Különös találkozása a csillagzatoknak, hogy a midőn Iván azt mondá
magában: «Vajjon meddig tart még ez a tréfa?» ugyanakkor Waldemár
herczeg is azt kérdezé a diadalában ragyogó Kaulmantól a börzén:
– Mit gondol ön, meddig tart még ez a komédia?
– A harmadik felvonása még hátra van! felelé a bankár.
– Igen, a harmadik részletfizetés. Akkor levegőbe röpítem önöket.
– Én is ott leszek!
A contremine nem birta kitalálni, mi terve lehet még Kaulmannak? Hogy
valamihez készül, az bizonyos. Nem tudta azt más, csak Sámuel apát és
Tibald herczeg.
Ez a harmadik felvonás volt a bondavári vasut!
Nehéz feladat! Az állambölcsek haragban vannak Magyarországgal s
haragjukban semmi vasutat sem akarnak neki engedélyezni; még az
országutait sem kavicsoltatják, hadd legyen sivataggá, hadd legyen
belőle egy darab Ázsia!
És nincsen-e elég okuk a haragra? Az ő kedvencz állameszméjük megtörik
ennek a kemény fajnak a nyakasságán.
A ki csak posztóban jár Magyarországon, mind ellenök demonstrál. Az
összes tisztviselői kar, az ország középosztálya, az intelligentia,
inkább egyhangulag letette tisztjét, semhogy a bécsi állambölcs
chimæráját létesíteni segítse. Jól van! Fogadtak helyette másik
csoportot; vendég akad terített asztalhoz mindig. Az sem ért semmit. A
fogadott hivatalnok-csoport besöpörte a fizetést, gratulált,
beneventált, felesküdött, zsebét megtömte, de az állameszméért nem tett
semmit.
Az eltávozottak s az ujon szerzettek között csak az volt a külömbség,
hogy azok nyiltan megmondták, hogy nem akarnak tenni semmit, ezek pedig
mutatták, hogy igyekeznek valamit tenni, de nem lehet; tolnák előre a
dolgot, de ha nem megy.
A posztóviselő osztálynál nem kapni meg, a mit keresnek az állambölcsek.
Máskor legalább meg volt ellensulyozásul a selyem- és bársonyviselő
osztály; a díszmente és a reverenda, a főúr és a pap. Most azok is távol
maradnak.
A primás remonstrál, a püspökök repræsentálnak, a grófok, a volt
főispánok Pesten vannak s debachálnak, még talán conspirálnak is.
«Flectere si nequeo superos…»
Forduljunk a halina-daróczhoz.
A halina, mint tudjuk, a legsilányabb neme a szürdarócznak, melyet csak
a legszegényebb népfajok viselnek.
Ez a halina-darócz nagy kedveltségnek örvendett ez idő szerint a
császári székvárosban.
Nem mintha a divathölgyek bolondul neki vetették volna magukat a
halinaszövetnek, hogy ezentúl abból varrassák saut-en-canot-jaikat,
hanem mivel annak a viselői egy egész padot ültek tele a birodalom
törvényhozó testületében. Galiczia küldte őket.
No? És? Van önnek valami kifogása ellene? Democraták vagyunk-e még? Mit?
Oh! kérem alásan. Persze, hogy democraták vagyunk. Egy szavam sincs
ellene; sőt inkább azt akartam mondani, hogy az valami geniális gondolat
volt, a halinát beültetni a törvényhozó testületbe. Annak a viselői
kétségkívül igen tiszta lelkű, becsületes emberek. Ha vezérpüspökük
ásít, ők is ásítanak, ha az feláll, ők is felállnak, ha a fejét vakarja,
ők is vakarják a magukét, a mi elvszilárdságot tanusít. A nyelvet,
melyen a tanácskozás foly, nem értik ugyan, de ezzel azon
megbecsülhetlen előny van összekötve, hogy nem is tartanak hosszú
szónoklatokat, s a viták folyamát közbeszólásokkal nem zavarják. Valami
mély ismereteket a törvényhozás, alkotmánykérdés, reformügyek és
budget-tételek dolgában nem hoztak ugyan magukkal, de épen ezen
paradicsomi egyszerűségük érdemli, hogy legnagyobb bizalom kövesse
eljárásukat; mert senki sem gyanusíthatja őket azzal, hogy azért
szavaznak a kormánynyal, mert hivatalt akarnak kapni.
