A herczeg kedélye érzékeny volt és ingerelhető.
Ha pedig hideg vérét hítta fel biróul, attól is azt kellett megtudnia,
hogy neki van igaza unokája ellenében.
Angela grófnő tartozott magának, tartozott herczegi házának azzal, a mi
tőle kivántatott. Ha szive állna útjában, nem lehetne megitélni; de
Angela nem szeret senkit. Hát akkor miért tesz különbséget azok között,
a kiket nem szeret?
Tibald herczeg izgatott kedélylyel indult el Eveline művészi
próbatételére.
A mi keserítette, az forralta is vérét.
Az «adieu»-re még neki is lehet egy szava.
Eveline lakására érve, a komornyik bebocsátá az ismerős urat a terembe,
a hol az állítólagos művésznő tündérpróbáit szokta tartani eddig.
A herczeg egyedül találta magát a teremben.
Az ablakok halvány rózsaszín függönyei végig le voltak eresztve, s a
terem szögleteiben berkek voltak összecsoportozva keleti virágbokrokból.
Eleven virágillat képezte a teremben a parfümöt. Egy szegletben
gerliczepár turbékolt, s valahol a magas virágfák közé elrejtve egy
csalogány énekelte panaszló, dicsekvő varázsdalát. Olyan volt e hely,
mint tündértanya az erdő mélyén.
A herczeg nem találva senkit, leült a kerevetre s végiglapozta az
albumot, mely az asztalon hevert. Eveline művészi alakjainak gyűjteménye
volt az. Végiglapozta, képet kép után megnézve, és míg e csábító
alakokat nézte, lelke előtt annak a másik otthon hagyott albumnak a
lapjai forogtak le, a mikben Angela rajzai, himzetei vannak.
Csak az utolsó képnél tért vissza figyelme. A csalánszövettel öltözött
alak minő csábító, mily érzéki, minden eszményítés mellett!
A csalogány dalolt, a gerlék turbékoltak, a narancsvirág illata oly
kábító volt. Minő alakban fog megjelenni utoljára ez az asszony?
És ekkor úgy tetszett neki, mintha valahonnan a távolból egy régen
hallott, régen elfeledett dalt hallana, csendesen, halkan dudorászva, a
mi egyszerre mint varázsigézet fut végig minden idegén.
Ez az a parasztnóta, mit egykor a dajka énekelt unokája bölcsője felett,
mikor azt altatva ringatta. Valami tót népdal, ismeretlen szöveggel.
Néhány percz mulva elhallgatott a dal.
És nem sokára nyilt a mellékajtó Eveline öltözőszobájából.
Ő jött.
Hogyan jött? Minő csábalaknak öltözve? Minő varázsövével Cytherének?
Egy egyszerü fehér-fekete koczkás kreppon ruha volt rajta, haja simás
kontyba fonva, fehér, keskeny, himzett gallérka körítette nyakát.
És szendén, bizalommal, szerényen közelitett Tibald herczeg felé, s
mikor feléje ért, egy kis tárczát nyujtott át neki, melynek fehér
atlaszára gyászkreppfonallal egy sír előtt térdeplő gyermek-alak volt
finom himzéssel odarajzolva.
És azután felemelve hozzá igazi könyektől ragyogó szemeit, tört,
elfojtott, reszkető hangon rebegé:
– Uram! Fogadja ez emléket tőlem ma, születésnapjára. Az ég tartsa meg
önt sokáig!
Annyi igazság, vagy oly csalódásig hű lelemény volt e jelenetben, hogy
Tibald herczeg elfeledkezék magáról, s a helyett: «Asszonyom!» azt
kiáltotta neki: «Leányom!»
A delnő e szónál zokogva veté magát Tibald herczeg keblére, s a fájdalom
igazgyöngyeit hullatva szeméből, esdekle:
– Oh! uram, ne vonja vissza e szót tőlem! Nincs nálamnál árvább teremtés
e világon!
Tibald herczeg a zokogó nő fejére tette kezét és megcsókolá annak
homlokát.
