Egy borongós őszi napon Iván a hámorától jött vissza gyalog a
tárnájához. S útközben elgondolkozott magában.
«Czudar világ biz ez.»
Nem a bölcseké a kenyér, nem az erőseké a diadal.
Épen úgy, mint bölcs Salamon korában.
Minden hátrafelé megy.
Egyik rossz év a másikat követi.
A természet is mostoha az ember iránt.
A nép éhezik és kenyeret koldul.
S azután mikor kapott, elfelejti azt, a ki adta.
A tudatlanság legnagyobb ellenségünk.
Nagy úri birtokok elpusztulnak, a nélkül, hogy birtokosaik valaha egy
följegyzésre méltó jó tettet hagytak volna az országon, a nemzeten, a
közügyön. Minden terhe a jelennek és jövőnek egy szűk számú, kizsarolt
osztályon fekszik.
Sem a nagy úr, sem a köznép nem található otthon.
Ime már ez a zsíros czondra arról tanácskozik a malom alatt, hogy kit
válaszszon küldöttének a Reichsrathba?
S Szaffrán Peti, mióta Bécsből hazajött, szóba sem áll a régi
ismerőseivel: úgy megnövelték a taréját.
A bolondoké a világ.
Merni sem tud már senki.
Csak sóhajtozik a bús honfi, csak énekli a «Szózat»-ot, csak búsul a
pohár mellett, csak fenyegetőzik; de merni nem tud többé.
Elveszett minden erő. Nincs egyetlen férfi az országban.
Hát asszony van? Igen is, nőnemű emberek.
Ott az egyik. A ki oda veti magát annak az embernek, a ki őt rágalmazta,
csak azért, hogy magas megvetését kifejezhesse ezzel a lenézett
nyomorult irányában, a ki őt védelmezte.
Hát a másik?
A herczegek kegyencze, az egész világ csalogatója.
Az urnőtől a parasztleányig nincsen semmi; mind a kettő szívtelenség.
S a föld alatt sincs jobb világ. A tárnában napok óta viheder jár. Olyan
sürűen jön a könlég, hogy nem lehet benne dolgozni.
Bárcsak a fejére szakadna egyszer az egész, mikor odalenn van!
A fekete tájképhez való gondolatok.
A mint Iván a hámortól levezető úton a szélső munkásházak előtt
elhaladt, a legutolsónak az ajtaján egy munkást látott kibotorkázni. Az
az ajtó egy pálinkás-bolt ajtaja.
A munkás háttal volt neki fordulva, nem ismerhetett rá. Látszott, hogy
erőlteti az egyenes járást, hogy léptei ne ingadozzanak.
«Ki lehet az, a ki ilyen korán reggel már tántorogva jön ki a
korcsmából?» gondolá Iván, s meg akarva tudni, melyik munkása lehet az?
utána sietett, hogy szemközt láthassa.
Mikor utolérte, bámúlva ismert rá. Ez Szaffrán Péter.
Ivánnak felötlött ez a dolog. Emlékezett rá, hogy Szaffrán felfogadta
Evila eltünésének napján, hogy soha több pálinkát inni nem fog.
Azt is tudta, hogy Szaffrán megtartá fogadását.
De arra is emlékezett, hogy ugyanakkor olyasmit is ejtett ki, hogy még
egyszer fog pálinkát inni s valami rejtélyes fenyegetést is kötött e
mondatához.
Hát hadd igyék. Az ő dolga.
De minek jön ide, Iván telepére, pálinkát inni? Nem kap eleget a saját
gyártelepe butikjaiban?
Hát ha neki ez tetszik.
Iván üdvözlé a férfit.
– Jó reggelt, Péter!
Az üdvözlött nem fogadta a köszöntést, hanem a helyett merőn, vadul a
szemébe bámult, mint egy veszni készülő kutya, mely embert nem ismer
többé. Ajkait összeszorítá és orrczimpái széttágultak; a sipka le volt
szemöldére húzva.
Iván meg akart tőle valamit tudni.
– Jár-e a ti tárnáitokban is a viheder? kérdezé tőle.
A megszólított erre sem felelt semmit, hanem feltolta a sipkáját
homlokáról s szemeit kerekre felnyitva, odahajolt hozzá egészen közel, s
akkor némán szétnyitva száját, rá lehellt a kérdezőre. S azzal semmit
sem szólva, elfordult tőle és ment tovább a részvénytárna felé vivő
úton.
Ivánnak valami borzadály futott végig egész testén, mikor ez a rálehelt
pálinkaillat érte arczát. Ez különben sem kellemetes szag.