Még egyszer ismételjük, hogy a feltalálónak becsületére válik a
halina-zekének bevezetése a törvényt és alkotmányt gyarapító testület
kebelébe.
Pedig hát Magyarországon is viselik a halinát sokan. S száz egynéhány
szék üresen áll a számukra a schottenthori törvényhozó palotában.
Csak egy médium hiányzik. A papok.
Mert ezek a magyarországi papok oly barbárok, oly müveletlenek, hogy még
most is elébbvalónak tartják a régi Rákóczykorbeli hagyományokhoz való
ragaszkodást, mint az ujabbkori civilisatió vivmányainak elfogadását.
Mikor még egy olyan kicsi-piczi ember is, mint Mahók plébános, azzal a
válaszszal küldi vissza a miniszter intimatumát, melyet a kathedrából
kellett volna kihirdetnie a nép előtt: hogy ő nem falu baktere. Ha
hirdetni akarnak valamit, ott a piacz, ott a kisbiró, ott a dob:
dobolják ki a nép előtt; de az ő templomában currensek nem olvastatnak
fel!
Ezt a kemény nyakú papságot is meg kell törni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Itt az idő a tettre! mondá Kaulman Félix Sámuel apátnak.
«Itt az idő a tettre!» mondá Sámuel apát önmagának.
A primás Bécsben járt. A primás nem kapott elfogadtatást. A primás
kegyvesztésbe esett. Az erdélyi püspök egyházi hivatalától felmentetett.
A magyarországi klérus ellen fenve van a kard. S Damokles kardjának
fonala ellen készül az elszakító olló!
A bondavári vasut «gradus ad Parnassum».
Ha az sikerül: a Kaulman-ház a Pereirákkal és Stroussbergekkel áll egy
sorban.
És akkor létesíthető a magyar egyházi birtokokra kötendő pápai kölcsön.
Mindent egy csapással!
A rangot a világban, a hatalmat az országban, a befolyást a
császárságban, a sikert az üzletpiaczon, s a diadalt az egyházi
uralomban.
Sámuel apát hozzáfogott fenhéjázó szerepéhez.
Első feladat volt Magyarországról is behozni a halina-daróczot a
birodalmi törvényhozó testületbe, s cserébe megkapni érte a bondavári
vasutat, a püspöki czimet s a széket a felső házban.
Tenyerén feküdt mind a három.
A legnagyobb emberek csak sakkfigurák voltak, a kiket mozgatnia kellett
tetszése szerint: a kormányférfi, a börzekirály és a szép asszony!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy szombat napon meglátogatta Ivánt Rauné úr. Elmondta röviden
látogatásának czélját. A Bondavölgy lakóinak több szomszéd faluból azon
óhajtásuk van, hogy a bécsi kormányhoz és birodalmi tanácshoz
folyamodjanak vidékük elhanyagolt közlekedési ügyének jobb állapotba
helyezése végett. Ez a dolog Ivánt is épen úgy érdekli, mint a többit,
annálfogva engedje meg, hogy az ő munkásai is részt vegyenek a holnap
tartandó népgyülésen.
Iván kereken megtagadta az engedélyt.
– Kivételes törvények alatt élünk. Azok tiltják a politikai
gyülekezeteket. Ez pedig olyan szinezetű lesz. Én a felsőbb tilalmat
szem előtt tartom.
