Ugyan legfőbb ideje volt, hogy Iván hazakerüljön a kőszéntárnájába.
Azalatt, míg ő Pesten segített tolni a szelet, nagy dolgok történtek a
Bondavölgyben.
Legelőször is az ő gyártelepétől egy futamodásnyira óriási új épületek
támadtak, varázslatos gyorsasággal, mint a hogy szoktak épületek
emelkedni, a miknél nem kérdik, mi mibe kerül? csak azt, hogy mikorra
legyen kész, akármi áron?
A részvények még ki sem voltak bocsátva, s már beleépített a consortium
a vállalatba egymillió forintot.
Mindenütt lázas gyorsaság: itt egy téglavető dolgozik gőzerőre, amott
egy sodronyvasut szállít épületanyagot az emelkedő falakhoz; egész
agyaghalmok állnak már kihordott földmunkálat után; a kémények már
füstölögnek, a tetőket már cserepezik. Egy egész utcza épül itten! Egy
új város.
Rauné úr nem irt Ivánnak ez építkezésről semmit.
Még egyebet is elhallgatott Rauné úr a távollevő előtt.
Azt, hogy a tárnában megszületett az a harmadik ijesztő szellem, mely
vetekedik vihederrel és zuhatarral: a «strike».
A munkások egy része el akar menni az új tárnába, a mit elneveztek «úri
telepnek». Ott felényivel magasabb munkabért igérnek, mint a mit Iván
fizet.
De bizony maga Rauné úr is felmondott s kinyilatkoztatá, hogy a
részvényes társulatnál kínált igazgatói állomást sokkal előnyösebbnek
találja magára nézve.
Természetes dolog, hogy ő maga volt az, a ki Iván munkásai közül
kiszemelve a leghasznavehetőbbeket, azokat nagy munkabér igéretével
elcsábította a részvénytársulat szolgálatába.
Most látta át Iván, milyen oktalanságot követett el, a mikor az ő kedves
barátja által idehozott felügyelőt befogadta a tárnájába.
Ilyen a tudós ember!
Azt kikutatja, ha addig él is, hogy micsoda állatok éltek a kőszénben
ezelőtt százezernyi esztendőkkel? hanem arra nem jön rá, hogy
concurrensét nem jó lesz oda ereszteni a kőszene közé.
Azt pedig a legegyügyübb árendás is tudta volna, hogy a mint az ő kedves
barátja Félix azt mondja, hogy ő itt a szomszéd uradalom kőszenét
kiaknázni részvénytársulatot alakít, azonnal pakolja fel mellé rögtön
Rauné urat is: «Nekem, barátom, itt többé lélekzetet venni sem maradsz!»
Hisz az ellenségét avatta be üzleti titkaiba!
No hiszen tapasztalá, hogy az nem tartózkodott a legjobban hasznát venni
e titoknak.
Iván, megtudva a fenyegető bajt, összehivta munkásait s azt mondta
nekik:
«Bajtársak! Itt van egy új vállalat, mely nektek olyan nagy munkabért
igér, a mit csak veszteség mellett adhat meg. Az én tárnámon eddig
nyereség volt. Én tehát felajánlom nektek, hogy eddigi munkabéreteken
felül osztozzunk jövőre a nyereségen is. A mit keresünk, felezzük meg.
Esztendő végén elétek teszem a számadásaimat. Saját küldöttségetek
megvizsgálja azt, s ki-ki megszolgált bére és munka-aránya szerint
megkapja belőle az osztalékát. Ha ebbe beleegyeztek, folytatjuk a
munkát. Ha azonban jobbnak találjátok a részvénytárnához a magas napi
díj kedveért átmenni, én nem fogom magamat a versenyzésben egy sok
millióval rendelkező társulat mellett tönkre tenni, hanem eladom nekik a
tárnámat, s akkor azután bizonyosak lehettek felőle, hogy mihelyt egy
kézben lesz a két tárna, a munkabért le fogják megint szállítani.
Azoknak, a kik híven megmaradnak velem, egész életükre ajánlom ezt az
alkút. Ennek a tárnának a haszna mindenkor felezve lesz munkások és
tulajdonos között, a míg én vagyok a tulajdonos.»
