Ez a női-strike Párisban már kissé sokáig is tartott.
Mi, a kik élveztünk már betűszedői strikeot, sütőlegények strikeját,
tudjuk, milyen nehéz kiállni ilyen munkamegszüntetést olyan tárgyak
körül, a mik a mindennapi élvezetekhez tartoznak.
Hát még ha a nők csinálnak strike-ot!
Parbleu!
Az ilyen dologgal tréfálni Párisban veszedelmes.
Száz évvel ezelőtt abbé Paris divatba hozta az élvezetek megtagadását s
a testsanyargatást s lassankint úgy elterjedt a szent rángatózás dühe,
hogy mindenütt, minden szép asszony és leány, a helyett, hogy a kedvese
után látott volna, a temetőbe járt magát korbácsolni; a secourista nők
hasábfákkal verették magukat és kiáltozták hozzá: «Ah! mi jó ez! ah! mi
üdvös!»
Végre a királynak el kellett záratni a temetőket s megtiltani a szent
rángatózást, mire a Convulsionairek ezt a bonmot irták:
«De par le Roi, defense a Dieu,
De faire miracle en ce lieu.»
(A király nevében megtiltatik az Ur Istennek ezen a helyen csodát
tenni.)
Utoljára sem bírt neki véget vetni sem király, sem parlamenti tanács,
hanem végét vetette egy új divat.
Áldott legyen, a ki a chignont feltalálta, s más dolgot adott a szép
hölgyek fejének, mint a magasztosért rajongni, különben még a krinolin
bukása után az egész világon elterjedt volna a hölgyek ascetai
convulsiója.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sámuel apát úr felkeresé Evelinet.
Oh! Párisban semmi különöset sem talál abban senki, hogy az abbék
látogassák a szinésznőket.
Az apát úr régi jó barát mind a két háznál. Már tudniillik mind a férj,
mind a nő házánál.
Eveline azzal fogadta őt, hogy megmutatta neki a programmját a kegyes
czélú hangversenyre, melyet salonjában akar rendezni.
Az apát úr nagy érdekeltséget mutatott e programm iránt.
– No már nézze, szólt neki Eveline boszúsan, milyen jó lett volna ide e
közé az énekrész és gordonka közé annak az ostoba Árpád kölyöknek a
zongora száma, de nem akar eljönni!
– Hát Árpád itt van?
– Itt ám! Most szaladt el tőlem. A futó bolond. Pedig olyan szépen
kértem, hogy vegyen részt a hangversenyemben. Azután a physharmonikán is
ő tudná legjobban kisérni az én «Stabat Mater-emet.» De nem hallgatott
rám. Meg van bolondulva. Eretnek lett.
A pap nagyot nevetett rajta s nevetésközben valamit gondolt ki.
Ez az asszony nagyon örömest beszél arról az Árpád kölyökről. Az Árpád
kölyök kezd már húsz éves lenni. Eveline közel a tizenkilenczhez.
A gyermeknek kell valami mulatság «is», hogy a komoly és nehezebb
dolgokra készen legyenek. Nem jó lenne-e Waldemárt megczukrozni
Árpáddal?
– No, hát én kicsinálom kegyednek, hogy Belényi Árpád itt fog zongorázni
a hangversenyén, a «Stabat Mater»-t is fogja kisérni physharmonikával,
hanem azután mit ád nekem ezért?
– Oh! nem teszi az azt. Ismerem én. Nagy buksi az! Ha valamit feltett
abban a kakadu fejében! Azután ha «én» nem birtam vele!
Eveline meg volt győződve szemeinek varázshatalmáról.
– No én rá fogom venni. De mit kapok érte? erőlteté a pap.
– Mivel akarja rávenni? kérdé Eveline. (Még mindig nem felelt arra, hogy
mit ád érte?)