Azért másnap végbement a népgyülés, melyen Sámuel apát tartott
felbuzdító beszédet a gyülekezet előtt. Alakja maga is tekintélyadó
volt, előadása érthető és megragadó.
A tárgy oly világosan közérdekű, hogy annak ellentmondani nem lehetett.
S hogy a gyanu szikrája még csak tápanyagot se kaphasson, ez a
megfordított népszerüségre jutott szó: «Reichsrath!» sehol elő nem
fordult a beszédében.
Egyhangulag el lett fogadva, hogy egy tizenkét tagból álló küldöttség
választassék a nép által, mely felmenjen Bécsbe s a nép kivánalmait
előadja. Az ugyan jó lesz.
Sámuel apát megnevezé a tizenkét választandót s azokra a körülállók
rákiálták az «éljen»-t.
A bondavári részvénytársulat szivességéből minden megválasztott
küldöttségi tag egész uti ellátást kap, azonfelül uj szürt, kalapot és
csizmát.
Tizenkét új szürhöz lehet tizenkét vállalkozót is találni, a ki azt
felvegye.
Nem volt az könnyű munka! Mert a halina gyanakodó.
Nem szereti az úri komázást. Az ajándékról meg épen azt tartja, hogy
annak nagyon meg kell adni az árát. Ha kaputos ember lett volna, az
indítványtevő, sok ellenmondásra talált volna, de pap volt: előkelő pap.
Annak a nyomában el lehet menni. Attól nem lehet tartani, hogy valami
olyan helyre viszi a deputatiót, a hol valami terhet kell elvállalni s
egyszer csak azt hallják, hogy el kell hagyni házat, telket, miért?
azért, mert ekkor meg ekkor tizenkét ember fenjárt Bécsben s ott
elkötötte az egész népség földi és mennybeli jussát az ördögnek, vagy
kinek?
A pap nem viszi őket a jégre.
De azért mégis lelkére köték a tizenkét új szűrnek, hogy odafenn
egytől-egyig mind eltagadja, hogy irni tud semmi irásra a körmük
vakarintását rá ne tegyék! s különösen ha a felől találnak tudakozódni
tőlük, hogy kinek mennyi földje, hány legényfia van idehaza? arra
őrizkedjenek egyenes feleletet adni.
A küldöttség közé természetesen Szaffrán Péter is be lett választva. Ő
rá különös szükség volt Bécsben.
Másnap mindjárt utnak indult a küldöttség az apát úr vezérlete mellett.
Harmadnap pedig idézték Ivánt a legközelebbi hadkerület katonai
parancsnoka elé.
A katonai parancsnok tudtára adá, hogy Berend úr fel van adva. Az
összalkotmány ellen lázít, a birodalmi tanácsot a nép előtt ócsárolja, a
népet, különösen saját munkásait visszatartja a hűségi nyilatkozatoktól,
a magas kormány tagjait piszkolja, s titkos társulatokban vesz részt.
Hogy mindezt őrizkedjék jövőre tenni, mert különben megindíttatik ellene
a vizsgálat, s annak szomorú vége lehet. Most az egyszer még a puszta
ijedtséggel elbocsáttatik.
Iván tudta jól, hogy honnan jön ez a feladás?
Még csak az a csapás kellene üzletének, hogy az egyedüli igazgató és
kezelő fő egy rövid évre – vizsgálati fogságba – elzárassék. Azután majd
kiderül az ártatlansága, s szabadon bocsáttatik; hanem azalatt az egész
iparüzlete teljesen tönkre megy.
Az volt a szerencséje Ivánnak, hogy az auditor feleséges ember volt, s
annak a felesége lakott abban a szobában, mely elővizsgálati foglyok
szállásául volt rendelve, s az asszonyság épen gyermekágyat feküdt. Így
inkább haza eresztették, Ivánt, mint hogy a szobát elvegyék a beteg
asszonyságtól; a mit úgy hiszem, mindenki helyeselni fog.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ah! az valódi ünnep volt, mikor a tizenkét új halinaszűr a Bondavölgyből
a metropolisban megjelent.
