétől. Ne féljenek semmit. Nem öli ő meg magát.
Meghal szépen magától, csak úgy: bújában, mint a hogy megszokott halni
az ember betegségben.
Hisz ha meg lehet halni az embernek egy hideg szélfuvallattól, egy
lenyelt rosz falattól, egy ragályos lehellettől, hogy ne lehetne
meghalni egy ilyen veszteség fájdalmától?
Kétszázezer forint oda!
Szépen rendberakott, hordóba eltett, tallérokra felváltott kétszázezer
igazi forint!
Nem olyan képzeleti forint, olyan papirosra festett forint: ma veres
forint, holnap zöld forint! Valóságos igazi csengő-pengő, ezüstből
kivert forint. A mi ezer esztendő múlva is pénz!
Oda!
Csanta uram hazavezetteté magát irgalmas lelkek által a lakóházába.
Magától világért haza nem talált volna soha. Az egész utcza minden házát
végig bekopogtatta volna, azt tudakolva, hogy nem lakik-e ő itten?
Az emberek azt hitték volna, hogy valahol nagy mulatságban volt, s
nagyon sokat bevett a jóból.
Hazaérve, még egyszer levezetteté magát a pinczéjébe, a mi oda a patak
alá volt építve, hogy még egyszer lássa élő szemeivel: csakugyan valóban
nincsenek-e ott az ő ezüsttelt hordói?
Nincsenek! Egy sincs ott! Az utolsóig kicsalogatta valamennyit az a
furfangos bécsi rabló.
Oh! hogy miért tört ki neki a nyaka? Miért nincs neki annyi nyaka, a
hány hordót kihengerítettek innen a kivánatára!
Milyen szépen feküdtek itt egymás mellett! Osztályozva. Ez itt huszas.
Ez forintos. Ez birodalmi tallér. Ez koronás tallér!
Milyen szép pénz az az ezüst! Milyen igazi pénz! Bukhatnak királyok,
bukhatnak forradalmak, ő megmarad. Hirdetheti a törvényt német potentát,
magyar potentát: ezeknek nem parancsol!
S ezt a szép pénzt, ezt az igazi pénzt engedte ő kicsalogatni a
pinczéjéből! Abból a biztos pinczéből, a mibe rablónak sem lehetett
betörni, mert egy nyomással a víz alatt volt minden!
– Ereszszétek bele a vizet a pinczébe! hörgé magán kívül a tőzsér. Hadd
teljék meg a pincze! Fulladjon oda, a ki belemegy.
Késő már az!
Hamarább kellett volna azt a vizet ráereszteni a pinczére!
Mikor még a hordók mind ott voltak, hogy ne nyulhatott volna hozzájuk
maga a gazdájuk sem. Akkor most is ott volnának! Szépen megzöldülve a
huszasok, tiszta fehérre mosva a tallérok. Most pedig béka kuruttyol a
vízben s azt mondja: «vak, vak, vak!»
Csanta uram levetkőztetteté magát s lefeküdt az ágyba.
Hivatta a papot, meggyónt s felvette a szentséget.
Azután hivatta a magistratualis personákat és testamentumot tett.
Rendelkezett világi vagyonáról.
Sok birtoka volt még. De mit ér az, ha oda az alap, oda a győzelem
trophæuma, oda az ezüst?
Házait, az egész utczasort eltestálta annak az üres templomnak, a mibe
most már nem fog járni senki többé, a minek a küszöbén most már ki fog
nőni a kövek közül a fű s körülzöldeli az egész falat; s az udvarán
pullus diákok fognak laptázni minden csütörtök délután.
Azért legyen annak a templomnak papja, egyházfia, harangozója.
A pap tartsa a misét, a harangozó húzza meg a harangokat, az egyházfi
nyissa ki az ajtót mindennap, mint a mikor még százan meg százan mentek
be a kinyitott templomajtón, szép ezüst gombos férfiak s hosszú selyem
uszályos asszonyok, a kiknek ivadéka nem maradt a földön.