Még csak ez a csapás kellene a fejére, hogy semmivé legyen téve!
Kirohant az ajtón a szabadba.
Künn koromsötét éj volt és siket csendesség, minő a fülzúgás siketsége.
Azt sem tudta, merre forduljon? Kiáltson-e? Kinek kiáltson? Van-e még
élő lény ebben a völgyben? Meghalt-e és eltemetve minden? Vagy él, de
meg van némulva minden ember, miként ő maga?
Mi volt ez? Honnan jött ez a dördület, mely után még most is reszket a
föld, még most is zúg a levegő?
A következő percz feleletet hozott.
A szurok-sötét éjszakában egyszerre vakító lángoszlop emelkedik ki a
részvénytárna épületei közül, s pillanat mulva egy még nagyobb robbanás
hangzik az előbbinél, melytől a házak minden ablaka bezúzva csörömpöl
össze s a megrázott kémények hullanak alá a tetőkre; míg az iszonyú
légnyomás Ivánt ajtajához visszataszítja.
S az alvilági fénynél ott látja Iván saját tárnája előtt munkásait
térden állani, az iszonyat, a rémület kifejezéseivel tűzvilágította
arczaikon. A közeli házak küszöbein nők, gyermekek alakjai; a rémület
első rohamától mozdulatlanná téve.
Az egész völgy egy beomlott vulkán kráteréhez hasonlít. Gomorrához,
midőn a holt tenger alá a tűzesőben elsülyed.
A rettenetes láng felcsap a felhők magaslatáig s mennydörögni tanítja az
egeket, a milyen mennydörgést zivatar utánozni nem fog soha.
S két percz mulva vége van a lángnak; az egész táj ismét pokolsötét
lesz, csak a részvénytárna fölött terjeng még valami vékony fehér felhő.
– A szomszéd tárna felrobbant! kiáltá a kétségbeesés ordításával Iván,
mintha nem hinné, hogy a pokolbeli csattanás ugyis felébresztett
mindenkit, a kit halva nem hagyott. Segítségre emberek!
Nem jutott most már eszébe, hogy «czudar a világ», hogy «ellenségei az
emberek», csak azt tudta, hogy egy írtóztató, szavakkal ki nem fejezhető
szerencsétlenség történt a föld alatt, akárkié legyen az a föld.
– Segítségre, emberek! ordítá még egyszer s a lármaharanghoz rohant és
elkezdte azt rángatni teljes erejéből.
Percz mulva jöttek minden oldalról felriadt munkásai, mindenik azzal a
kiáltással: «A szomszéd tárna felrobbant!» mintha volna valaki, a ki azt
nem tudná.
Azután egy hosszu néma percz következett. A tárnamunkások, lámpáikkal
kezeikben, körűlfogták Ivánt s kérdően néztek arczára, mit fog mondani?
– Meg kell őket mentenünk! ez volt Iván első szava hozzájuk.
Oh! be eltalálta mindannyinak gondolatját.
Azokat, a kik a föld alá temetve vannak (talán még élnek?) meg kell
menteni azoknak, kik az Isten ege alatt maradtak. Nincs itt most
ellenség, csak ember és ember.
– Gyorsan elő kell hozni a légszivattyut, a merítő vedreket! osztá ki a
parancsokat Iván. Minden ember lássa el magát szájtakaróval. Vegyétek a
faltörő szereket, hozzatok kötelet, lábtót és a kautsuk-tömlőket. Ne
maradjon itt más, csak az asszonyok. Előre!
Ő maga egy nagy feszítő vasrudat kapott vállára s alig véve magára
valami rossz öltönyt, sietett munkásainak utat törni a részvénytárna
felé.
Az új birtokosok erősen körülpalánkolták birtokukat, hogy Iván szekerei
ne járhassanak rajta keresztül.
A kapukon nagy betükkel volt hirdetve: «Ezen kapun engedély nélkül
bemenni szigoruan tiltatik!»
Nagyon jártak most az engedély után!
