– No hát eredj!
Szaffrán még sápadtabb volt, mint máskor. Várta, hogy Iván
szemrehányásokat tegyen neki s miután hiába várta, mert Iván egy szót
sem szólt neki többet, kitört belőle, a mit mondani akart.
– Miért kiáltotta ön «akkor» arra az emberre, hogy «doktor!»
– Mert az. Doktor philosophiæ.
Szaffrán fenyegetőleg emelé fel az ujját.
– Azért mégis hiba volt, hogy az úr akkor azt kiáltotta, hogy: «doktor!»
Azzal megfordult és köszönés nélkül eltávozott.
Iván lelkiereje bizony nagy próbán ment keresztül.
A legjobb emberei hagyogatták el. Hatalmas kolosszális tőkepénzek
hömpölyögtek kis házikója felé, hogy azt elseperjék; cserben hagyta
minden régi üzlettársa, ügyfele. Erős szív kellett hozzá, hogy meg ne
szökjék abból a kis kormos házikóból s ott ne hagyja diadalmas
ellenfeleinek hálátlanul fizető telepét.
De maradt e nagy leveretés közepett egy igaz, változatlan jó barátja, a
ki nem hagyta kétségbeesni: a kétszerkettő.
Az megmondta neki, hogy mi ez, a mit lát?
«Iparüzők társulata ez?» – Nem: börzelovagoké.
«Nemzetgazdászattal foglalkoznak ezek?» – Nem: szerencsejátékot űznek.
«Gyártelep ez itten?» – Nem: Bábel tornya.
Kétszer kettő: négy. És örökké csak négy.
És ha minden császár kiadja patensét és ukázát, hogy kétszer kettő
ezentúl öt legyen, ha minden pápa kiadja bulláját, hogy kétszer kettőt
ötnek higyjék és ha minden pénzkirály ötnek fogja is számítani a kétszer
kettőt, az azért mégis örökké négy marad.
Ez a nagyszerű részvényvállalat e rettenetes igazság ellenére akar
dolgozni. A legkönnyelműbb pazarlással épít, szerez, alapít, szerződtet,
vásárol, elád; mind, mind a kétszer kettő ellenére. Nincs ennek az a
czélja, hogy a jövendő haszonért dolgozzék, hanem a pillanatnyi, a
rögtöni sikerért.
«Én túl fogom ezeket a halhatatlanokat élni!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az esztendő végén még egy meglepetés várt az üzletvilágra.
A bondavári részvények már kezdtek megállapodni a 35 és 40 között. Pedig
közelgett a második részlet befizetése.
Ilyenkor visszafelé szokott menni minden «fiatal papiros».
Csanta uram épen azon gondolkozott: most épen legjobb ideje lesz a
részvényein túladni s az ezüstöt hazakaparintani.
Azonban ekkor kap Spitzhasetól egy titkos tudósítást, hogy őrizkedjék
eladni valamit. Ma állította össze az igazgatóság a mult két hónapról a
mérleget s a legközelebbi közgyűlésen azzal fogja meglepni a
részvényeseket, hogy 20 százalék nyereséget oszt ki, a mire a részvények
rögtön gyorsan fognak ismét emelkedni. E titoknak vegye hasznát.
S valóban ez a meglepetés érte az üzletvilágot. A bondavári gyártelep
megindulása első két haváról oly fényes nyereséget tudott kimutatni,
hogy az igazgatósági tantiemeken kívül minden részvényre hat forint
osztalék jutott, a mi két hónapra a befizetett 35 százalék után
hallatlan nyeremény.
Iván hahotával kaczagott, mikor ezt olvasta.
Ő tudta legjobban, hogy minő nyereséggel dolgozik az a gyártelep? Hanem
hát az igen könnyű művészet olyan leltárt állítani össze, hogy a
pénztárban levő összeg, mint tiszta nyereség figurálhasson. A sok jámbor
részvényes mit tudja azt? Az igazgatóság tagjai jól tudják azt, hanem
hiszen ők látják, hogy mit cselekszenek. A mit ki-ki letéteményezett
részvényekben a társulatnál, ha egészen odavesz is, a többi részvényen
kizsákmányolták a maguk hasznát, s a publikum hadd sírjon.
Hiszen a börze területén nincs kihirdetve a statárium.
Tehát Csanta uram nem adta el a részvényeit, befizette a második
részletet is ezüstben s örült a nyereségének és áldotta Spitzhaset, a ki
meggátolta őt abban, hogy eladja a papirjait 35-ért, mikor egy hét mulva
45-re felemelkedtek.
Iván pedig nyugodt kedélylyel nézte a pokoli handabandát:
«Vajjon meddig tart ez a tréfa?»