– Tehát legyen ön az én leányom. Nézzen fel rám, Eveline. Mosolyogjon
rám. Ön még gyermek, tehát legyen rám nézve gyermek. Én önnek atyja,
nem! nagyatyja fogok lenni. Az apák néha nem szeretik gyermekeiket, de a
nagyapák unokáikat mindig. Lesz ön az én kis unokám. Fog csevegni a
fülembe bohóságokat, mikor komor leszek, fog felolvasni, mikor álmatlan
vagyok, fog utánam kérdezősködni, mikor betegen fekszem. Elfogadja
ajándékaimat, nyitva tartja számomra házát s asztalához ültet.
Meghallgatja, ha valami panaszom van, s elmondja nekem a magáét. Nehéz
szeszélyeimet nem viszonozza, kedvemet keresi. Én is úgy fogok bánni
önnel. Úrnője lesz ön mindazoknak, a kiknek én ura vagyok. Ragyogni fog
ott, a hol én gyönyörködni akarok ragyogásában. És nekem mindenben szót
fogad.
Eveline néma kézcsókkal felelt mindezekre.
– Tetszik önnek az, a mit mondtam? Örül ön annak? kérdezé a herczeg.
Erre azután a hölgy örömkaczagása felelt; felszökött, tánczolt,
magánkívül volt, s ismét visszarohant a herczeghez, kezét összevissza
csókolni.
– Oh! kedves, oh! édes öregapa!
A herczeg leveté magát a kerevetre s gúnyosan felkaczagott.
Eveline megrettenve állt meg gyermeteg szökdécselései közepett. Oly
riasztó, oly otthontalan disharmonia volt e kaczajban.
– Nem önnek szólt ez, kedvesem, nem önnek. Jőjjön ide és üljön mellém,
szép unoka leányom.
(Az a kaczaj válasz volt az «adieu»-re.)
A herczeg lesimítá Eveline haját gyöngéden.
– S most önhöz igen komoly szavaim fognak lenni. Ide figyeljen! mert a
mit mondok, az ezentul önre nézve parancsolat. Családunkban csak egy
parancsol, a többi engedelmeskedik.
Mennyi hizelgés volt e szóban «családunkban»!
– Ön át fog költözni rögtön Maximilian-utczai palotámba, s azontul nem
fogad el mást, csak a kit én önnek megengedek. Hogy Kaulman úr e
rendelkezéshez beleegyezését adja, azt kieszközölni az én gondom lesz.
Azontul Kaulman úrral sem lesz önnek szükség érintkeznie, ha csak üzleti
dolga nincs önnel. Sajnálja ön Kaulman úr barátságát elveszteni?
– Nem lehet elveszteni valamit, a mi nincs.
– Én ki fogom eszközölni, hogy önt az operaházhoz rendes tagnak
szerződtessék. Önnek állással kell birnia, a mi a világban megjelenésre
jogot ad. A szinművésznek czíme királyi palást, a salonok is megnyilnak
előtte. A siker iránt ne legyen önnek aggodalma. Tehetsége igen szép.
Tanuljon, sokra viheti. Szerezzen magának hirnevet. Az után megélhet, ha
egyszer én meghalok is.
– Csak ne félnék a szinpadon!
– Hozzászokik majd. És azután majd tapasztalni fogja, hogy a szinpadon
is mindenki épen annyi becsültetésben részesül, a mennyire becsüli saját
magát. A ki magát apró pénzre váltja fel, az mindenkinek olcsó. Azután
ne fogadja ön el minden ember hódolatát. Ha valaki iránt barátságot
érez, azt mondja meg nekem őszintén, hogy én is megmondhassam önnek, mit
tartok felőle?
– Nem, uram! heveskedék Eveline; én egyedül önhöz ragaszkodom.
– No, no, Eveline! Minek fogadásokat tenni az elérzékenyülés
pillanatában, miket a szívdobogás órái elnémítanak? Ön még gyermek. Soha
se felejtse el, hogy mi öregapó és unoka vagyunk. Kaulmanról ne
szóljunk, az egy semmirekellő spekulans. Önnel czélt ért. A mit meg
akart kapni, azt megkapja. Hanem viszont odaadta önnek a nevét, azt
vissza nem veheti öntől. Ön majd tapasztalni fogja a világban, hogy
milyen véghetetlen nagy kincs egy asszonyra nézve egy férfinak a neve!