A mint a kapu be volt zárva, Iván nekifeszíté a vasrudat, egyet
recscsentek a pántok s a kapu feltárult.
Az emberek nem várták, míg a lovakat befogják a gépek szekereibe, maguk
fogóztak azokba s tizen tolták, huzták azokat úton út nélkül, kémény
irányában, merre közelebb volt.
Mint egy futó lidércztábor, olyan volt végigvonulásuk az éjszakában, a
mint mindegyiknek övébe volt akasztva a lámpája.
Nem sokára lett számukra kivilágítás. A részvénytárna melletti vashámor
egyik boltozata beomlott az erős rázkódástól s az izzó kohók tűzfénye
egyszerre végigvöröslött a tájon.
A munkások szétszaladtak mellőle; folyhatott az olvadt vas, merre akart.
Egy rémületes kép bontakozott ki a tárnához érkezők előtt e tűzvilágítás
mellett.
Az akna fölötti gömbölyü szivattyu-kemenczék nem voltak sehol,
tégláikkal ezer ölnyire terítve a mező.
Az emelőgép, mely öntöttvasból volt, felfordítva feküdt, messze előbbi
helyétől s a toronyszerü épületnek csak egy fala állt, arról csüggtek
alá a kiszakított vaspántok. S a közel fekvő nagy épületek tetőiről
lehántva minden cserép.
A tárna északi torkolata pedig be volt omolva. A pompás faragott
kövekből épült portale, mintha egy elhagyott kőbánya torkolata lett
volna, egymáson hevert.
Kövek, gerendák, vasrudak, szén és terméskő csodamódon összekeverve,
mintha egy vulcán köpte volna oda.
És az a rettenetes sírás!
Száz meg száz asszony és gyermek. Talán ugyanannyi özvegy és árva?
A férjek, az apák ott a lábaik alatt vannak eltemetve. És ők nem tudnak
rajtuk segíteni.
Egy pár férfi, inkább oktalanságból, mint bátorságból, megkisérlé
egymásután behatolni az összeomlott tárna-szádába.
A kitóduló gáz leütötte őket lábaikról, társaik nagy életveszélylyel
vonszolják ki őket most épen csáklyákkal, horgos kötelekkel.
Egy már oda van kifektetve a gyepre. Kezeiket tördelő tehetetlen
asszonyok állják körül.
Iván, a mint odaérkezett, azonnal elkezdett intézkedni.
– Nem kell a tárna-szádához közelíteni oktalanul! Várjon mindenki, míg
visszajövök!
Az igazgatósági épületbe sietett. Nem jutott eszébe, hogy fogadást tett,
soha nem beszélni többé Raunéval.
Hanem Raunét nem találta otthon. Az épen a szomszéd városban volt: ott a
vasuti vállalkozók adtak banquettet a nagy alagut elkészülésének
örömére. Neki ott kellett lenni.
Csupán a másodmérnököt találta helyben. Az szemközt jött rá.
Átkozott phlegmatikus ember volt.
Azzal vigasztalta magát, hogy megtörténik ez külföldön is. Az ilyen
catastrophákat már ott számításba sem veszik.
– Ujra kell építeni a portálékat, ujra felpóczkolni a tárna-sikátorokat
s talán másutt kezdeni a turzást. Ez sok pénzbe fog kerülni. Voilà tout!
– Hány ember dolgozott odalenn? kérdezé tőle Iván.
– Most csak valami százötven.
– Csak? Hát azokkal, mit gondol ön, mi lesz?
– Hja! biz azokat nehéz lesz megszabadítani, mert épen most dolgoztak
azon az átjáraton, mely az északi tárnát a keleti tárnával összeköti,
hogy a ventilatió tökéletesítve legyen.
– És így más bejárat nincs a tárnába, csak a melyik összeomlott?
– De a keleti tárna is összeomlott! Annak a lángja volt az, a mi az
aknán kicsapott. Látta ön?