Itt vannak ők! A magyarok. A föld népének romlatlan kedélyű gyermekei.
Küldöttség a birodalmi tanácshoz.
Elismerése a februári alkotmánynak. Az első úttörők.
Háromszoros «magas éljen» nekik.
Minden hirlap tele volt üdvözlésükkel. A politikai lapok komoly
vezérczikkeket hoztak e nevezetes jelenségről.
Az államférfiak külön audientián fogadták őket, nevökben az apát úr
tartott ékes beszédet, beleszővén abba az országnak jelen megrekedt
állapotját, melyből a nép menekülni óhajt s az igaz jóltevőket kezdi
felismerni a tétlenségre kárhoztató hitegetőktől.
Különösen hangsulyozta a népnek e józan felismerését az apát úr, mikor
az irányadó excellentia elé került.
Az irányadó excellentia kegyteljesen szorítá meg az apát úr kezét s
biztosítá róla, hogy az X.-i püspökség nem sokára meg fog ürülni s
betöltésénél gond lesz rá, hogy a leghivebb prælatus jusson oda.
A küldöttség tagjaival is váltott nyájas szavakat az excellentia, mely
nyájas beszélgetéssel, egyik sem értvén a másik nyelvét, kölcsönösen meg
voltak elégedve.
Sőt midőn az apát úrtól megtudá, hogy a küldöttek között legkitünőbb
egyéniség Szaffrán Péter, ezzel még kezet is szorított az excellentiás
úr s azon reményét fejezte ki, hogy a birodalmi tanács holnapi ülésén
látni fogja őket a karzaton. Most még «csak» a karzaton!
Péter meg is igérte, hogy elmennek. Ő egyedül értette, hogy mit
beszélnek hozzá. Tudott németül, sőt francziául is. Hajós korában ragadt
rá.
Hanem arra nem felelt semmit a miniszter úr, hogy a bondavölgyi
vasutengedélylyel mi lesz? Pedig ez a főkérdés.
A magas audientiák után következtek a népszerű óvatiók. Három illustrált
lap szerkesztői szólíták fel a küldöttséget, hogy engedjék magukat
lefényképeztetni ujságaik számára, azokban az új «festői» szűrökben. Ez
érdekes csoportozatok lehető legrövidebb idő alatt megjelentek minden
műárus kirakatában s csődítettek maguk körül bámuló közönséget.
A birodalmi tanács másnapi ülésén egy egész első pad lett számukra a
karzaton fentartva; a hol sorban helyet foglaltak a kedves vendégek,
kikönyökölve a mellvédre s alálógatva gomba-kalapjaikat.
Az irányadó excellentia másfél óráig nyuló beszédet tartott a kedvükért
s megszámlálták a cseh dissenterek, hogy ötvenkétszer nézett fel a
karzatra beszédközben, hogy minő hatást tett reájuk?
Egy elaludt s leejtette a kalapját. Az a kalap viszont egy, a képviselői
padokon alvó tagot felébresztett. Ezt az eseményt, mint pompás
calembourgt czifrázta ki három napig az összes birodalmi sajtó, míg
végre az illustrált élczlapok martalékába jutott. Repülő szavak
indíttattak meg a rovásukra, a miket soha sem mondtak.
De végigvárták az egész ülést. Derék emberek.
Kárpótlásul e szenvedésért és jutalmul a kitartó állhatatosságért, a
törvényhozók vezércapacitásai pompás banquettet rendeztek számukra a
hotel Munschban, a hol Szaffrán Pétert az a tisztelet érte, hogy az
asztalfőn, mindjárt az apát úr jobbján foglalhatott helyet; s azon a
helyen mindenki által apróra megbámultatott.
