Másnap tizenegy órakor ismét bérkocsiba pakolta hiveit Sámuel apát s
vitte az utolsó instantiára: a nagy befolyásu úrhölgyhöz, a kinek egy
szava többet tesz a fő-főexcellentia előtt, mint minden papnak és
orátornak körmönfont szónoklata.
Egy pompás palota előtt állottak meg. Skarlátbundás, medvebőr-süveges
portás húzta meg előttük a csengetyűt, s a kapu alól kettős
márványoszlop-soron át haladtak végig a lépcsőzetig. Az is fehér
márványból volt, kettős szőnyeggel bevonva. Milyen boldog volna otthon
az iskolamester, ha ebből a szép vastag pokróczból kaphatna egy téli
kabátra valót!
A lépcsők mellvédein olyan szép szobrok vannak felállitva, hogy szegény
ember szinte kezet csókolhatna nekik.
Fűtve van az egész tornácz, s üveggel fedve udvar és lépcsőház, hogy a
szép virágok a drága porczellán cserepekben meg ne gémberedjenek.
Az előszobában ezüst vállszalagos inasok fogadják a tisztelgőket, kiknek
a lélekzetük is eláll, mikor az elfogadó-terembe bebocsátják őket.
Itt nem látni falat; drága virágos selyemmel van behúzva minden, gazdag,
aranyozott czifraságok tartják a függönyöket s a selyem tetejébe meg
pompás festmények vannak akasztva, aranyos rámákban. Az ablakok felső
része üvegfestmény, mint a gazdag templomokban, s átellenben a
világossággal egy nagy, fehér márványkandalló, melyen csodálatos óra
ketyeg, tüneményes mozgó tündérszoborral a tetején. A butorzat mahagoni
fából; a boltozatról, melyre gyönyörüség felnézni, olyan szép aranyozott
freskók vannak oda festve, százkaru csillár függ le, ezernyi
üvegprizmával. Lehet itt fény, ha azt mind meggyujtják!
A jámbor küldöttség még jól körül sem bámulhatta itt magát, midőn a
másik teremből előjött egy finom fekete frakkos úr, fehér nyakkendővel,
a ki ha nem nagyságos úr, hát akkor legalább is komornyik, s az jelenté
az uraságoknak, hogy lépjenek át a másik terembe, az úrnő kész az
elfogadásukra.
Ajtó nem volt itt semmi szobán, csupán nehéz damasztfüggönyök, mint
otthon a templomi zászló.
Ez a másik terem pedig még csodálatosabb volt. Vadgalambszin selyemmel
szőnyegezve a falak, tetőtől a padlóig eresztett tükrök virágos
porczellán rámákban, a tükrök közt faragott consolokon tánczoló fehér
márvány-nymfák; a padlat puha szőnyeggel takarva, mintha mohos gyepen
járna a láb; a kandalló fekete márvány, ezüst rácsozattal; a butorok a
versaillesi mintára utánozva, sevresi porczellánból székek, asztalok
lábai, karjai finom virágfüzérekből, csábitó nőalakokból idomitva;
egy-egy műremek mindegyik; s a közép- és mellékasztalokon tarka-barka
japáni köcsögök és vedrek. Egy ablakban csodálatos tengeri növények
üvegvederben, arany-halakkal.
De egy tekintésre meg sem látta mindezt a szegény falusi ember, mert a
mint a sok tükör elé lépett, azt hitte, nyilván még három másik szűrös
deputatió nyomul a terem másik három oldalán be, ugyanannyi
aranykeresztes apát úrral az élén.
De a mi a csodálkozását mindenkinek egyszerre magára vonta, az volt az
eléjük jövő úrhölgy.
Valami jelenésszerü szépség. Nyakig érő hullámos violaszin selyem ruhája
drága csipkékkel diszítve, gazdag fekete haja fürtökben omlott hátrafelé
és két vállára; arcza oly szép, oly elragadó, oly méltóságteljes, hogy
lehetetlen volt kiállni a tekintetét.