Ezt az ajánlatot sokan megértették, s ezt a részvénytársulat nem
csinálhatta utána. Több felénél a munkásoknak szerződött Ivánnal, hogy
megmarad és nem hagyja el az őstelepet. Egy nagy csapat azonban
felbuzdítva bérencz izgatók által, átcsapott az uri telephez.
A hiven maradtaknak azután sok boszantást kellett kiállni az elszakadtak
részéről. Azontúl egy vasárnap sem mult el verekedés nélkül a két tárna
munkásai között.
Nem sokára tapasztalá Iván, hogy hatalmas versenytársa már talált ki
valamit az ő sakkhuzása ellenében.
Egyenkint tudósíták szokott vevői, a kiknek szén, nyers vas és rúdvas
szállítmányokat szokott küldeni, miszerint a bondavári részvénytárna és
kohó ötven perczenttel olcsóbbért kinálja nekik a terményeket; jövőre
tehát tőle is csak ilyen áron fogadhatnak el valamit.
Ötven százalékkal magasabb munkabér, ötven százalékkal olcsóbb ára az
előállított terméknek; ez annyit tesz, mint ingyen dolgozni.
Raunénak kezében voltak Iván üzleti összeköttetései; azt tehette
megrontására, a mit akart.
Iván még erre sem veszté el bátorságát. Visszaírt minden eddigi
üzletemberének, hogy sem a szenet, sem a vasat egy fél fillérrel sem
fogja alább adni, ha mind a nyakán marad is.
Ennek azután az lett a következése, hogy a termelt szén és vas mind ott
gyűlt halomra a félszerekben és raktárakban, alig fordult meg egy szekér
a bondavölgyi fekete úton. Tárna és kohó magának dolgozott.
Ez azután igen rossz kilátás volt a hiven maradott munkásokra nézve. A
szomszéd tárnabeli társak eleget csúfolták őket e miatt. Hol lesz a
nyereség? Osztozhatnak majd a vasrudakon, meg a nyers szénen.
Iván megnyugtatta őket. Az év végén el fog minden kelni jó áron.
Elvesztegetni nem szabad semmit. Ha a másik tárna teszi, tegye; ő nem
megy utána.
Mikor a gyártelep nagyszerű építkezései készen voltak, az igazgatóság
fényes ünnepélyt rendezett a vállalat felszentelésére.
Távol Bécs városából lejöttek a főfő részvényes uraságok,
igazgató-bizottmányi tagok és elnökök a megnyitási ünnepélyre.
A gyártelep óriási raktárának tereme nagyszerű étteremmé lett
feldiszítve, az ablakok virágguirlandokkal körülfűzve, a mellékasztalok
a munkások számára, a főasztal az uri vendégek számára megterítve.
Előre el lett hiresztelve, hogy maga a herczeg is le fog jönni. Őt
választotta meg a consortium a vállalat tiszteletbeli elnökévé. A
herczegek, mint tudva van, legjobban értenek az iparvállalatokhoz, s
különösen Tibald herczeg kitünő nagy talentummal bir a spekuláczióra és
számításra. Ő maga egymillió forint áru részvényt irt alá. Azt a milliót
Kaulman kölcsönözte neki, azt a milliót a bondavári uradalomra táblázták
be. Az a millió természetesen nem létezett sehol.
Az ünnepélyt templomi szertartás előzte meg, melyen, mint előre ki volt
hiresztelve, a nagyhirű Sámuel apát tartotta a szent misemondást. Ugy is
illik. Mert ilyen magas rangu vendégek előtt csak nem pontificálhat egy
olyan jámbor, együgyü falusi plébános, mint Mahók tisztelendő uram.
A vendégek csupa merő üveges hintókon érkeznek a templomhoz a bondavári
kastélyból, hova az előző napon megszálltak. A herczeg czímeres batárja
jön legelől. Hátul két lakáj aranyos ruhában, elől fehér parókás kocsis,
háromszegletű kalappal. A lakájok sietnek a hintó ajtaját kinyitni. S
abból legelőbb leszáll egy finom öreg úr, ezüst fehér hajjal, simára
borotvált nyájas, szelid arczczal, uri tekintettel, s ugyanaz kezét
nyujtja a hintóból kiszállásra egy bársonyban, csipkében pompázó
úrhölgynek, kit a legcsaládiasabb nyájasság kifejezésével segít a földre
lelépni.
A hintóból lelépéskor a delnőnek kitünnek világos lila atlasz topánkái s
fényes selyemharisnyája.