Akár ragyogni akar vele, akár szégyenét betakargatni vele. A hölgyre
nézve, a ki egy férfitól nevet kapott, nincs «tíz parancsolat!» Ezt majd
meg fogják önnek magyarázni.
– Nem fogom megtanulni, uram!
– Ne igérjen ön olyan dolgot, a mit nem kérek öntől. Mert akkor azt
fogom hinni, hogy azt sem tartja meg, a mit igazán kértem. Egyet kötök
ki magamnak öntől. Egyetlen egy embert nem szabad önnek elfogadni soha,
sem levelét felbontani, sem ajándékát elfogadni, sem koszoruját a
földről felvenni, sem tapsolását észrevenni. Egyetlen egy ember nem
létezik önre nézve, mintha Theophratus láthatatlanná tevő sipkáját
viselné fején, s ez ember Waldemar herczeg.
– Oh! uram, én gyülölöm ezt az embert! utálom, gyülölöm, irtózom tőle!
– Szeretem e kitörést hallani öntől. Hanem ez az ember gazdag. És szép
férfi. És ön után őrjöng. És a nőknek utoljára is hizeleg az, ha tudják,
hogy valaki őrjöng utánuk. Jöhetnek kényszerítő körülmények. A gazdagság
nagy csábító, s a szegénység nagy kerítő. Jön idő, majd a mikor én nem
leszek. Én pedig azt akarom, hogy mikor én már porrá vagyok válva, még
akkor se fogadjon ön el Waldemar-tól semmit, és ne viszonozzon neki
semmit.
– Esküszöm önnek, uram, arra, a mi előttem legszentebb: anyám emlékére!
– Úgy engedje megcsókolnom homlokát. Most megyek Kaulmanhoz, és végzek
vele. Köszönöm önnek, hogy megemlékezett születésem napjáról. Hiszen
mások is megtudhatnák azt, csak egy conversations lexicont ütnének fel,
nevemet s életirásomat felkeresni. A kis himzett tárczával ön engem
nagyon gazdaggá tett. Én igen dúlt kedélylyel jöttem ide s igen nyugodt
szivvel megyek el innen. Ezt meg fogom önnek hálálni. Isten önnel,
kedves Eveline!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Néhány nap mulva Eveline beköltözött a Maximilian-utczai úrilakba, hol
Bondaváry Tibald herczegi fénynyel vette őt körül.
A világ azt hitte, hogy a herczegnek kedvese; a herczeg abban az
illusióban élt, hogy unokaleánya; Eveline pedig azt hitte, hogy hitvesi
kötelességet teljesít, mikor azt teszi, a mit neki az ő ura és hitves
férje parancsolt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szinte azon időben megkapta a kőszén- és olvasztóconsortium is Bondaváry
Tibald herczeg helybenhagyását a Theudelinda grófnővel kötött
szerződésre nézve.
És így a bondavári uradalom mind a két tulajdonosának a lábai alól ki
volt már huzva!
Azt pedig ugyan megmenthette volna Angela grófnő a maga és családja
számára, ha Berend Iván szavaira hallgatott volna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De hát miért volt e makacsság Angela grófnőtől?
Mentheti-e őt valaki azért, hogy ennyire szeszélyes? hogy ily kiméletlen
nagyatyja iránt, hogy tetszik magának ebben a daczban?
Bolondság-e ez? S védelmezi-e magát e bolondság, ha az?
Mondjunk egy szót a védelmére.
Az a Sondershain herczeg, a kihez Angela grófnőt oly szivesen akarta
volna nőül adni Tibald herczeg, ugyanaz a bizonyos Waldemar, a kiről már
annyi szó volt.
És Angela grófnő tudta mindazt, a mi szó van a neki szánt vőlegényről.
Tehetett-e máskép? Fogadhatta-e meg azt, a mit Iván tanácsol neki? Ezt
itéljék meg a nők, férfinak nincs joga hozzá.