Hanem azért Szaffrán Péter csak ráismert itt is. Megint ő! Itt is ő! Ni,
mily tiszteletteljes bókkal közeledik felé az apát úr, hogy hajtja meg
magát előtte, mily komoly nekifohászkodással mondja el kiczirkalmazott
szónoklatát, ajánlva a bondavári nép ügyét a nagyságos asszony
pártfogásába. Mire a nagyságos asszony kegyteljesen, malaszttal viszonz,
igérve minden közbenjárást, a mi tőle telik, buzgóságán nem fog mulni.
És hozzátette a végén: «Hiszen magam is a Bondavölgy szülötte vagyok.»
E szónál egy kérdező pillantást vetett rá a halinás deputatió, s aztán
megfelelt magának: «bizonyosan a bondavári főúrak egyik leánya, vagy
úrnője».
Csak Szaffrán évődött magában. «De hát mi vagy te? Tegnap este
felhőruhában énekelsz, ugrálsz, bohóskodol, mutogatod szépségeidet a
förtelmes városi csőcseléknek, mely még távcsővel néz rád, mikor a
kalapját kellene a szeme elé tartani, hogy ne lásson; ma meg deputátiót
fogadsz el, s komoly instantiát hallgatsz ki és pártfogást igérsz
szupplikáló papi fejedelemnek? Komoly dolog volt-e az, a mit tegnap este
játszottál? vagy ez is csak komédia, a mit most a pappal és velünk
játszol?»
Ennél a kétségnél eszébe jutottak Szaffránnak a távol tenger vademberei
a Fidzsi-szigeten, kiket ottjártában kinevetett az ő tudatlanságukért.
Hogy bámult a hottentotta, mikor azt látta, hogy a fehér ember lehuzza a
kezéről a bőrt s alatta van még egy másik bőr.
Ilyen hottentotta-butának érezte magát Szaffrán.
Csak hogy itt az egész bőrről van szó.
Az apát úr, mint ki nagyon meg volt elégedve a küldetés eredményével,
jelt adott a hátul levőknek a kisomfordálásra, s hódolatteljesen hajtá
meg magát a delnő előtt.
A delnő ekkor valamit sugott az apátnak s hátramaradt.
Az apát megfogta Szaffrán Peti kezét, és azt mondá neki halkan:
– Te Péter, maradj itt. A nagyságos asszony néhány szót akar veled
szólni.
Szaffrán azt hivé, hogy a vére a feje tetején löki magát keresztül.
Szédelegve fordult vissza az ajtó félrevont függönye alól.
És Evelina, mikor a többiek távoztak, odasietett eléje. Nem volt már az
a csúf keztyü a kezén, Szaffrán érezheté kezének bársonyát, midőn az ő
durva tenyerét megszoritá vele s ujra megismerheté a hangot, melyet
annyiszor hallott, a pajkos, a kedélyes fecsegés hangját.
– No, Péter! Hát annyit sem mondanál, hogy: «Isten jó nap!» – szólt
Eveline hátbaütögetve kétszer-háromszor az ámulót. – Hát haragszol még
rám, Péter? No látod, ne haragudjál. Maradj itt nálam ebéden; azután
megigyuk a békepoharat együtt.
Azzal karja alá ölté kezét s megveregeté Péter pofáját finom fehér
kezecskéjével, a min nem látszott meg, hogy valaha munkától volt érdes.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eveline, igéretéhez hiven, mindennap meg szokta mondani Tibald
herczegnek, ha valakit salonjában el akart fogadni, hogy nincs-e ellene
valami kifogása?
A herczeg mindig megmondá neki atyai véleményét.
Hiszen vannak igazi tisztelői a művészetnek s vannak tisztességes
gentlemanek (legalább meglehet, hogy vannak), kiket minden későbbi
veszélyre való kilátás nélkül elfogadhat a salonjában egy delnő, a ki
nem a férje házában lakik.
A herczeg maga is szerette a vidám társaságot, s ha izlése szerint volt
az összeválasztva, jól mulatott közte, Eveline végezvén a honneuröket.