«Milyen nagy uraság lehet ez!» – mondja magában a bámészkodó tömeg, mely
a templom előtt ácsorog s kalap levéve várja az uraságokat.
Csak egy daróczruhás alak kiált fel megriadva, midőn a deli hölgyet
leszállni látja: «Evila!»
Szaffrán Péter az.
A delnő meghallotta a bámulat felkiáltását s mosolyogva fordítá arczát
arrafelé:
«Nem! – Eveline!»
S azzal fellebegett a templom lépcsőin, előkelő grácziával.
Evelinet a hiuság hozta e helyre.
Meg akarta mutatni a selyem-harisnyáit azoknak az embereknek, a kik
látták őt faczipőben és mezitláb.
A parasztleány hiusága volt az.
Nem kevélység, csak hiuság. Nem akarta ő lenézni egykori társait, akart
velük jót tenni, pénzt osztani ki közöttük, hálára, tiszteletre
kötelezni őket; s különösen azoknak, a kik ő hozzá jók voltak, meg
akarta mutatni, hogy ő most, midőn ilyen nagy uraságra jutott, nem
feledte el az irántuk való háladatosságot; óhajtja őket boldogítani.
Eveline előre örült a találkozásnak hajdani vőlegényével. Az már
valószinüleg rég vigasztalta magát; talán már felesége is van. Egy kis
pénzajándék azt igen boldoggá fogja tenni.
Arra is számított, hogy Ivánnal is fog találkozni. Annak is be fogja
bizonyítani, hogy milyen hálával emlékezik rá s milyen hatalma van e
háláját tettekkel is bebizonyítani. Annak már ajándékokat nem oszthat
ugyan, de tudathatja vele, milyen veszély fenyegeti kis telepét a
hatalmas consortium részéről s felajánlhatja mindenben döntő befolyását
a társulatnál Iván javára, ha az ki akarna egyezni az óriás ellenféllel,
ki őt agyon szándékozik nyomni.
Mindenkivel akart tenni valami jót. Hogy azután mondják az emberek: «Ah!
de felvitte Isten a dolgát! De jó szive van! De megismeri szegény
barátjait most is!»
A jóltevés hiusága hozta ide.
Azt is kicsinálta ő szépen, hogy Berenddel összejöhessen. A környék
tekintélyei, földbirtokosai a herczeg nevében lettek meghíva a
megnyitási ünnepélyre és lakomára. Egy ilyen meghivást visszautasítani
lehetetlen. Bár ugyan Sámuel apát, mikor Eveline példálózgatott előtte,
hogy nem látogatja-e meg Berendet, mint tudós collegáját, hogy talán
magával hozhatná a lakomára? azt felelte rá, hogy nincs a világnak olyan
kincse, a miért ő Berend Iván barátjához azzal a szép szóval nyisson be,
hogy gyerünk a bondavári főurak salonjába. Ő tudta, miért mondta?
A mint Szaffrán Péter az előtte elsuhanó tünemény után bámult, valaki a
vállára ütött hátulról. Kaulman Félix volt az.
Péter arczát első perczben az ijedtség, azután a düh sápasztá el ez alak
láttára.
Az pedig uri fölénynyel mosolygott le rá, mint a kivel egykori kapitális
tréfa emléke tartja összeköttetésben.
– Jó napot, fiu! Azután a vendégségre te is feljőjj!
Szaffrán Péter végigbámult az előtte elhaladó uraságokon, s mikor mind
bementek a templomba, ő is utánuk ment.
Ott letérdepelt egy szent kép előtt a templom legsötétebb zugában s két
összekulcsolt kezét a falnak támasztva s arczát karjai alá dugva, egy
fogadást tett, egy rettentő, nehéz fogadást. A kik látták, azt hitték
bűneit bánja és imádkozik. Azután felkelt, nem várta be a fényes
szertartás végét, kisietett a templomból, vad tekintetet vetve háta
mögé, ha nem kiáltanak-e utána a szent képek, mind ujjaikkal felé
mutatva: «Fogjátok el! kössétek meg!»
A szent szertartás után a gyártelep megtekintésére vonult az uri
társaság. A fenyőgalyakból emelt diadalívnél a munkások küldöttsége
fogadta az uraságokat s azoknak vezérszónoka tartott volna nekik valami
ékes beszédet, ha bele nem sült volna. Hanem egy fehér ruhás lánykákból
álló csoportozat egészen szerencsés volt a betanult verset
elzengedezhetni; egyik kis leány Evelinének pompás virágcsokrot nyujtott
át.