– Azt majd meglátom. Például azzal, hogy ha itt fog játszani, akkor a
császárné termeiben is fog játszhatni, s ezzel az egész saisonra meg
lesz alapítva a szerencséje. A művész ember fel tudja fogni az ilyesmit.
Azután meg egy kis pénzféle.
– Ah! hisz azt én is kináltam neki. Ötszáz frankot.
– No, az meglehet, hogy a mit ötszáz frank meg nem tett egy fiatal
embernél, egy szép hölgy által kinálva, megteszi száz Napoleon-arany egy
öreg asszonyságnál, egy pap által küldve. Árpád anyjával kell
megegyezni, a mit azután az öreg asszonyság elhatározott, azt a fiúnak
meg kell tenni. Ismerem én a viszonyokat.
– Ejnye, ön csakugyan okos ember, apát úr! Erre én a magam eszétől rá
nem jöttem volna. Persze, hogy nem a tacskóval kellett volna alkudnom,
hanem az anyjával. Tehát ön magára vállalja ezt! No ha ezt megteszi,
akkor kérjen tőlem akármit!
Az asszonynak oly derült kedve volt, hogy mindent lehetett nála merni.
A pap mert.
– Tehát a mit én kérek kegyedtől, az egy meghivójegy a jótékony
hangversenyébe.
– Oh! akár tizet! kiálta Eveline örömmel.
– De a meghivás névre szól s azt ön maga irja fel.
– Mondja ön tollam alá, kinek irjam e meghivást?
Eveline reszketett a kedélyizgalomtól, midőn iróasztala fiókját kihuzta
s egy meghivó-jegyet maga elé tett.
– Nos? A név?
– Sondershain Waldemár herczeg.
Eveline e névre úgy belevágta a tollat az asztalba, hogy a hegyével
megállt benne s felugrott hevesen.
– Nem!
Az apát úr kaczagott rajta.
– Ah be jól illik önnek ez a harag! Törjön össze, kérem, még egynehány
tollat.
– Sondershain herczegnek nem adok meghivót, szólt Eveline, s durczásan
veté le magát a pamlagára.
– Kellemetlen embernek találja kegyed a herczeget?
– Kiállhatatlannak.
– S azt képzeli kegyed, hogy a világnak csupa Belényi Árpádokból kell
állani?
Eveline felpattant s mérgesen tépte szét az egész programmot.
– No hát maradjon Árpád is odahaza, az anyja szoknyája mögött! Nem kell
sem ő, sem más, sem az egész hangverseny! Vége van. Nem tudok róla
semmit.
S a kandallóba dobta a széttépett papirost.
Ekkor a pap is fölkelt helyéről s megfogta az izgatott delnő kezét.
– Csillapítsa le indulatait asszonyom. Én egy igen komoly ügyben jöttem
önhöz, mely érdekli önt, önnek a férjét s – nem titkolom el – engemet
magamat is; oly nagyon érdekel mind a hármunkat, hogy azt merem mondani:
életkérdés, mely ha ellenünkre fordul, önnek a férje száműzve van
Amerikába, én száműzve vagyok a kolostoromba, ön, nem tudom hová?
A nő megdöbbenve foglalt helyet.
– Legelőször is kezdjük önnek a dolgán. Azt tudni fogja ön, hogy Tibald
herczeg, miután ön Maximilián-utczai palotáját, a mi önnek volt
ajándékozva, egyszerűen visszaadta, az ön számára egy millió forintnyi
névértékű bondavári részvényeket letéteményezett.
– Egy szót sem tudok róla! mondá Eveline elbámulva.
– No, ez azt bizonyítja, hogy ön nem vesződött azzal az unalmaskodással,
hogy megkérdezze Kaulman úrtól, miből kerül ki e fejedelmi háztartás, a
pompás előfogat, a tömérdek cselédség, téli kert s a többi?