Erre a napra két új elfogadandót jelzett a herczegnek Eveline.
Az egyik volt Szaffrán Peti.
A herczeg elmosolyodott rá.
– Jól van. Szegény fiú! Vendégelje ön meg. Az annak jól fog esni.
Ez nem veszedelmes ember.
A másik ő irányadó excellentiája.
De már erre felütötte a fejét a herczeg.
– De hát hogy kerül önhöz ez az excellentiás úr?
– Nos? Talán asszonygyülölő volna?
– Ellenkezőleg. Ő excellentiája nagy gonosztevő, csak hogy nem szereti
ezt nyilván vinni. Ilyen gyöngeségekkel nagy embereknek, kik a sors
kerekeit forgatják, szabad ugyan birni, de nem szabad azt elárulni.
Ilyen magas úr minden ürügy nélkül egy szép művésznő salonjába nem
vezettetheti be magát úgy, mint egy habitué a jockey-clubból.
– Hát hiszen van rá ürügye. Én kértem tőle a találkozást.
– Ön kérte tőle?
– Azaz hogy azt kértem, hogy mikor fogadhatna el kihallgatáson? s ő arra
azt üzente titkárjától, hogy inkább maga jön el hozzám.
– De hát mit akar ön e kihallgatással?
– Félix parancsolta.
– Úgy? Kaulman úr? És mi végett?
– Ezen okmány aláiratása végett.
Eveline egy összehajtogatott iratot mutatott a herczegnek. A herczeg
beletekintett s bámulva rázta a fejét.
– S ő excellentiája tudja azt, hogy erről a tárgyról akar ön vele
beszélni?
– Dehogy tudja! – kaczagott fel Eveline. – Mikor a titkárja által
tudakozódtatott nálam, hogy mi tárgyban akarok vele szólni, azt mondtam
neki, hogy az operaházhoz való szerződtetésem tárgyában. Arra rögtön
visszaűzent, hogy eljön. Erről a tárgyról, a mi itt a kezemben van,
semmit sem tud.
– Kaulman úr adta önnek ezt a tanácsot?
– Ő adta.
– Jól van. Kaulman úr egy raffinirozott impostor. Hanem azért tegye ön,
a mit mondott. Kaulman úr csalatkozni fog, ha azt hiszi, hogy ilyen nagy
vadat ilyen selyemhálóval meg lehet fogni. Hát csak fogadja el ön magas
látogatóját. Önt már most nem féltem ő excellentiájától, hanem ezt az
irást, ezt már most féltem, hogy valami baj éri.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tehát Eveline Szaffrán Péter karja alá dugta szép fehér kezét s
átvezette őt egy másik szobába; az meg csupa ezüsttel volt rakva. Onnan
megint egy valahára csukott ajtón át egy negyedik szobába, mely szőnyeg
helyett művészi faragványu fatáblázattal volt fedve, a plafond is
gerendázattal ellátva, a gerendák mind czifrára faragva, alácsüngő
hegyes csigákkal, az ablakok függönyeit szárnyas amourettek tarták, a
falhoz hasonszinü fából faragva, a butorok ódon alaku mesterművek, remek
caryatidákkal, a vésművészet csodái, az óra kétszáz éves régiség, áttört
óraházban, feljövő nappal, holddal és csillagrendszerrel; s a mit
elkomorit a faburkolat a szobán, azt felderitik a falakba illesztett
porczellán-festményü gömbölyü tájképek; a három ablak is ilyen tájképet
mutat fel, csak hogy azok átlátszók s egy negyedik ablak, épen olyan
gömbölyü rámával, mint a képek, a szomszéd téli kertre szolgál; a
belenéző mintha egy japáni virányt látna maga előtt, tele kaméliákkal,
azaleákkal és hortensiákkal. A gerendázatról csillár helyett egy
virágveder függ alá s abból élő folyondárok futnak fel a gerendákig,
onnan ismét lecsüggve s össze-vissza tekerőzve zöld leveleikkel, piros
virágfürteikkel a rococo-izlés halfarku, bogáncsszarvu emberalakjain.