A lelkesült toasztokból, miket a kitünő szónokok, a doktor urak, a
Reichsrathok és Geheimrathok szemébe mondtak németül, megérté Szaffrán
Péter, hogy ő benne tiszteli mindenki a bondavölgyi közönség által rövid
időn felküldendő Reichsrathot, a sperativ collegát, a præsumtiv
törvényhozót. Azokból a suttogásokból pedig, a miket a háta mögött
franczia nyelven ejtegettek el, azt tudá meg, hogy a jelenlevők úgy
mutogatják be őt egymásnak, mint azt a nevezetes ficzkót, a ki vőlegénye
volt az isteni Evelinának, a kit elszöktetett tőle Kaulman.
Szaffrán Péter úgy tett, mintha nem hallaná sem azt, a mit lelkesült
szóval a szemébe, sem azt, a mit gunyos nevetéssel a háta mögött
mondanak.
Hanem magában arra gondolt: «Ha ezek az uraságok itten tudnák azt, hogy
én már egyszer emberhust ettem!»
A banquett vége felé a nagy tudós tekintélyes doktor urak
összecsókolóztak derék vendégeikkel, s a késő éjszaka választotta el a
szerelmeseket egymástól. Másnap valamennyi bondavölgyi polgártársnak
kóválygott a feje a sok bevett jótól, a mihez ők nem voltak szokva.
Pedig még hátra volt a sok parádé. Meg kellett jelenni a császári
várlakban és letenni a tisztelet és hódolat adóját a legmagasabb trón
zsámolya elé. A szegény halina előtt a legmagasabb kapuk is megnyiltak.
Másik nap a pompás katonai parádét kellett végignézniök. Mennyi ágyú!
Mennyi lovasság! Milyen irtóztató szuronyerdő!
Megint másik nap, vasárnap következett; akkor sorba járták a
templomokat. Minő templomok azok! Az ember el sem meri azokban mondani
azt a közönséges parasztimádságot, a mit odahaza tanult. Van is
hozzávaló ének, orgonahang! Itt már csak gazdag az Ur Isten! Hogy
szégyenlheti magát a paraszt, hogy az övé ott falun olyan szegény!
Délután meg népünnep volt. Hejh! ott volt még látni való! Csodaállatok,
kötéltánczolók, büvészek, versenyfutók, légbe emelkedő gömbök. És azután
sör, a mennyi kell. Fizeti az apát úr.
Még sem volt vége. Meg kellett nézni a császárváros minden nevezetes
bámulni valóját: képtárait, ritkasággyüjteményeit, fegyvertárát,
ágyúöntődéjét, kincseit és drágaságait, hogy legyen fogalma a halinának,
minő pompa, hatalom, dicsőség, gazdagság, fenség és uralom az, mely most
vele kezet szorít, az ő szegénységével, pusztaságával, tudatlanságával,
tehetetlenségével, és alázatosságával.
A halina pedig szeretett volna már otthon lenni és nagyot nyújtózni a
saját asztalánál, egy tál főtt burgonya mellett.
Az utolsó estén elvitték őket a szinházba.
Nem a burg-szinházba, az nem nekik való, hanem a Treumann-félébe.
Ott adnak most olyan nekik való darabot, a min nevetni lehet sokat,
bámulni még többet.
A darab csupa ének meg táncz, meg furcsaság. S a mi legnagyobb furcsaság
benne, az, hogy a czímszerepet a szép Eveline játsza benne: Kaulmanné.
Vajjon rá fog-e ismerni Szaffrán Peti?
Evelinát nem lehetett egyenesen az operához szerződtetni, mert ott még
az olasz staggione tartott; de a mint annak vége lesz, kilátásba lett
helyezve, hogy szerződtetni fog; egyenesen kiköttetvén, hogy előbb más
alsóbbrendű színpadon gyakorolja magát, a míg leszokik a lámpalázról.
Igy került, mint vendég, a Treumann-színház deszkáira.