– Megfoghatatlan volt előttem, hogyan jöhetett több percznyi időköz után
az utóbbi robbanás az előbbi után?
– Annak igen természetes magyarázata van. Az áttörendő aknafal már olyan
vékony volt, hogy azt az északi tárna robbanása bedönthette. Akkor
kétségtelenül nem a lángtól, mert ez már ellobbant, hanem az erős
légnyomástól (az is hőséget fejt ki) gyulladt meg a keleti tárnában a
gáz, s minthogy az omló szén felé nem törhetett ki, az akna torkán
lövellt fel. Ez olyan, mint mikor a puska csövébe homok megy s a lőpor
inkább a puskacsövet szakítja szét, semhogy a homokot taszítaná ki.
Ezt olyan hidegvérrel magyarázta meg a mérnök Ivánnak, mint a kit ebből
az egész affaireből semmi sem illet egyéb, mint hogy már most egészen új
portale-mintákat kell majd neki rajzolni.
– Hogy az eltemetett munkásokat megszabadíthassuk, legelőbb a gázt
kellene az üreg torkából kiszivattyuzni, hogy a romok elhordásához
lehessen kezdeni. Hol az önök szivattyugépe?
– Ott van ni! szólt a mérnök a levegőbe mutatva, ha még le nem esett.
– S hordozható szivattyujok nincs!
– Annak szükségét nem látta be senki.
– Jó! Itt az enyém. Alkalmazzuk azt.
– Csak azt szeretném tudni, hogyan? Ha rézcsöve van a szivattyunak, az a
zegzugos romok közé be nem tolható, ha kautsuk-tömlője van, az elhajlik.
– Azt embernek kell oda bevinni.
– Embernek? szólt a mérnök, ajkaival prüszkölve. Nézzen ön oda. Most
huzzák ki a harmadik embert halottan, a ki bolond fejjel a romok közé
rohant.
– No, még azok sem haltak meg. Majd életre hozzuk őket.
– De azért nem hiszem, hogy ön ma estig valakit találjon, a ki a tömlő
végét bevigye ötven lépésnyire a romok közé.
– Már találtam is! Majd megteszem magam.
A mérnök vállat vont. Nem tartóztatta.
Iván visszament embereihez, kik azalatt munkához rendezkedtek.
Félrehívta a legvénebb tárnamunkást.
– Pálom! Valakinek be kell menni a tárnatorokba a légszivattyu
tömlőjével.
– Jó! Huzunk sorsot!
– Nem huzunk sorsot. Én magam megyek. Ti mind családapák vagytok.
Feleségetek, gyermekeitek otthon; nekem senkim. Mennyi ideig tartja ki
az ember lélekzetvétel nélkül a tárnában a gáz között?
– Míg az ér százat üt.
– Jól van! Adjátok ide a tömlőt. Kössetek egy kötelet a derekamra s
ereszszétek azt könnyen utánam. Ha a tömlőt nem huzom többé magam után,
akkor vonjátok vissza csendesen a kötelet; de csendesen, hogy ha
eltaláltam esni, a fejemet össze ne zuzzátok a heves visszarántással.
Iván ezalatt leoldotta derekáról a gyapotövet s belemártotta azt egy
veder boreczetbe s azután kicsavarva, körülkötötte vele az arczát, hogy
szája és orra el volt takarva vele.
Azután hóna alá igazította a kötél hevederét, vállára vette a tömlő
végét s megindult a romok közé.
A vén munkás utána dörmögte:
– Számláld a perczeket, uram! Ötven oda, ötven vissza.
Iván eltünt az omladékok között.
A munkások levették kalapjaikat s kezeiket összekulcsolák.
A vén munkás jobbjával bal keze csuklóját fogva, számlálta az
érütéseket.
Már túl volt az ötvenen, a tömlő még folyvást huzódott odább.
Már a hatvan, már a hetven járta, a tömlő még egyre huzódott. Iván még
egyre beljebb nyomult a halálos légbe.
A vén munkás homlokáról a hideg verejték csorgott alá.