Itt leülteté Eveline a kerevetre az asztalhoz Szaffrán Petit. Ő maga
odaült mellé egy karszékbe.
Nem volt senki a szobában, csak ők ketten.
– Látod, Péter! – szólt Eveline, a daróczruhás férfi karjára téve kezét.
– Az Isten akarta úgy, hogy én akkor te tőled elváljak. Nehezemre esett
az nekem, hidd el, mert már háromszor ki voltunk hirdetve. De hát nem
kellett volna bántanod a szegény Jánoskámat. Engem is megvertél. Jól
van, erről ne beszéljünk. Az nem fájt nekem. Azért én nem haragudtam te
rád. Te azt nem is tudod, hogy mikor vissza nem jöttél, én utánad
mentem, hogy felkeresselek, éjjel a sötét erdőn keresztül, egész a
völgyi csárdáig. Ott meglestelek az ablakon. Láttalak, hogy tánczoltál a
Czifra Manczival. Meg is csókoltad. Akkor haragudtam meg rád.
Péter a fogait csikorgatta. Érzé, hogy meg van fogva, meg van kötözve.
Még ő a hibás! Nem is védheti magát. Nem mondhatja azt, hogy a mi szabad
a férfinak, az nem szabad az asszonynak! Ha ilyenért a tisztességes,
jámbor embernek szemrehányást tesz otthon a felesége, annak csak meg tud
felelni; jól végigveri, az a felelet; de hogy lehet egy ilyen úri
asszonyt megczáfolni, a kinek nem markolhat az ember a hajába, hogy
addig czibálhatná, míg elismeri, hogy nincs igaza?
– No, de ezen már túl vagyunk! – szólt vidám enyelgéssel Eveline. –
Látod, az Isten jóra forditotta ezt a dolgot. Neked örökös keserűséged
lett volna velem, mert én szeretek ellentmondani, daczolni,
féltékenykedni; most pedig azt teheted, a mit akarsz. Nekem pedig, lásd,
milyen uraság a sorsom. Annyi emberrel jót tehetek! mindennap húsz
szegénynek tálalnak a házamnál. Sok panaszos embernek az ügyét-baját
elvégzem a nagy uraknál egy jó szóval. Egész völgyeteknek jóltevője
lehetek. Olyan nagy dolgokat vihetek véghez, hogy ezeren meg ezeren
megáldanak érte. Hát rosszul van-e, hogy így van?
Eveline feleletet várt. Szaffrán Peti látta, hogy be kell végre
bizonyítania, hogy nem némult meg.
– És mindez a nagy gazdagság a bondavári kőszénből kerül ki?
Eveline mélyen elpirult. Mit feleljen e kérdésre?
– Nem egészen. De magam is keresek a művészetemmel. Látod, egy
föllépésemért a szinpadon kapok ötszáz forintot.
«Ötszáz forint!» – gondolá magában Péter; a bizony szép pénz. Már ez
sokat megmagyaráz. Azért a dijért ugyan kissé több ruhát is vehetne
magára az asszonyember; de hátha ez a fővárosi csőcselék így jobban
szereti. Ez tehát mégis csak dolog, Jobban is jövedelmez, mint a
szénhordás. Ehhez is fel kell kötözködni. De hát a «munka tisztesség!»
Kezdett Szaffrán Péter enyhülni.
– No hát ne csinálj olyan haragos képet! – szelidité őt Eveline. – Ha
haza mégy, mondd el, hogy beszéltél velem, együtt voltunk. Ha valakinek
otthon nálatok valami baja van, csak egy sort irjatok nekem, a mit
lehet, mindjárt segítek rajta. Azután te házasodjál meg, ha még nem
nősültél, ott van a Panna, az szép, derék lány, nekem jó barátnőm volt;
vagy az Anicza, az mindig járt utánad, jó asszony lesz belőle. Csak a
Manczit ne vedd el, kérlek, azzal nem lennél boldog. Azután ha
megházasodol, itt van, nézd, a jövendő mátkádnak küldök egy pár
fülönfüggőt, egy nyaklánczot meg egy mellboglárt, menyasszonyi
ajándékul; neked meg emlékül adom ezt az órát; a lapjára, nézd, az én
képem van festve. Azután rólam megemlékezzetek, mikor boldogok lesztek.
