Félix sietett ez alatt a herczeggel találkozni.
Nem várta az esti börze óráját, a mikor a parquetten minden ceremónia
nélkül szemközt kaphatja, hanem felkereste őt a szállásán.
Waldemár nem hagyta őt sokáig előszobájában várakozni, a
finánczfejedelmek is szokták tisztelni egymás rangját, legalább
külszinleg.
Dolgozó-szobájában fogadta a bankárt.
– Ah! a herczeg dolgozik? – szólt Kaulman kötelezett nyájassággal,
nagyot csodálkozva azon, hogy egy ilyen előkelő rangbeli úr még arra is
képes, hogy sajátkezüleg felmessen egy füzetet s abban vörös és kék
plajbászszal neki megtetsző sorokat huzgáljon alá.
A herczeg letette asztalára a kezében tartott röpiratot s megkinálta
Félixet, hogy üljön le.
– E perczben tudtam meg, hogy a herczeg Párisba érkezett s siettem, hogy
első legyek, a ki üdvözlésére jön.
– Én is épen önnel foglalkoztam.
Félix nagyon is értette azt a sajátságos mosolyt, a mivel a herczeg e
szavait kisérte.
– Ezuttal a parlamentair fehér zászlója alatt jövök az ellenség
főhadiszállására.
A herczeg gondolá: «Tudom, az a zászló egy himzett zsebkendő, «E»
betüvel a szögletében.»
– Nálunknál nagyobb hatalmasságok is kibékültek már, kezdé Félix, s
lettek ellenfelekből szövetségesek, ha egy közös érdekben
összetalálkozhattak.
– S ilyen közös érdek reánk nézve?
– Az általam tervezett kölcsön-ügy.
A herczeg nem felelt rá semmit, csak egy bántó mosolyt adott rá
válaszul, mely a bankárt egészen kihozta hidegvéréből.
– Uram! szólt Félix, felkelve helyéből, hogy nagyobb emphasissal adhassa
elő nézeteit. A szent szék javára kötendő kölcsönről van szó! S én tudom
jól, hogy ön buzgó katholikus!
– Vajjon ki árulhatott el?
– Azonkivül ön született aristocrata. Ön nem engedheti azt, hogy a míg
Magyarországon egy bureaucrata miniszter csak úgy egyszerüen zsebre
készül dugni az egyház birtokait, azalatt másfelől egy
szabadkőmives-csőcselék szent Péter birodalmát ajándékozza a sansculotte
canaillenak, holott mi most egy csapással mind kettőt megakadályozzuk.
Ön nemes ember!
– Hát még mi vagyok?
– És enfin financier is. Önnek lehetetlen észre nem vennie, hogy ez a mi
vállalatunk egyike a legnagyobbszerű, legrentabilisabb vállalatoknak. Ön
számítani tudó okos ember.
– Vagyok-e még valami?
Félix nem engedte magát Waldemár hideg sarcasmusa által leveretni, egy
merész fordulattal, a legédesebb nyájasság kifejezésével arczán,
odanyujtá kezét Waldemár elé.
– És Kaulman Félix házának legkedvesebb barátja.
Koczkáztatta, hogy erre a szóra vagy felcsapnak a tenyerébe s elfogadják
a barátságot, vagy pofon ütik.
Még rosszabb történt vele az utóbbinál is.
A herczeg felvette asztaláról azt a bizonyos röpiratot, a miben az imént
kék és vörös irónnal sorokat huzogatott alá.
– No hát, édes katholikus hitfelem, aristocrata rangtársam, financier
compagnonom s legkedvesebb barátom: tekintsen ön bele ebbe a kis
röpiratba s találja meg benne adandó válaszomat. Kérem, tegye magát
egészen kényelembe nálam.
Az alatt, míg Félix átfutotta a kezébe adott füzetet, Waldemár ráért a
körmeit gömbölyüre köszörülni.
Félix letette a füzetet.
– Ez az én biographiám lenne?
– Mint a czímlap is bizonyítja.
– Ezt a herczeg maga irta?
– Legalább én diktáltam az adatokat.
– Itt el vannak számlálva mindennemű üzleteim, a mikkel állítólag a
közönségnek port hintettem a szemébe, egész a bondavári vállalatig, a
melyben a tőkepénzesektől álmérleg és költött osztalék által tízmilliót
összeszedtem s az most mind veszendőbe megy a kiütött catastropha miatt.