Már nyolczvan, már kilenczven, már száz percz!
Soha sem fogjuk őt látni többé.
Ekkor megállt a tömlő.
Most a kötelet kezdték vontatni.
Az lankadt volt. Nem huzott terhet. Ő jön visszafelé.
Még mindig jön, még mindig lankadt a kötél. Most egyszerre megfeszül.
Vigyázva huzzad! Ujra lankad a kötél. A vén munkás a százhatvanadik
perczet számlálja. Akkor kapaszkodik ki Iván a tárna-szádából, a
boltozat leesett zárkövére támaszkodva, de már azt átlépni nincs ereje;
s a mint egyszerre odarohannak hozzá, szédülten bukik munkásainak karjai
közé. Arcza sápadt, mint a ki halállal küzd.
– Nincs semmi baj! rebegi magához térve, a mint arczát a friss lég éri,
a mint homlokát eczettel megdörzsölik. Ah! odabenn rettenetes lég van.
Mit kell kiállani azoknak, a kik odabenn rekedtek!
És nem az jutott neki eszébe, hogy: «Itt vagytok most nyomorultak, kik
hálátlanul elhagytatok, kik vesztemre összeesküdtetek, kik híveimet
üldöztétek, kik utánam árulkodtatok, kik orozva elölni akartatok, kik
követségbe jártatok, követet küldeni készültetek tulajdon szülőföldetek
ellenségeihez! Itt vagytok most a bosszuálló anyaföld sötétségébe
eltemetve!» Hanem az jutott eszébe: «Mennyit kell szenvedniök nekik a
föld alatt! Szabadítsuk meg őket!»
A mint a légszivattyugép működésbe jött, hozzá lehetett kezdeni a
munkához.
Most is nehéz küzdelem volt az, de lehetséges.
Iván felosztotta az embereket szakma szerint.
A romok széthordásánál egy óránál tovább egy ember nem dolgozhatik.
Mindenki bekötve tartsa egész arczát. A mint valamelyik szédelegni kezd,
társai rögtön kapják meg s állva vigyék el onnan.
Mire megvirradt, a beomlott portale el volt takarítva. Hanem az üreg
torkába nem világíthatott be a nap.
Az agyagpala-boltozat egyik oldalon végig le volt szakadva úgy, hogy
Ivánnak, midőn a tömlőt oda bevitte, alig lehetett annyi szabad tere,
hogy testével keresztül furhatta magát a résen. A hol pedig a tömlő
végét elhagyta, ott egészen le volt szakadva a boltozat.
Emberfölötti vállalkozás volt az, a mi hetek munkája lett volna, azt
most napok alatt végrehajtani. Pedig tenni kellett!
Iván munkásai tovább folytatták a beomlott tárna-szádának kibontását, a
miben nagyon kevés segítséget kaptak a részvény-tárna részéről.
Kisült, hogy a felrobbanás épen azon időszakban történt, a midőn a
munkásokat felváltják.
Midőn bányagázban kell dolgozni, négyszer váltakoznak.
Ez épen az éjféli csere idejében történt. Egy része a munkásoknak épen
akkor bocsátkozott le az aknanyiláson; azok már az égben vannak!
Más rész utban volt kifelé, azokat a robbanás s az omló tárna
agyontaposta. Hanem egy rész valószinűen a lerakodó helyen maradhatott,
a hol sem a láng, sem a romok nem érhették, azok most ott élnek
eltemetve.
Tehát idekünn alig maradt húsz-harmincz férfi tárnamunkás.
A hámor munkásait pedig a hámor igazgatója kereken megtagadta a
tárnabontásra odakölcsönözni. Neki minden kohójában olvad az ércz, ha
nem ügyeltet rá kellően, csupa «medvét» fog velük.
(Medvének híják a kohászok az olyan vastömeget, mely hibás olvasztás
miatt nem jött ki a kohóból s melyet azután mint kárbaveszett tömeget,
kemenczéstől együtt ki kell lökni.)