Mikor Eveline e szót mondta s az ajándékokat Péter zsebeibe tömte,
könybe lábadtak a szemei s ajkai körül görcs vonaglott; Péter azt látta
ebből, hogy ebben a nagy fényben nem lakik boldogság.
Valami gondolat kezdte olvasztani szívében a jeget. Nem a kapott
drágaságok, nem a menyaszonyi ajándékok. Nem eszik azokból semmiféle
menyasszony! Akár aranyból vannak, akár ólomból volnának, mindegy ez
rájuk nézve; nem látja meg azokat soha senki! Hanem arra gondolt, hogy
hadd legyen hát minden úgy jól, a hogy van.
Szaffrán keveset szokott fenhangon beszélni, magában annál többet.
«Jó szived van, adakozó vagy. Tele marokkal osztod az aranyat. Látod, ha
azt akarnád, hogy megáldjalak, nem kellene hozzá semmi arany. Adhatnál
nekem egy csókot. Mi neked egy csók? Alamizsna. Egy csók, a miből annyi
van! A mit még a festett képü komédiásnak is adsz a szinpadon!»
Szegény bohó! Nem tudta, hogy azok csak cachirozott csókok, miket a
szinpadon adnak, valamint cachirozott torták, a mikből esznek. Az mind
papirosból van.
Péter azt hitte, hogy ettől az egy csóktól lecsillapulna minden szomja,
minden éhe. Pedig rettenetes vágyat érzett: embereket apróra megrágni.
Mindazokat, a kik szemébe áldomásoztak, a háta mögött nevetgőztek,
kincseikkel dicsekedtek, szépségeiket fitogtatták, dicsőségükkel
parádéztak és azokat, a kik amazoknak a beszédein elaludtak, a kik
ugrándozásaikat szemüvegezték, és a papot, ki őket ide hozta, és
idehozott társait, kik tátott szájjal bámulnak az új kapura, úgy
szerette volna fogai alatt összemorzsolni! Úgy égett a pokla a szomjtól.
Mind ezt a kint elmulasztaná egy csók.
«Egyedül vagyunk, egymás szeretői voltunk, mi volna benne lehetetlen?»
De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy ezt megmondja neki?
– Hát most együtt ebédelünk Péter! – monda nyájasan a hölgy. – Hej!
képzelem, hogy meguntad már azt a sok úri kotyvalékot, a mivel itt
Bécsben naponkint traktálnak. Hát megállj, ma én főzök a számodra. A te
kedvencz ételedet, a miért annyiszor megdicsértél; azt mondtad, senki
sem tudja azt olyan jól csinálni, mint én. Készitek neked
haricska-puliszkát.
Szaffrán Peti képe galvanicus mosolyra vonult el. – A kedvencz étel
nevére-e, vagy arra, hogy a nagyságos asszony még most is tudja azt
késziteni és az ő számára?
De vajjon hogy kezd hozzá? hiszen itt nincs se tüzhely, se bogrács?
– Mindjárt lesz minden! szólt gyermeteg élénkséggel Eveline; – csak
öltönyt váltok, ez nem főzni való.
Azzal egy benyilóba suhant s két percz mulva már visszajött átöltözve.
(A szinésznők jól tudják azt.) Fehér hímzett pongyola volt rajta, fején
csipke-főkötő.
