Művésznő fog lenni!
Csak azért is megmutatja a világnak, hogy tud, ha akar.
Fog bátorsága lenni a lámpák előtt. Abból fogja meríteni a bátorságot,
hogy ezt tagadni merik mások.
Úgy fog énekelni, mintha egyedül önmagának énekelne. Teheti, hisz az
egész világ, mely körülötte van, a «senkinek» és a «semminek» összessége
rá nézve.
Egész éjszakája kínos volt; szorongatá a szemrehányó pompa, mely
termeiben körülvette, minden remekmű asztalán, szekrényeiben; drága
vázák, billikomok, drágaköves kelyhek azt beszélték lelkének: «mit ér,
hogy arany vagyok, ezüst vagyok; ha tizenöt garasos pohár nem vagyok!»
de az álom végre is elnyomta s reggelre aczélozott kedélylyel ébredt
fel.
Az nap ismételve lett az a dalmű, a melyben tegnapelőtt játszott.
Délelőtt próba volt belőle.
Meg fogja mutatni már a próbán, hogy mit tud? Nem fogja látni az
embereket. Úgy fog énekelni, mint a vak csalogány.
Befogatott hintójába, midőn a próbára felment s a szinházhoz érve,
hazabocsátá fogatát, megrendelve, hogy két óra múlva jőjjön vissza érte.
A próba addig fog tartani.
Mikor azonban a foyerbe lépett, a rendező eléje jött és tudtára adá,
hogy szerepét ma más primadonna fogja játszani.
Eveline felingerült e szóra. Miért vették el azt tőle? miért nem
tudatták vele? Ez figyelmetlenség volt!
A rendező sajnálta, hogy nem adhat rá felvilágosítást. Kérdezze meg az
impressariótól.
Eveline felindúlt kedélylyel kereste fel az impressariót. Az nem volt
hivatal-szobájában.
Hanem a titkárja feszes udvariassággal kézbesíte Evelinének egy levelet,
melyet épen el akart számára küldeni az impressarió rendeletéből.
Eveline átvette a levelet s a mint az előcsarnokba kiért, feltörte azt
és elolvasá.
Felmondás vott. Rögtöni felmondás. Indokolta a tegnapi balsiker.
Hogyan jutott ki a szinház csarnokából a hölgy? hogyan került ki az
utczára? maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé
kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.
Milyen különös az az ember, a ki már nem él, és még mindig jár a föld
felett!
Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.
Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.
Milyen különös dolog semmivé lenni!
Tehát mindaz igaz volt, a mit az a kegyetlen gyermek mondott!
Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, a meddig a nap le nem megy?
Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?
Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?
Hogy a bolond szerencse csak addig tart, a míg szerencsétlen bolondok
vannak a világon?
Eveline sokáig elődöngött az utczákon, a míg hazatalált. Hiszen gyalog
járt.
Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy
bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki s
azt fogja kérdezni: de hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova
viszem?
Egy csepp csodálni valót sem talált volna rajta, ha hotelje kapujában
azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő.
Az régen meghalt, kiköltözött.
Pedig még maradt fenn a számára valami, a mi csodálkozásra rázza fel
kábulatából.
A mint lakosztálya termein végig ment, legbelső öltözőszobájában talált
egy férfit, a ki egy karszéken kényelmesen ült, elnyujtózva.
Ez Waldemár herczeg volt.
Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket.
Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és
szőke szakáll, két oldalt csüngő cotelettekben nekieresztve, felsütött
bajusz, kerekre felnyilt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása
előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.
Eveline a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:
– Uram! Mit keres ön itt?
– Önre várok, szép hölgy! szólt a herczeg souverain orrhangon, s fel sem
kelt helyéből, a hol olyan kényelmesen látszott heverészni.
– Ki adott önnek engedelmet ide jönni? kérdé Eveline indulatosan.
– Nem kértem azt senkitől!
– Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?
– Innen veszem, asszonyom! szólt a herczeg, nagy renyheséggel
kabátzsebébe nyulva s egy hirdetmény-lapot vonva ki belőle, melynek
minden sora veres irallal volt aláhuzva. Azt odanyujtá Evelinének.
Eveline kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva
kérdezé:
– Mi ez? Nem értem!
– Pedig nagyon érthető a dolog! szólt Waldemár herczeg, elvégre rászánva
magát, hogy felkeljen a karszékből.
Kaulman úr hitelezői birói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen.
Kaulman úr elég figyelmetlen, vagy szórakozott volt neje holmijait a
saját magáé gyanánt jelenteni be s most önnek mindenét lefoglalták;
távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit s a hitelezők
rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghivják a venni
szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghivás
következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön,
itt minden butoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!
Eveline körülnézett s látta, hogy a mit a herczeg mondott, az rideg
való.
– De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman jól tudta, hogy itt semmi sincs,
a mi az ő tulajdona volna.
– Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy ez
iránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy
Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent.
Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog, a legjobb akarat mellett is, most
már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy a
mint a calaisi vasuton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van,
kiugrott a waggonból s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.
Eveline fáradtan rogyott le egy pamlagra s homlokát kezére nyugtatá.
– Ha egy pár könyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom,
úgy félrefordulok! mondá Waldemár herczeg, hideg bókkal.
Eveline nem szólt rá semmit.
Hadd vesszen utána minden!
Ha meghalt, jó éjt neki. A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt;
legalább nem akasztják fel.
Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhirét hozzák, adjon hálát az
Istennek. Jól tett vele!
A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.
Mire gondolhatott még egyébre?
Pörölni talán az elvesztett vagyonért?