Pedig a hámor munkája sürgetős. A vasuti sineknek napjára el kell
készülni, különben óriási bánatpénzek fizettetnek.
Tehát Ivánnak munkásaival csaknem egyedül kellett végeztetni a szeretet
munkáját. Csupán az asszonyok voltak kezére. Azok segitettek férjeik
szabadítóinak.
S az nehéz munka volt.
Az omladozó folyosótetőt minden félölnyire alárakott gerendákkal kellett
felpóczkolni s a mint egyszer nyilást törtek az omladványban, egy új
ellenséggel találkoztak.
A robbanás után a tárnát ellepte a viz.
Most még a vizszivattyukat is működésbe kellett hozni. A hová azzal nem
lehetett férni, merítő vedrekkel kényszerültek kiadogatni a fekete
iszapot.
Térdig büzös iszapban állva, dögleletes légtől körülvéve, felülről
szüntelen hulló omladéktól fenyegetve, haladtak nyomról-nyomra mélyebben
a föld alá a derék munkások.
Délután haza érkezett Rauné úr is.
A legjobb mulatság közepett tudta meg a rémhirt. De ugyan dühös is volt.
Oda jött a tárna elé s átkozta a bennveszett munkásokat.
«A gazemberek! Egy millió kárt okoztak a társulatnak! Bár döglöttek
volna ott meg valamennyien! Mit vesződnek a megszabadításukkal!
Vesszenek ott! A részeg gazemberek!»
A dolgozó emberek nem feleseltek vele. Először azért nem, mert nem értek
rá, másodszor mivel mindegyiknek be volt kötve a szája. A tárnanyitás
nagyon csendes munka.
Hanem egyszer azután találkozott egy munkással Rauné úr, a ki, mikor
legjobban átkozódott s szidta az elsíroltakat, egészen odaállt eléje és
merően a szeme közé nézett.
Az is épen olyan iszapos, szénnel befent alak volt, mint a többi. Arcza
épen úgy, mint a többinek, kendővel szeméig bekötve, azon felül korommal
belepve, hanem a szemeiről azért ráismert.
A ki egyszer ezekbe a szemekbe nézett, soha sem felejtette el azoknak
tekintetét. Azok Iván szemei voltak.
Rauné úr elhallgatott rögtön s elkotródott onnan mérnökével együtt, s
hagyta azontúl Ivánt működni, a hogy neki tetszik.
Négy nap, négy éjjel szakadatlanul folyt az erőfeszítő munka.
A derék emberek leküzdöttek minden akadályt, utat törtek a szabad
tárnáig.
Iván ez idő alatt nem evett asztal mellett s nem hált ágyban. Ott
falatozott, mikor ráért, a legközelebbi kövön, s aludt egy-egy órát,
mikor elnyomta az álom, akárhol, a hol utban nem volt. Egy órára sem
távozott el a tárnától.
Negyedik napon találták meg a munkások a legelső embert.
Embert? Dehogy! Egy tömeget a falhoz tapasztva. Valaha hús volt és
csont.
Néhány öllel odább feküdt a földön egy másik ember, a kinek nem lehetett
megtalálni a fejét.
Azután találtak egy gyalogszekeret, minőn a szenet tolják kifelé,
darabokra szakgatva, forgácsai egy emberi hullát szurkáltak
össze-vissza.
És azután ismeretlenné perzselt alakokat. Azokat már a láng is érte.
Egy helyen tizenöt embert sajtolt egy csoportban össze egy leszakadt
palakő-réteg, száz mázsányi súlyú. Azokat ott kellett hagyni. Napokig
fog tartani, míg azt a követ szétdarabolhatják.
Most a még talán élőket felkutatni sürgős az idő.
Mindenütt, a tárna minden folyosóján lehetett találni halottakat; de az
még mind nem adta ki az elveszettek számát.
A részvény-tárna munkásai azt mondák Ivánnak, hogy ha valahol lehetnek
élve megmaradtak, az csak a lerakodó helyen lehet, a hol munka kezdete
előtt iszákjaikat le szokták tenni s munka után ismét előkeresni.
