Eveline sajátságos divat idején érkezett Párisba.
Akkor volt ez, a mikor Eugenia császárné letette a krinolint s
monsignore Chigi, a pápai nuntius kedvéért meghagyta udvarhölgyeinek,
hogy az elfogadáson mindannyian nyakig érő ruhákban jelenjenek meg.
A rossz nyelvű világ és megromlott hirlapirodalom azt a megjegyzést tevé
rá, hogy ez nem is igen volt kedvére a magas nuntius úrnak.
A krinolin-letevés epochalis datuma még ugyan nincsen a naptárban a
vörös betüs napok közé jegyezve, hanem arra mindnyájan emlékezünk, hogy
ez esemény valódi üdvös forradalmat (hogy ne mondjam: restauratiót)
idézett elő az egész hölgyvilágban.
Sötét szinű ruhák, felül nyakig felmenők, alul szűkek, feszesek,
jelentek meg a közhelyeken; fekete ékszerek, nagy lánczok, olvasószerű
kőszén-gyöngysorok, kereszttel a végükön, jöttek divatba.
És a külső divattal a belső costume is összhangzásba hozatott. A jó
izlés templomba járt, prédikácziót hallgatott. A hölgyközönség tanult
elegantiával fohászkodni és imádságos könyvbe sütni le szép szemeit.
A bűnbánat s a világ romlottsága feletti elszomorodás még intensivebb
hatású tényekben is nyilatkozott.
Az elegans úrhölgyek elkezdtek kegyes adakozásokat gyűjteni magasztos
czélokra, minők a szent szék védelmére toborzott lelkesült vitézek
felpénze, elitélt igazhitű kegyes ujságírók pénzbirságának
helyrepótlása, székhelyeikből az istentelenek által kizavart buzgó
főpapok prófétái ellátása, mely magasztos czélokra a leghirhedettebb
szépségei a salonoknak és színpadoknak nemcsak ismerőik körében
gyűjtötték a szeretet adományait, hanem annyira vitték a kegyességet és
alázatosságot, hogy kiálltak a templomok ajtaiba perselylyel s a
templomlátogató közönségtől szedték be a kegyeletes filléreket.
Kaulman úr soha kedvezőbb időszakot nem választhatott volna Sámuel apát
nagyszerű tervének realisálására.
S ezen kedélyszinezete a párisi divatvilágnak Eveline lelkületével
egészen összetalálkozott.
Párisba érkezte után néhány napra nyomorék testvére meghalt. Valami
hires orvos olyan műtétet vitt rajta véghez, a mitől meggyógyult örökre.
Evelinet nagyon elszomorítá e veszteség. Úgy érezte, hogy most már
senkije sincs, a kiért éljen.
A meghalt nyomorék kopott mankóit ott tartotta boudoirjában, kétfelől a
pipere-asztalhoz támasztva s minden héten kétszer kikocsizott a
temetőbe, friss koszorukat vinni sírkeresztjére.
Őt tehát egészen szive szerint ragadta magával ez a vezeklési divat.
Sokkal örömestebb énekelte a templomban Mozartot és Haendlt, mint az
operaházban Verdit.
Sőt egyszer arra is elhatározta magát, hogy egy kegyes hangversenyt
rendez saját salonjában magas belépti díj mellett, melynek jövedelméből
valami nagyon kegyes czél fog előmozdítást szenvedni. Talán valami
zuáv-csapat, vagy más afféle. Bizonyosan nem tudom. Majd kiderül, hogy
miért nem tudom?
Mikor legjobban töri a fejét a programm készítésén, berohan hozzá minden
bejelentés nélkül, nagy szeleburdisággal az ő régi kedvencz
bohó-pajtása, Árpád.
Eveline rögtön lecsapta a tollat kezéből, eléje futott kaczagva és
átölelte.
– Ah! maga nagy bohó! Hát hol veszi magát itt egyszerre?
– Járok a mesterségem után, szólt Árpád nevetve. Nézem, hová tehetném le
a czimbalmomat, hogy egy concertet adhassak?
– Soha jobbkor! Mintha csak híva lett volna. De hát hogy akadt rám?
– No ugyan nagy mesterség önre ráakadni! Ha a színlapon meg nem találnám
a nevét, meg kellene látnom a St.-Eustache affichejein.
– Hát hallott már engem?
– Mind a két helyen. A színpadon is, meg a templomban is. Hanem
mondhatom, hogy ez utóbbi helyen nagyon drága az entrée. A míg az
operában megkaptam önt tizenkét frankért, a templomajtóból el nem
eresztett az a pénzszedő herczegasszony húsz frankon alul.
– Oh maga nagy bolond! Hogy engem megkapott tizenkét frankért! Már
micsoda kifejezés az? Majd megkapom én magát mindjárt! Mennyiért
kapható?
– Az a kérdés, hogy mire?
– No nézd a kis csacsit! Hisz csak nem kávédarálásra akarom elfogni?
Mennyiért zongorázik egy este?
– Önnek egy szép kézszorításért, másnak ötszáz frank szabott ár.
– De hátha jótékony czélról van szó?
– Arra sem ingyen, sem pénzért!