Utána nézett, egy helyben állva, a távozónak, ki, a mint húsz lépésnyi
távolban volt Ivántól, ott még egyszer visszafordítá fejét, hogy
ugyanazt a fenyegető, veszésnek indult arczot megmutassa neki; ajkait
felhúzta, mint a fenyegető eb, hogy ritka fehér fogsora s széles vörös
ínye kilátszott azok közül.
Ez arcz láttára Iván zsebébe nyult s egy perczre az a gondolat villant
át lelkén, a mint revolverének agya kezébe akadt, hogy ha ő most ezt az
embert úgy főbe lőné, hogy rögtön hanyatt essék, valami Istennek tetsző
jó dolgot követne el vele. Iván egy idő óta revolverrel volt kénytelen
járni, mert a szomszéd tárna munkásai azzal fenyegették, hogy egyszer,
mikor magányosan jár, belelökik valamelyik szénüregbe, ha másként el nem
tudják pusztítani; s a durva, felbőszített, idegen elemekkel összekevert
hadtól minden kitelik.
Hanem azután csak hagyta menni Szaffrán Pétert. Ő is megfordult s ment a
tárnája felé, a légszivattyú-gépet megvizsgálni.
A tárnában három hetedrész volt az arány a könlég és a levegő között.
Annálfogva Iván megtiltotta e napra a földalatti munkálatot, előbb ki
kell szivattyúzni a vészterhes gázokat.
A munkásokat mind a külső szén eltakarításához rendelte, a tárnánál nem
maradtak mások, mint a kiknek a szivattyú-kemenczék körül volt dolguk.
Iván maga egész késő estig ott volt felügyelni.
Este hazabocsátotta munkásait: éjjeli munka ma nem lesz.
Maga is jókor házikójába vonult.
Csunya, ködös, borongós idő volt, s az ragad az ember kedélyére. Az
ember együtt szenved a természettel.
Ha az ég melancholicus, az ember is az. Hát még mikor a föld is
betegeskedik. Ez itt alattunk már napok óta lázban van. A kőszén halálos
gázokat izzad s büzhödt lélekzetével megmérgezi a levegőt: féregtől,
penésztől hull le minden gyümölcs, üszög lepi meg a gabonát, s métely
pusztít az állatok közt. Az ember maga is gornyadozik.
Iván egész nap érezte azt a névtelen borzadályt, mely egyszer-egyszer
végigfutotta testét.
Kellemetlen világ!
Mikor magára maradt puszta lakában, még jobban elővette ez a fagyos
érzés. Lúdbőrzött minden tagja. Nyugtalan volt.
Kedvetlen volt minden gondolatja, akárhová fordította. Ha saját anyagi
viszonyaira gondolt, ha hazája ügyeire, ha jó barátokra, ha szép
asszonyokra, egyik nagyobb undort keltett, mint a másik.
A tudomány sem vigasztalá. A vak tapogatózása az a sötétben.
A munka nem ízlett. Ez pedig a legrosszabb kórjel.
Még ha étel, ital nem esik jól, ha az álom nem kell, ha a szép nő szava
nem melegít: hagyján; de mikor már a munka nem izlik, az már nagy
nyavalya.
Nem kellett testének, lelkének, se álom, se ébrenlét.
Lefeküdt, csak azért, hogy feküdjék. Lehunyta a szemeit, csak azért,
hogy ne nézzen velük.
S azután a lehunyt szemek előtt megnépesült a világ. Eszébe jutott
mindenféle a multból.
Emlékező undorral – mert az undornak van legjobb emlékezete – gondolt
Szaffrán Péter pálinkaszagú lehelletére, s ez az undor visszavezette az
egykor mondott szavaihoz a munkásnak:
«Nem iszom több pálinkát ez életben soha. De még egyszer iszom. A mikor
megérzi ön rajtam, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából
kijönni, az nap maradjon otthon a házában; mert azon a napon nem
tudhatja senki, miért? mi módon? és mi által hal meg?»
De hát mi bajom nekem a te részegségeddel? Te aludjál otthon, én is
alszom itthon.
Hanem a kisértet sehogy sem akart otthon aludni. Minden módon azt
akarta, hogy Ivánnal egy ágyon aludjék.
A mint Iván kissé elszenderedett, már érezte azt a kellemetlen bűzt az
arczán s látta lehunyt szemein át amannak feléje hajló arczát, a mint
vérben forgó szemeit rámereszti s felhúzott ajkai, összeszorított fogai
közül rálehel.
Úgy erőlködött őt ledobni magáról.
Egyszerre, mintha az itéletnapi rombolás szava dördülne meg, egy
rettentő pukkanás ébreszté fel Ivánt előálmából.
Olyan jól felébreszté, hogy ágyából is kidobta: a földön szedte fel
magát.