Törvényszék elé állni? Merész orczával megjelenni a birák előtt? Tanukat
hozni elő, a kik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága
garnitura nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes magyar
főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes
utógondolat nélkül ajándékozott a müvésznőnek, fogadott leányának? Ezt
bizonyítani a gúnykaczagók előtt? Keresni valakit, a ki elhigyje? Átadni
a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?
Inkább vesszen oda minden!
– Nem sírok, uram! szólt Eveline. Beszéljen ön, mi jót tud még?
– Sok egyebet tudok! szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüst
rácsozatú kandallónak. Tibald herczeg, önnek magas pártfogója, gyermekei
által birói gondnokság alá vétetve, megfosztatott minden további
tevékeny befolyástól a világ eseményeire.
– Azt már tudom!
– S így azon egy millió forint árú részvény is birói zár alá került, a
mi az ön részére volt letéteményezve.
– Arról is értesítve vagyok.
– De maga ez a substratum is nagy alteratiót szenved; mert a bondavári
részvények a tárna föllobbanása és olthatlan égése miatt egyszerre
hanyatt estek.
– Mit bánom én azt!
– Azt ön hát mit bánja? De egyidejüleg megbukott az az államférfi is
Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.
– Nem törődöm vele.
– Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt s a püspökségről
álmodozott, visszatért kolostorába.
– Régen tudom.
– Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt,
hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impressariója egy levelet irt,
melyben rögtön felmondja a szerződését.
– Itt van a levél! szólt Eveline, kivonva zsebéből az összegyűrt iratot
s levetve az asztalra.
S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herczeg szemei közé.
Nagyon szép volt e perczben ez asszony.
– Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? kérdezé
Eveline. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.
– Nem «csak» ezért jöttem! szólt Waldemár, odalépve a pamlagon ülő
hölgyhöz s kegyesen lehajolva hozzá. Hanem azért, hogy önnek egy okos
szót mondjak. Ime mindannak vége, a miből eddig az ön aranyálmai
eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatthomlok esnek. Az
állambölcs megbukott. A herczeg gondnokság alá jutott. A férj elszökött
s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián-utczai palotát lefoglalták. A
párisi vagyont árverezik. A szinháznál felmondták a szerződést. Ennek a
drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha
tetszik s kezdjünk újat! Én visszaadom önnek elveszett «rente»
papirjait, én megszerzem önnek a Maximilián-utczai palotát, én
visszavásárlom önnek elkobzott butorait, gyémántjait és lovait, én
visszaadatom önnek szinházi szerződését, sokkal előnyösebb föltételek
mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt
eddig s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát,
mint a minőkkel birt eddig. Annak neve Sondersheim Waldemár herczeg.
S azzal mélyen meghajtotta magát Eveline előtt.
Eveline sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.
Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.
S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját
mellénye jobb zsebéből (pompás chronometer volt) s odanyomta azt a hölgy
kezébe.
– Asszonyom! Az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a
Kaulman-vállalatokat tönkre zúzni. Most épen tizenkét óra. Adok önnek
egy órai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok
várakozni. Rövid felelet, a mit öntől kérek: «igen» vagy «nem?»
Eveline még annál is rövidebb feleletet adott.
Úgy vágta a kezébe adott chronometert a földhöz, hogy háromezermilliom
darabban repült széjjel a nyomorult jószág.
Ez volt a felelete.
Waldemár herczeg nevetett, s azzal melénye bal zsebébe nyult s egy másik
órát húzott ki s gúnyosan lehunyva szempilláit, mondá:
– Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még
egy másik chronometert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a
földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.
Hanem a második chronometert nem vette kezébe Eveline. A helyet hevesen
felpattant helyéből s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;
– Ha butoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim.
Távozzék el ön innen!
Waldemár herczeg büszkén emelé föl örök mosolygású arczát.
– Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre,
ha engem elutasít magától? önnek nincs hova lennie.
– Még van egy menedékem! kiálta keserűen a delnő. A kihez folyamodhatom
minden időben!
– És az?
– És az a kőszén!
Waldemár herczeg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a
kalapját és eltávozott.
A hölgy, ki a kőszénre apellál, nem szorult senki barátságára többé.
A divatvilág fővárosában sok szép asszony találta már ennél utolsó
pártfogóját!
* * *
Még azon az estén Eveline ékszerésze látta a szép asszonyt.
Eveline odavitte hozzá utolsó brilliánt fülönfüggőjét. Az maradt meg
neki; a többi ékszere mind birói zár alá volt véve.
Azokat a gyémántokat eladta Eveline az ékszerésznek. Az árát ott hagyta
nála, azzal a meghagyással, hogy annak a kamatjából kis öcscse sírját a
pére la chaiseben minden évben kétszer felhantoltassa s a minden
halottak napján friss virágokkal ültettesse teli.
Azt mondta neki, hogy messze el fog utazni.
Úgy látszik, hogy el is utazott nagyon messze!
Másnap korán reggel egy csomagba kötött kashmiröltönyt találtak meg a
Seine partján, melyben az eltünt énekesnő ruháira ismertek rá házi
cselédjei.
Waldemár herczeg nagy jutalmat igért annak, a ki a szép asszony
holttestét feltalálja.
De úgy látszik, a szép asszony még azt is oly féltékenyen el tudta
rejteni, hogy soha sem akadtak rá.
Talán csak cselfogás volt tőle a Seine partján elvetett öltönycsomag, s
míg minden ember a víz fenekén kereste: ő csakugyan szavát tartotta s
menekült a kőszénhez, a csendesen betakaró, haldoklók szemeit lefogó,
más világra elszállító kőszénhez…
Waldemár herczeg soha sem tudott meg felőle semmit. S hat hétig mind
maga, mind összes cselédsége gyászruhát viselt utána.