Saját természetes bájai igézettel voltak a közönségre s már ez idő
szerint úgy beszéltek róla, mint kitünőségről s a mi az arany
fiatalságot illeti, az meg épen bomlott utána.
A darab, a melyet ez este a halina tiszteletére előadtak, egyike
Offenbach ledérebb dalműveinek, melyben a színpad hölgyei kevés titkolni
valót tartanak a közönség előtt.
A Quirites gyönyörködik és tombol az élvezettől.
Hanem a halina nem jól mulatta magát.
Nem volt tetszésére a sok czinczogás és kornyikálás, a ballet és a lenge
öltözetű nymphák, a kaczér taglejtések, a csábos mosolygások, a merész
kirugások, s a kurta rokolyák.
Hisz a szegény ember leánya is felgyürközik, mikor dologban van, mikor a
pataknál mos; de az akkor dolgozik. Ki néz oda? Ki gondol rá?
Nem a lovagrend jelszava, hanem a szűrös embereké igazán a «hony soit,
qui mal y pense».
Úgy tetszett a halinának, mintha neki kellene itt magát szégyenleni a
szereplők és nézők helyett.
Hát még mikor Eveline előjött!
Tündérnő volt, mythologiai istenasszony, felhőkbe, aranyozott,
napsütötte felhőkbe öltözve; s a felhőknek nyilásai voltak, a miken
keresztül világlott…. no igen: az ég.
Péternek mintha forró láz futott volna végig a testén.
Hát az egész világnak szabad abba az égbe benézni?
Mikor a tárnában dolgoztak is, féltő irigységgel nézte sokszor, mint
látszanak ki e szép lábszárak a feltüzött ruha alól; de a leánynak nem
volt akkor tudata arról, hogy lábszárain mit nézhetnek? s a dolgozóknál,
«hony soit, qui mal y pense!»
Most pedig már tud kaczérkodni, mosolyogni, csábítani, ezer ember
bámultára!
Azt Péter nem vette számba, hogy ez csak színpad; s hogy ezek a
tündérek, kik itt most játszanak, a színpadon kivül mind igen erényes
hölgyek és szófogadó leányok. Ez csak művészet.
A halinaszűrös volt vőlegény undort és elkeseredést érzett.
Játékból ölelkezni, játékból szerelmet vallani, csábítani, enyelegni!
Azután rá van ez a hölgy arra szorulva, hogy magából ily szégyent
csináljon?
Vagy nem szégyen ez, hanem dicsőség?
Úgy van, dicsőség. A páholyokból koszoruzápor özönlik lábaihoz, alig tud
elszökellni a virágeső között. Ez dicsőség!
A taps fölveszi a házat. Ez tisztelet. Nem olyan tisztelet, a milyet
embernek adnak, nem is olyan, a milyennel a szenteket üdvözlik, hanem
valami idegen neme az imádásnak. A Bálvány imádása ez. S a nőnek
tetszik, hogy ő Bálvány.
Igy értelmezte a dolgot Szaffrán Péter, s semmivel sem lett általa
szivesebb indulatra hangolva Eveline iránt.
Csak az vigasztalta, hogy társai közül egy sem ismert rá a színpadi
csábalakban a hajdani szénhordó-leányra.
Péter keserűséget és undort vitt magával a színházból haza.
Mikor előadás után a hotelben összetalálkozott az apát urral, azt mondá
neki:
– Mikor megyünk már haza?
– Meguntad magadat, Péter?
– Meg!
– No, csak még légy türelemmel. Holnap még egy helyen kell
tisztelkednünk. Egy szép asszonyságnál.
– De hát mire valók vagyunk mi ott?
– Csak te járj el mindenüvé, s ne kérdd miért? Ha sikert óhajtunk,
minden eszközt elő kell vennünk. Egy asszonyság pártfogását kell még
kikérnünk, a kinek egy szava többet ér az irányadó excellentiás urnál,
mint a mi egész litániánk.
– Jó, hát még oda is elmenjünk.