– Én azt hittem, szólt a nő zavarodottan, hogy szinpadi fizetésem és
Kaulman úr…
Egy gúnymosoly a pap ajkain, kettévágta szavait. A pap folytatá:
– Mind ennek vége! Ma érkezett távirat szerint a herczeg ellen veje
birói gondnokságot kért s azt megadták neki. A gondnokság kétségtelenül
lefoglalja az ön javára letéteményezett bondavári részvényeket is.
– Hát foglalja le! szólt a nő könnyelműen.
– No, ezért még lehetne perelni. De most jön a nagyobbik baj. Egy másik
távirat szerint a bondavári tárna a mult héten a zuhatar által légbe
röpíttetett.
Már erre felsikoltott Eveline:
– Berend úré is?
A pap bámulva nézett rá s folytatá a nő arczára figyelve:
– Az nem! De a részvénytárna egészen. S a mint a távirat tudósít,
azonfelül a tárna ki is gyulladt s eloltása lehetetlen.
A pap azt olvasá a nő égnek emelt szemeiből, mély fohászából, hogy:
«Hála Istennek! Csak hogy Berendnek nem történt baja!»
– Most ebből egy igen nagy veszedelem támad, folytatá az apát. Ön talán
hallott róla valamit, hogy Kaulman a pénzvilágban mily fényes hírre
emelkedett a bondavári ügylet által. Milliók vannak reális értékben
befektetve és tízannyi milliók ideális értékben, mint börzejáték
tárgyai, függnek a levegőben. Egy ilyen catastropha, mely meglehet, hogy
még kiheverhető, meglehet, hogy a tárnatüzet elolthatják, de mostanra
elégséges fegyver az ellenfél kezében, hogy Kaulmant megbuktassa. A
felrobbant tárna egyuttal a contremine tűzaknája is. Egy pénzkirálynak
nem azokban a milliókban fekszik az értéke, a miket vasládája őriz,
hanem azokban a milliárdokban, a mik számára az idegenek fiókjaiban
nyitva állanak: a hitelében. Egy csattanó esés és mind ezen fiókok
becsapódnak előle és még az is, a mi zár alatt volt nála, elolvad; ha
csak el nem fut annyival, a mennyit a két kezével kimarkolhatott a saját
pénztárából. Kaulman most ebben a helyzetben van. Ma százmilliót tart
feléje kinálva minden kéz, holnap egy kiáltás! s ugyanannyi kéz zörget a
kapuján visszakérni azt, a mit rábizott. Ezt a kiáltást megtenni, vagy
meg nem tenni, most egy emberen függ. Ez az ember Sondershain Waldemár
herczeg. Ő itt van. Ma érkezett meg. Valószinű, hogy titkos ügynökeitől
előbb megtudta a bondavári balesetet, mint Kaulmant tudósíták ottani
igazgatói, kik talán elfojtani hitték a veszélyt. Sondershain herczeg
kezében van Kaulman sorsa és nem titkolom, az enyém is. Egy roppant,
félvilágra szóló tény mozdító ereje voltam. Holnap kellene a párisi és
brüsseli pénzpiaczokon feltétetni a Kaulman által intézett egyházi
kölcsönnek, mely talán a világtörténetnek adhatna új fordulatot. Ha
Waldemár herczeg felhasználja a bondavári catastrophát s közbekiált,
elenyészett az egész, mint az álom. Ha ő megjelen a börzén s azt
kiáltja: «Kaulman-féle részvények parin alól hatvan!» akkor el vagyunk
veszve. Ha ő hallgat, a nagyszerű terv fényesen sikerül s akkor a
bondavári kicsiny malheur olyan apró dologgá zsugorodik össze, hogy a
világpiaczon senki sem veszi észre. Érti-e ön most már, hogy minő
varázshatalom van most önnek egyetlen szavában? hogy mit tehet ön, ha
Waldemár herczegnek egy szót mond?
Eveline csak némán ingatta fejét s mutató-ujját ajkára tevé. A hallgatás
nemtőjének képe.