Hanem a folyosókban oly rombolás történt, hogy maguk az ott jártas
munkások is alig tudták magukat tájékozni; néhol kitörte a robbanás a
közfalakat, másutt betemette a bejáratokat, vagy átszakított két egymás
fölött levő folyosót. Kutatni kellett még a jártasnak is, hogy merre a
tájékozó főutcza?
Végre úgy tetszett Ivánnak, mintha egy nagy halom kőszén és
palakő-tördelék alól halk nyöszörgés ütné meg füleit.
– Itt kezdjünk el ásni! mondá munkásainak.
Az omladékot félre kezdték hárítani s a mint az eltisztult, a
részvény-tárna munkásai kezdték tájékozni magukat.
«Igen! Itt van az ajtó, mely a lerakodó-terembe vezet!»
A légnyomás bizonyosan becsapta az ajtót, az oldalfalat rádöntötte s
betakarta vele, s míg egyszerre eltemette a bennlevőket, egyuttal
megvédte őket az agyonperzseltetéstől.
Úgy volt!
A nyöszörgés, a segélyhivás egyre hallhatóbb lett az omladványon
keresztül, már látható lett az ajtó s a mint azt sarkaiból kiemelték,
Iván volt az első, ki lámpájával bevilágított a sötétségbe.
Nem hangzott eléje örömkiáltás. Nem rohantak térdeit átölelni
kárhozatból kimentett alakok. Az élet végküzdelmének torzalakjai
feküdtek ott.
Száznál többen.
Még mindannyi élt! De minő élet! Kiaszva az éhségtől és szomjtól.
Elfojtva a bányalégtől. Megtörve a kétségbeeséstől. Száz emberi csontváz
emelé fel lankadt kezeit, bágyadt fejét a besütő világosságra. A
hajnalcsillag volt az a sírban. A csontház mozdult meg a feltámadás
szavára.
És egy szivreszkettető nyöszörgés, melyben már semmi emberi hang
nincsen, hangzott fel száz ajakról, hogy annak, a ki azt hallotta, egész
életére volt elborzadni valója tőle.
Ezek a robbanás perczében iderekedtek. A légnyomás egyszerre kioltá
lámpáikat s világot gyujtaniok őrültség lett volna. Azóta itt vannak a
sötétségben eltemetve.
Veszedelmüket szaporítá az, hogy az elboríttatás után nem sokára kezdék
észrevenni, hogy a viz lassanként szivárog abba a terembe, mely nekik
menedékül és csontházul szolgál. A terem fél öllel mélyebben fekszik,
mint a folyosó.
Akkor a sötétben elkezdtek a terem deszkáiból és czölöpeiből emelvényt
alkotni. Erre az emelvényre kapaszkodtak fel mindannyian. Ott várták a
sokszoros halált. Az éhség, a bányalég vagy az emelkedő viz hozta
halált.
Mikor a szabadítók rájuk nyiták az ajtót, a viz már épen a küszöbig ért
s az emelvény padlatát nedvesíté.
Iván intézkedésére csendben, rendben szállíták ki a nyomorultakat síri
fekhelyükből. Azok nem tolakodtak előre. Mindegyik feküdt veszteg a maga
helyén s várt, míg rákerül a sor.
Nagyon csendes emberekké tette őket az a halottak próbája.
Némelyik a szemeit sem birta már felnyitni; de Iván úgy találta, hogy
még mindannyi él s az emberi természet csodatevő!
Ezek tehát meg voltak szabadítva.
De még ezzel nem volt bevégezve a munka.
Hát ha még az áttörésnél is lehetnek elsírolt emberek?
Azután az iránt is bizonyságot kelle szerezni, vajjon csakugyan úgy
történt-e, a hogy a mérnök feltételezé, hogy az első robbanás bevégezte
a két tárna közti áttörést, s most ebből amabba is át lehet menni? a mi
nagyon megkönnyítené a szabadítók munkáját, a keleti tárna áldozataira
nézve.