– No no! Micsoda beszéd ez. Maga cynicus ember! Hát senki iránt sem érez
részvétet. A szegényekért nem tenne semmit?
– Nekem van egy szegény asszonyom, a kinek én mindennel tartozom: az az
anyám. Minden garas, a mit másnak adok, a világ legigazságtalanabbul
kifosztott szegényétől van elvéve: az anyámtól. Adja vissza a világ az
anyámnak azt, a mit tőle elraboltak s én a világnak adom mindazt, a
mivel birok. Addig mindenem az anyámé.
– No, maga anyámasszony katonája. Hát megkapja az ötszáz frankot, hanem
valami szép szent symphoniákat kell zongoráznia. Liszt miséjét, vagy
Haendl oratoriumát.
– Mit? Talán bizony valami római zuávtoborzó concert készül?
– No, igen! Én rendezem.
– Én abból nem eszem.
– De hát miért nem?
– Miért? Azért, mert én Garibaldi ellen nem muzsikálok.
– Oh! maga hallatlan ostoba gyerek! Hogy nem muzsikál Garibaldi ellen!
– Nem! nem! tüzelt a fiú, s hogy nagyobb nyomatékot adjon
ellenkezésének, felszakította mellényét a keblén s azt kétfelé nyítva,
oda mutatta Evelinének.
– Látja ezt?
Vörös ing volt azon.
Eveline féktelenül nevetett azon.
– E bizony vörös-inges lett! Még megérem, hogy maga is elmegy
garibaldistának.
– El is mentem volna régen, ha az anyámat nem nézném.
– Hát ha azután ellőnék a kezét, akkor mit csinálna?
– Beállnék valami úrhölgyhöz házikoldusnak. Valaki csak eltartana.
Ekkor Eveline egyszerre sírva fakadt.
Árpád el nem tudta gondolni, hogy mi lelte?
Odament hozzá, kérlelte, vigasztalá, kérdezte, hogy megbántotta-e
valamivel? míg végre kizokogta a hölgy:
– Lássa, a szegény Jánoska meghalt. Itt vannak az asztalom mellett a
mankócskái.
– No, azt igazán sajnálom. Sok derült órát töltöttünk szegény fiúval.
– Úgy-e, ön is szerette? Lássa, nekem olyan üres most a világ, hogy nem
hallom mankói kopogását a lépcsőimen. Nem tudom, hogy miért élek még?
Úgy szeretnék valami olyan emberért élni, a ki nem tud magával jól
tenni, csak ha én ápolom. Képzelek magamnak valami festőt, a ki
elvesztette szeme világát, valami zenészt, a ki elvesztette jobb kezét,
valami nagy politikai hőst, a kit üldöznek s nem hagyhatja el a szobát,
s a kinek én volnék mindene, jóltevője, kenyérkeresője. Menjen ön
Garibaldihoz!
És azután nevetett ő is.
– De hát beszéljen arról, hallott engemet énekelni? Nos, mit szól hozzá?
– Ha úgy tudna ön énekelni az ördögöknek is, mint az angyaloknak tud,
akkor ön igen nagy művésznő volna.
– De mit ért ön az ördögök alatt?
– No, azt tudni fogja ön pater Anselme prédikáczióiból, hogy a szinház
az ördögök synagogája.
– No!… oh! ön goromba paraszt! Hát nem tudja, hogy én szinésznő vagyok?
– Ezer bocsánat! Én azt hittem, hogy ön nappal apácza-fejedelemasszony s
csak este szinésznő. Hallja! Ez nem volna rosz hivatal.
– Menjen! maga nagy bolond! Hát miért tart engem apácza-fejedelemnőnek?
– Nem annak van-e öltözve?
– Én csak a vezekléshez vagyok öltözve. Ön is istentagadó! Gúnyt űz a
kegyességből!
– Nem én, madame! sőt elismerem, hogy szürke és fekete selyemben járni
nagy vezeklés, lesütött szemmel kokettirozni nagy bűnbánat, húsz frankos
tengeri rákot enni, nagy bőjtölés. Én még azt is elhiszem, a mit a
párisi nőkről hiresztel a kegyes világ, hogy azért viselik most a magas
ruhákat, mert a középkori divat szerint ők is végigkorbácsolják a
hátaikat a flagellummal bűnbánatból s annak a nyomait takargatják.
– Ah! Az nem igaz! Azt nem teszszük! tiltakozott Eveline.
– Én nem tudom. A világ azt beszéli. Ez nagyságtok titka.
– De nem igaz! heveskedék Eveline. Mi nem korbácsoljuk a hátunkat.
Nézzen ön bár ide!
S azzal lehajolva Árpád előtt, felemelte himzett gallérkáját, hogy az
oda láthasson, egész öntudatlan szeleskedéssel.
Árpád pedig elpirult s nem nézett oda.
Valóságos gyermek mind a kettő!
Árpád azután kalapját vette s tréfásan mondá Evelinenek:
– No, csak énekeljen ön össze egy csoport zuávot Merode úrnak, majd mi
meg Garibaldival széjjelmuzsikáljuk őket.
Azzal otthagyva jegyét lakása czímével Evelinenél, eltávozott a
szeleburdi.
A másik szeleburdi csinálta tovább a kegyes programmot.