Eveline megcsókolta a gyermeket s azt kérdezte tőle: «Hát Miczike,
ismersz-e még?»
Dehogy ismerte! Rá sem mert nézni Evelinére, olyan szép volt.
A telep épületeit, a gyárokat, a kohókat, a hámort, a tárnát, a
szén-izzasztót Rauné úr, az igazgató, mutogatá meg az uraságoknak, kik
azután jól elfáradva érkezének vissza az étteremmé alakított raktári
helyiségbe, a hol két czigánybanda fogadta őket, természetesen a
«Rákóczy-induló»-val.
Eljött biz erre az ünnepélyre hivott és hivatlan: úr, paraszt, pap és
czigány.
Hanem az érkezettek között Ivánt nem találta Eveline.
Még csak mentegető levelet sem küldött. Ismét a fekete ing van rajta,
nem tud bókokat hazudni, a hol azoknak ellenkezőjét érzi. Goromba ember.
Pedig talán van is rá oka?
Mikor a medve bőrére isznak előre, a medvének legalább hadd legyen joga
nem lenni jelen azon az áldomáson.
Hanem ott volt Szaffrán Peti.
Még az a kitüntetés érte, hogy a munkások asztalánál első helyre
ültették. Hiszen vendég volt közöttük. Többen nem jöttek át a
bondavölgyi tárnából, egyedül ő.
A vendégség késő estig tartott. Urak és munkások igen vigan voltak.
A lakoma vége felé odahivatta Félix magához Szaffrán Pétert.
Bemutatta őt a herczegnek.
– Ez az a derék munkás, a kiről beszéltem excellentiádnak.
Szaffrán érzé, hogy arczába szökik vére s halántékainak tódul.
– Nos! jó fiu, hát hogy éled világodat, a mióta nem láttuk egymást?
szólt Félix. Félsz-e még a doktortól olyan nagyon? No, itt adok neked
egy kis flastromot. Gyógyítsd meg az ijedtségedet vele! S azzal kivett
tárczájából egy ujdonat százforintost s odanyomta Péter markába. Ne
nekem, a nagyságos asszonynak csókolj kezet.
Szaffrán Péter szót fogadott s kezet csókolt Evelinének, arra a szép
gyöngeviolaszin keztyűjére.
Lám, milyen jó, engedelmes fiu lett az emberevőből.
– A nagyságos asszony neked igen jóakaród, folytatá Félix. Az ő szavára
ő excellentiája, a kegyelmes herczeg, méltóztatott elrendelni, hogy
tégedet a részvényestelephez mint tárnafelügyelőt alkalmazzunk, ezer
forint évi fizetéssel. Mit szólsz ehhez, fiu?
Mit szólt volna? Azt tette, hogy kezet csókolt a kegyelmes herczegnek
is.
– No! És most már üríts velem egy poharat! szólt magas leereszkedéssel
Kaulman úr, teletöltve habzó pezsgővel egy serleget Szaffrán Péter
számára: «Éljen a mi legkegyelmesebb elnökünk, ő excellentiája, a
herczeg!»
– S éljen a legszebb asszony! tevé hozzá a herczeg udvariasan, mielőtt a
toasztra felsivalkodott volna a hegedűtus s azután mind a négyen
összeüték poharaikat: Szaffrán Péter, a herczeg, a bankár, s a szép
hölgy.
A parasztság el volt bájolva e jelenettől. Hogy koczintanak poharat
véghetetlen nagyságú főurak egy halina-daróczos munkással. Ezek igazán
szeretik a népet.
Szaffrán Péter pedig azt találgatta magában, hogy e két úr közül, a
kiknek egyike jobb, másika balfelől foglalt helyet a szép úrhölgy
mellett, vajjon melyik lehet a férje s a másik mije lehet neki akkor?
Kiüríté a poharat, de attól sem tudta azt meg jobban.
Az ünnepélyt nagyszerű tüzijáték rekesztette be. Az elpattogó röppentyűk
arany sziporkái arra szálltak el Iván tárnája fölött.
Másnap reggel Szaffrán Péter beállít Ivánhoz és jelenti, hogy
átszegődött az uri tárnába.