Nem hítt magával segitségül semmi cselédet, maga felteritette az abroszt
az ódon tölgyfa asztalra; rátette az ezüst bográcsot, mely alatt ezüst
katlanban lobogott az égő borszesz, annál megforralta a vizet; azután
felgyürte otthonkája bő ujját könyökig s gyöngéd rózsaszin markával
eregette bele a forró lébe a barna haricska-lisztet, nagy ezüst kalánnal
kevergetve azt folytonosan, mig sürüvé dagadt. Akkor azután megfogta az
ezüst bogrács két fogantyuját, kiforditá az egész drága főzeményt egy
mázas cseréptálba: igen is, egy cseréptálba, ráöntötte a langy téjszint
s elővett két fakanalat, az egyiket odaadta Péternek, a másikat magának
tartotta.
– Együnk egy tálból, Péter!
És ettek egy tálból fakanállal, haricska-puliszkát.
Péter azon vette észre, hogy szeméből valami forró hull a kezére. Talán
köny!
Olyan jó is volt az a haricska-puliszka.
Bécs városának minden szakácsa egymáshoz verné a fejét, még sem tudná
azt úgy elkésziteni.
Bor nem volt, sem pohár az asztalon. Paraszt ember nem iszik evés alatt.
Hanem mikor jó sort ettek a tálból, Eveline előhúzta az asztal függönye
alól a cserépkorsót s megkinálta vele Pétert, előbb maga húzván belőle
egy kortyot tisztesség szerint.
– Igyál, Péter! Ezt is szereted te!
Méhsör volt benne. Péter kedvencz itala. Ártatlan hűsítő szer. Péter azt
hitte, hogy azt neki kötelessége az utolsó cseppig kiinni.
Mindent eloltott az odabelől. Az egész lánggal égő pokol kialudt tőle.
«Igen! Úgy lesz! – mondogatá magában. – Visszamegyek a templomba, a hol
azt a szörnyű fogadást tettem: visszaimádkozom a szenttül kezébe tett
esküvésemet. Nem bántok senkit, nem állok boszút semmiért. Hadd
zöldüljön a szép fű a mezőn! Te pedig ragyogj tovább aranyban,
selyemben, nagy urak mosolygásában: nem haragszom rád tovább. Elfeledem
azért a napért, a melyen elfogadtál, azt a napot, a melyen elhagytál.
Hanem adj most még egy csókot. Hadd ne emlékezzem azután egyébre, csak
erre az egy csókra!»
A delnő arcza oly nyájasan ragyogó volt, ajkai olyan pirosak, oly
hizelkedők, szemei oly epedők; olyan volt himzett fehér köntösében, mint
a kivánság; és Péter még sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogy megmondja
neki ezt a nagy szót: «Adj hát először eldobott vőlegényednek először és
utoljára egy csókot!»
S addig-addig keresgette a nyitját a nehéz szónak, míg egyszer sebesen
felnyitják az ajtót s berohan a komornyik és jelenti, hogy itt van az
excellentiás úr!
No most, Péter, Isten hozzád! Siess innen. Nem kapsz már se csókot, se
puliszkát többet. Ki sem kisérhet a nagyságos asszony, mert sietnie kell
újra átöltözni. Majd a rejtek-ajtón kitol szépen a komornyik, ott egy
inas majd levezet a hátulsó lépcsőn s majd kiereszt a kis kapun s kicsuk
egy ismeretlen utczába, a hol még soha sem voltál: onnan azután, míg
hazatalálsz a szállodába, gondolkozhatol rajta, mit mondanál a szép
asszonynak, ha még egyszer egy óra hosszat egyedül volnál vele a
gömbölyű ablakos szobában?
Szaffrán Péter az öklével verte a homlokát, s fogait csikorgatta, mikor
az utczára lekerült.
Az alvilág égő folyamai tomboltak ereiben! A kénköves folyamok, mikben
az elkárhozottak lelkei kinlódnak!
«Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!»
Mikor feljött ebbe a nagy Babylonba, csak a boszút és szerelemféltést
hozta fel magával. Most megszerezte hozzájuk még a gyülöletet, az
undort, az irigységet, a szégyendühöt és a politikai fanatismust. Szép
társaság, ha egy helyre kerül!