Az áttörési alagut szájánál ott feküdt egy ismerhetlenségig összeégett
alak.
Kezében volt még akkor is a Davy-lámpája kinyitva.
Tehát ez volt az az átkozott, a ki a rémtettet elkövette!
Tehát csakugyan emberi őrültség gondolta ki e pokoli rombolást!
A hulla ismerhetlen volt. Öltönyei leégtek róla. Hanem a bőrövén volt
egy aczéltokocska. Abban a tokban találtak egy arany órát, melynek
lapjára zománczczal egy szép hölgy mellképe volt festve.
Iván Evelinára ismert e képben.
És a kép mellett volt egy százforintos bankjegy, erősen megbarnítva az
izzó lemeztől, de meg nem égve.
E bankjegy hátuljára ez volt irva:
«Kaptam ma egy éve, visszafizetem ma».
Borzasztó visszafizetés volt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Iván most már értette az egész összefüggést e rémítő ember tettei és
szavai között, kit az emberevés emléke ily óriási embergyilkolásig
üldözött.
A fenyegetőzést menyasszonyának elszöktetésekor.
A hirtelen elvállalt szolgálatot a részvénytárnában.
Az utolsó pálinkaivást. És azt a vésztjósló lehelletet Iván arczára.
Ez egy antikrisztusi jellem volt.
Egy emberi testbe öltözött dæmon, ki feláldozza önmagát, hogy boszut
álljon mindenkin, a ki őt megbántotta, meglopta, kinevette, kigúnyolta,
lenézte, bolonddá tette, toasztokkal megtisztelte, gazdagságával
inzultálta, pompájával ingerelte, együgyüségét orránál hurczolta!
Hogy fognak utána esni valamennyien, hogy rúgta ki alóluk a talpkövet s
hogy fognak zuhanni az ő sírjára egymásután: pap, bankár, tőzsér,
diplomata, miniszter és komédiásnő!
Ennek már nincs mit tanulni a pokolban!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Iván gondolatokba mélyedve állt a hulla fölött és e perczben az eget
érte fejével. Pedig a föld alatt volt.
Az ő szivében is dúltak ezek az indulatok mind!
Őt is meglopták, megrabolták, kinevették, gazdagságukkal agyonnyomták,
szive közepébe mérges gyilkokkal szúrtak ugyanazok az emberek, a kikre
ez a másik önté ki a boszu mérgét!
És ő most ellenségei életét, vagyonát siet megmenteni.
Nem csak az emberéletet, hanem őszintén az emberi vagyont is.
Hisz az a roppant kincs, a mi itt a föld alatt hever, nem csupán
ellenségei kincse, hanem az emberiségé is; az állam gazdagságának, az
ipar emelkedésének titkos tárháza ez.
És még egy nagy félelme volt.
Nem merte azt senkinek mondani, mert ha közölné gondolatját munkásaival,
a kik eddig minden vészen keresztül követték, egyszerre
visszafordulnának és futva igyekeznének a szabad légre feljutni.
A Davy-lámpák sodronyhengere szinültig van telve vörös lánggal, a mi azt
hirdeti, hogy még mindig egy harmadrész a könlég a tárnában, csak
kétharmad az éltető lég: a többi halálgőz.
De már a bányagáztól nem félnek. Ennek a rettenetes szellemnek
fényárasztó szemeibe meg szokták bátran belenézni. Még akkor is, midőn
szétroncsolt áldozatainak tetemeit rakják a hord-ágyra.
De van egy másik szellem, a ki lehunyt szemmel jön. Azzal nem mer
találkozni senki. Az a szénlég a bányában.
Annak a jelenléte rettenetes!
Midőn az alagút áttöréséhez értek, csakugyan úgy találták, a hogy a
mérnök előre mondta.
A közfalat kirúgta a robbanás s most csak ennek az omladékait kellett
elhárítani, hogy a keleti tárnával meg legyen nyitva az összeköttetés. A
feladatot teljesítő munkások egyike sem birta sokáig az ott dolgozást.