Ez kegyetlen pamphlet.
– Talán nem igaz?
– Igaz! A herczegben hű historicusomra találtam. Hanem hát hadd
folytassam az életirásomat. A tegnap okozott kárt holnap helyre
pótolhatom; a rossz üzletet kiegyenlíti a jó. A kis vereséget eltakarja
a nagy győzelem. Mit akar a herczeg ezzel a röpirattal?
– Abban az órában, a melyben ön kölcsönét felteszi a börzén, kiosztom
ezt az iratot a parquetten, a coulisseban s megkezdem a contreminet
azzal, hogy az ön részvényeit kitörültetem a jegyzékből.
– Ezt előre tudtam s épen azért jöttem ide, hogy ennek elejét vegyem.
Kaulman Félix szemeinek sűrű pislogásával akarta kifejezni
elkeseredését; kezét mellényébe dugta s tompított hangon folytatá:
– Uram! Ha azt akarta ön, hogy szemei előtt haljak meg, czélt ért.
Waldemár nagyot kaczagott s a vállára csapott Kaulmannak.
– Ugyan kérem, ne komédiázzék ön itt nekem. Nem azért jött ön én hozzám,
hogy itt szemem láttára főbe lője magát, hanem azért, hogy nekem valamit
eladjon. Ön egy tönkre jutott szédelgő, a kinek van még egy utolsó
clenodiuma: egy csodaszép fekete karbunkulus, a mit ön egy kőszénhalmaz
közt talált, kiköszörült, sokszor eladott, sokat nyert rajta, most
megint visszakerült önhöz; ön tudja jól, hogy én önnek ebbe a kincsébe
bele vagyok bolondulva, hogy kész vagyok rá árverezni az egész világ
ellen; ezért jött ön ide! No hát értsük meg egymást. Alkuszom. Mi az
ára?
A herczeg levetette magát karszékébe s most már nem is kinálta Kaulmant,
hogy tessék neki is leülni.
Az is felhagyott a páthoszszal s visszavette természetes arczát. Ha
ugyan szabad nála arczról beszélni.
– Legelőször is ez a brochure! szólt kezét a röpivre téve.
– Jó! Megkapja ön. Ezer példányban, az eredeti kézirattal együtt.
Befüthet vele, ha ugyan meg nem akarja tartani emlékül.
– Másodszor, folytatá Félix, a herczeg lemond a contremineről, a kölcsön
aláirásának három napján ellenem és üzlettársaim ellen semmi maneuvret
nem csinál. Ellenkezőleg maga fog az első aláirók között nevéhez illő
összeggel megjelenni.
– Jó! mondá a herczeg. Megegyezünk! De hallja ön már most az én
módosítványaimat. A kölcsönaláirás első napján nem teszek ön ellen
semmit, de nem is irok alá semmit. A második napon sem bántom önt, de
nem is segítem elő. A harmadik napon azután aláirok a kölcsönre egy
milliót és azontul hajtom önnek előre a vállalatait úgy, mintha én
volnék önnek a legjobb barátja.
– De miért nem az első napon?
– Majd megmondom önnek, hogy mi történik az első két nap alatt? Még ma
tudatja ön madame-al, hogy Tibald herczeg birói zár alá jutott s hogy ő
Tibald herczeg hotelében többé nem lakhatik. Madame már egyszer
nagylelkű volt palotáját mindenestül visszaadni Tibaldnak, másodszor is
megteszi s hazamegy férjéhez. A férj a kibékülés napját fényes
estélylyel ünnepli meg. Ez estélyre házának legjobb barátját is
meghívja. (A herczeg itt jelentő mozdulattal tette mutatóujját saját
mellére.) A ki ez alkalommal madamenak be fogja mutatni azon pompás
nyári palota tájképét, mely a Como partján urnőjére vár, kinek nagy
szüksége van az olasz légre és a kedélyváltozásra.
– Ön igen gyöngéd ember.
– Még ne dicsérjen, kérem. A második nap arra való, hogy Kaulman Félix
úr felvilágosítja madame-ot a felől, miszerint Francziaországban
okvetlenül megkivántatik a házasság érvényességére a polgári szerződés.
Annálfogva elviszi őt magával a jegyzőhöz s a polgári kötést
végrehajtatja.
– De uram! kiálta fel Kaulman, igazi ijedelemmel arczán s visszahőkölt.
Miért akarja ön ezt?