– Micsoda? ön nem akarná ezt megtenni? szólt az apát úr szent haragra
gerjedve. Ön nem gondol arra, hogy egy magas czél elérése egyetlen
szavába kerül? Ön engedné a szent széket összeomlani, az angyalvárra a
hitetlenek vörös zászlóját a levert kereszt helyébe tűzetni, a szenteket
helyeikből ledobatni, csupán egy asszonyi szeszély miatt?
Eveline széttárta két karját, mintha küzdelemre menne egy kinzó óriással
s elszántan kiálta fel:
– Nem szólhatok azzal az emberrel!
Sámuel apátot most már boszantotta ez a szeszélykedés. Feltette magában,
hogy ha rá nem veheti ezt az asszonyt, legalább érzékenyen meg fogja
sérteni.
Azért vette a kalapját s azt háta mögé tett kezébe fogva, hideg gúnynyal
mondá Evelinének:
– Én meg nem foghatom önnek az ellenszenvét. Hisz Sondershain herczeg
semmi tekintetben sincs hátrányban azon férfiak mögött, a kiket ön eddig
magánál elfogadott.
E megbántásra hevesen megragadá Eveline a pap kezét s a szív
visszatartózhatlan önfeledtségével mondá neki e szókat:
– Uram! Én még leány vagyok!
A pap bámulva tekinte rá.
Az égő arcz, melyet bánatpirulva fordíta félre a hölgy, a szűz
szemlesütés, a gyermek zokogás esküdött mellette, hogy igazat mondott.
A pap nagyot sóhajtott.
Egész nagyságát, egész dicsőségét köddé foszlani érezte e szó előtt.
Hisz ez nagyobb eszme az angyalvárnál!
Egy nő, a «talon rouge»-al a lábán s a myrtuszszal a fején.
A courtisane és az immaculata.
És a pap érté a «Sphinx» talány nyitját legjobban.
A pap kiütve érezte magát pályaköréből e szó által.
Saulust a villám nem térítette meg jobban.
Érezte, hogy mindaz, a mit férfi álmodhatik, nagyot, lehetetlent,
dicsőségről, magasságról, hatalomról, világ előtti hírről: füst és pára
ahhoz a magassághoz, a honnan most ez asszony ő hozzá alá beszélt.
A ki viselte egy férj akaratáért, a kinek hűséget esküdött, az árúba
vetett divathölgy festékét arczán s meg tudta őrizni alatta a szemérem
orczapirulását.
Nem volt szándéka őt e magasságból lerántani többé.
– Evelina! szólt hozzá szelid komolysággal. A mit ön most mondott, azzal
ön engem száműzött czellámba. Jól van! Odamegyek. Ön szétriasztá fényes
álmaimat világi nagyságról. Jól van! Nem áldozom többé. Ön azt mondá:
«Én még leány vagyok!» Jól van, tehát legyen ön valóban «leány». A
franczia törvények nem ismernek házasságot, mely nem polgári hatóság
előtt köttetett. Önnek a házassága Kaulman Félixxel ez országban
érvénytelen és semmis. Ön itt Dirmák Éva leányasszony, semmi más. Ezt
megmondhatja ön Kaulman úrnak, hogy tőlem hallotta. Én adtam neki e
tanácsot, hogy önnel így tegyen. Most megyek kolostoromba vissza,
Istennel kibékülni.
«Dirmák Éva» odarogyott térdre a pap lábaihoz s kezét elárasztá
csókjaival és megfüröszté könyeivel.
– Tegye ön fejemre kezét! zokogá a leány. Áldjon meg, atyám!
A pap csak messziről emelte feléje kezét.
– Oh! leányom, a te fejed fölött valamely láthatatlan kéz lebeg
szüntelenül. Az oltalmazzon meg téged örökké.
A pap eltávozott. Fel sem kereste Kaulmant többé. Jegyet váltott a
vasutra s elzárta magát csendes kolostorába.
Nem hallott felőle a világ többé semmit.