Néhány percznyi munka után egymásután visszatértek s köhécselésről
panaszkodtak, s hogy a lámpa azon a helyen rosszul ég.
A folyosón még az egész hengert félelmesen megtölti a lámpa lángja s az
omladéknál már csak pislog. Ez még félelmesebb.
A legutóbb visszajött munkás azt mondá, hogy a mint egy nagy széndarabot
megmozdított, oly kellemetlen szag hatott át szájtakaróján, hogy nem
birta kiállani. Hasonlított az a szag a romlott savanyú káposzta
bűzéhez.
A vén munkások már tudták, hogy mi az a káposztabűz a tárnában?
Az öreg Pál figyelmezteté Ivánt, ki maga ment oda vizsgálódni, hogy
őrizkedjék lélekzetet venni szájkendőjén keresztül, s sietve jöjjön
vissza.
Iván fogta a vasrudat és a lámpát s lélekzetét visszatartva, oda sietett
a romtörés felé.
Két kézre fogott vasrúdjával teljes erejéből meglökte a széntömeget,
mire az nagy robajjal omlott be túlfelől.
Akkor a rúd kecskekörme közé csiptetve lámpája fogantyúját, betolta azt
a támadt résen.
A lámpa egyszerre elaludt.
S a mint a sötétségből a résen áttekintett Iván, borzadva látta, hogy a
tulsó tárnában valami vöröses izzó fény dereng, mely az egész folyosót
végig világítja.
Tudta jól, mi az?
Olyan jól tudta, hogy rémültében ott hagyta a vasrudat is, s sietve
futott onnan, a hogy birt.
– A keleti tárna ég! mondá elrémülten a munkásoknak.
Azok egy szót sem szóltak többet, hanem megkapták Iván karjait kétfelől
s sietve vonszolták el magukkal, nehogy hátul maradjon.
A mi utánuk jön, az a rémséges bűz, az nem a rettenetes viheder többé, a
ki fenyeget s összezúz, ha felgerjesztik haragját, hanem az alattomos
széngáz, mely a tárnaégésből fejlődik, mely nem hagy magával daczolni,
nem becsüli a bátor szivet, s a kit egyszer megfojtott, életre nem
engedi dörzsölni, vagy vissza imádkozni többé. Ez elől futni kell.
Perczek mulva üres volt a tárna.
Mikor a napvilágra kiértek, a hol a tömérdek asszony, gyermek
örömsírása, vagy jajveszékelése vevé körül a kiszabadult élő halottakat,
feltalálta Iván a mérnököt.
Iván most már letépte szájáról a kendőt.
– No uram! most már megmondhatom önnek, hogy mi van odabenn! A
végpusztulás. A keleti tárna ég! Több nap óta kell neki égni, mert az
egész folyosót izzani láttam. E látmányt soha el nem felejtem. Ez nem
emberi gonoszság műve, nem Isten csapása többé, hanem egyenesen a
felügyelők hanyagsága. Azt ön, mint nagy physicus, tudni fogja, hogy a
kőszéntárna az által gyullad ki, ha a kénkovacsos kőszéntörmeléket, a mi
hasznavehetlen, halomra hagyják gyűlni. Az ott megfülled, s a mint
szabad lég éri, magától kigyullad. Az önök tárnái teli vannak ily
tűzélesztő szeméttel. És már most jó éjszakát önöknek is, nekem is. A
tárnatüzet el nem oltja senki. Ismeri ön a duttweileri égő hegyet?
Százhúsz éve, hogy kigyulladt benne a kőszén. Még most is ég. Itt lesz
neki a párja. Jó éjszakát, uram!
A mérnök vállat vont. Mit tartozik ez ő rá?
Iván elhagyta munkásaival együtt az istenverte telepet.
Hát az ő telepe mivé lett azóta? Saját jószágára nem is gondolt négy nap
és négy éj óta…