– Miért! szólt a herczeg s most már ő is felkelt a helyéből, hogy jobban
az orra alá beszélhessen áldozatának. Hát azért, hogy ön ravasz
speculáns ne tehesse meg azt, a mire számított, hogy elvesz egy
országban egy szép arczot s egy másik országban, a hol túladhat rajta,
eldobja azt magától. Én akarom, hogy ön el ne vehesse a nevét a
madametól soha és sehol. Ugy-e? Negyednap a szemem közé nevetne ön s azt
mondaná: «Hisz a mit neked adtam, nem is volt az enyém soha!» Nekem a
gyémántnak a foglalatja is kell! Én nem engedem azt az ön jegygyűrűjéből
kitörni, uram! hanem azzal együtt akarom azt látni.
Kaulman nem titkolhatta el megzavarodását,
– Ezt a szeszélyt nem értem önnél, uram!
– Én értem! S ha akarja, ön is megértheti. Én bolondulok e nő után. S e
nő engem ki nem állhat. S én annak tudom az okát, ön pedig nem is sejti
azt. Önnek a neje erényes nő! Ön bámul rajta, ugy-e? Nem az ön érdeme,
hogy az, hanem Tibald herczegé. Ezt Tibald megmondta nekem. Megeskette e
hölgyet, hogy engem soha el nem fogad. Szegény öreg! Azt hitte, hogy
leányát kibékíti velem, ha Evelinéről lemondok. Milyen rossz psycholog
volt. Hisz ezzel szenvedélyemet szította csak. Egy bukott nő után nem
szaladnék országról-országra. Rég elfeledtem volna. De üldözöm, mert
elárulták előttem tisztaságának titkát. Én imádom ezt az asszonyt azért,
mert fényes, mert tiszta, mert ragyogó; ez átlátszó ragyogásnak titulus
kell, hiteles stigma, ez a titulus az ön neve. Most már tudja ön, hogy
mit követelek öntől!
– Herczeg! ön pokolbeli ötletekkel bir! Ön hozzá akar engemet kötni
gyalázatomhoz!
– Gyalázatához! hát ki hítta önt abba a vásárba, a hol gyalázatot adnak
és vesznek? Hát mit kinálok én önnek? Nem azt-e, hogy a Kaulman-név
magasra becsültessék? Oh! a Kaulman-néven egy szennyfoltnak sem szabad
maradni. A Kaulman-czég főnöke egy derék respectábilis férfi lesz. Künn
a világban tekintély, a börzén censor, szilárd férfi, honn tisztes
családfő. Azt azután, hogy künn a világban micsoda? csak mi tudjuk
ketten, azt pedig, hogy otthon micsoda? csak mi tudjuk hárman.
Kaulman belső küzdelem hevélyét akarta mutatni.
– Ejh! uram, ne dörzsölje ön a szemeit és az arczát! szólt elfordulva a
herczeg, azért én nem fogom sem azt hinni, hogy ön sír, sem azt, hogy
elpirul. Az idő rövid, jobb lesz, ha siet ön azt felhasználni.
Ez biz igaz. Sietni kell. Azért hát Félix úr csak elengedé magának az
önhajkitépéssel járó végjelenetét egy a kétségbeeséssel küzdő
becsületérzésnek s bevégzett ténynek véve a kedvező alkut, kezét nyujtá
rá Waldemárnak.
Hanem azért Waldemár már csak még sem szorított vele kezet. Köszönte
alásan.
– Csak irja be ön a jegyzőkönyvébe, a többi üzleti kötések közé, nincs
ok miért kezet szorítanunk. Az adatokat pontosan tegye fel. Ha én holnap
déli egy óráig megkapom öntől a meghivást az estélyre, akkor holnap nem
jelenek meg a börzén. Ha holnapután déli egy óráig megkapom a hivatalos
tudósítást önnek jegyzőjétől a megkötött polgári házasságról, akkor
ismét nem megyek fel a börzére. S ha negyednapon déli egy óráig eljön
hozzám önnek a megbizottja s hozza azon tudósítást, hogy ön elutazott a
brüsseli piaczra, ottan vezetni a kölcsön ügyét s küldi számomra
lakosztálya kulcsát, kérve, hogy álljak helyt itten önért, mint üzleti
társ, akkor megjelenek a börzén s fényes diadalra juttatom a kölcsönt.
Már most tessék sírni vagy kaczagni, de csak ne az én szobámban.