És egy szóval sem igyekezett Ivánt marasztalni.
– Legyen ön meggyőződve, szólt kezét megszorítva, hogy én önt őszintén
nagyrabecsülöm, s bárhol találkozzunk össze, tekintsen régi barátjának.
Isten áldja.
Hanem Eduárd báró egészen máskép akarta felfogni a dolgot; megkapta két
kézzel Ivánnak a karját.
– De bíz abból semmi sem lesz, hogy te most mi közülünk megszökjél. De
ilyen jó czimborát ily könnyen el nem eresztünk. Épen most, mikor te
vagy a saison lionja. Innen ugyan el nem távozol. Te vagy köztünk most
az «Ehren-Præses.»
Iván erre elmosolyodott. Szelid sarcasmus, csendes, ironikus bánat,
férfias keserüség volt mosolyában s azt mondta Eduárdnak halkan:
– Köszönöm, bajtárs, a megtiszteltetést. De nem való vagyok én
«Barataria kormányzójának.» Jobb nekem otthon. Megyek a «grison»-omat
felnyergelni s lovagolok haza. (A kik Don Quixottet forgatták, emlékezni
fognak a Barataria sziget tréfáira s a jó «szürke» érzékeny
találkozására menekülő gazdájával.)
Azzal meghajtá fejét az egész társaság előtt és eltávozott.
István gróf utána ment. Demonstrált vele, hogy minden tiltakozás daczára
lekisérte őt a lépcsőkön karonfogva Theudelinda grófnő ajtajáig. Őt nem
érintették Iván végszavai.
Mikor visszatért, az egész társaságot még mindig az utóbbi jelenet által
előidézett fanyalgó kedélyállapotban találta.
– De ki volt közülünk, tört ki végre Eduárd báró, a ki a
Barataria-szigetről való persifflaget elárulta neki?
Mindannyian becsületszavukra mosták magukat, hogy nem tették.
– Veszszek el, ha nem az apát úr fecsegte el neki! mondá ki véleményét
Géza gróf.
– De barátim, rájön ez az ember arra magától is! szólt István gróf; mert
figyel ez mindenre, csak hogy nem engedi észrevenni, hogy valamit
észrevett.
– Én esküszöm rá, hogy a pap sugta be neki!
(Mi nem esküszünk semmire, hanem az bizonyos, hogy néhány nap előtt
Sámuel apát ilyen tartalmu levelet kapott Bécsből: «Mi a bolondot
csináltok odalenn? Mindent elrontasz! Az a Berend kibékíti a grófnőt az
öreggel. Szöktesd meg onnan, mert ellenünk dolgozik! Félix.»)
– Hja! Ezt bizony kiugrattuk innen! szólt Ödön gróf. De hát szép húgom
kivánta, hogy menjen; tehát megy.
– Az ám! szólt István gróf, de én még mást is előre látok: azt, hogy
mikor most ez az ember odalenn a hölgyeknél azt fogja mondani, hogy ő
elmegy, szép húgod fel fog kelni és azt mondja rá: «Akkor ketten
megyünk!»
«Ah! Ah!» hangzott a hitetlenkedés szava a társaságban, hanem Ödön
vállat vont.
– Az bizony meglehet.
Meglehet-e?
Ödön pontiuspilátus-képet csinált a dologhoz. A fait accomplik időszaka
van. Nagyobb hódításokban is megnyugodott mostanában Európa. Ha a két
Siciliát elvehette egy ember, a kinek nem volt egyebe egy veres ingénél,
mért ne vehetné el a bondavári herczegséget egy fekete-inges?
– Enfin, hát mi baj lesz belőle? A fiu elég jó gentleman. Katona volt.
Nemes ember. Szomszéd birtokos a bondavári uradalommal. Neki van
kétszázezer forintnyi értéke, Angela húgomra néz huszmillió örökség. De
ha a mennyei hatalom még tiz esztendeig megtartja Tibald nagybátyánkat s
engedi az unokája javára tovább is kitünő sikerrel gazdálkodni, úgy
jöhet, hogy Iván és Angela vagyoni állapota között «partie égal» lesz. A
mi pedig a titulust illeti, ha így fog tánczolni a miniszterium a nemesi
előjogainkkal s így emelkedik a becse a parlamenti kormányzatban a
halina szürposztónak, magam is megteszem, hogy felfolyamodom érte: «Mich
in den Bauernstand zu erheben.»
Ivánt a grófnők Theudelinda magánszobájában fogadták, mint benső
ismerőst.
Mikor belépett hozzájuk Iván, szokatlanul el volt fogulva. Kemény
vonásait a halaványság s bizonyos meghatottság kifejezése érdekesekké
tette.
Theudelinda grófnő eléje ment s messziről nyujtá eléje mindkét kezét, s
azután megszorítá hevesen Iván kezeit. Ajkai reszkettek, nem tudott
szóhoz jutni, könyeit akarta visszaküzdeni s azután némán inte Ivánnak,
hogy foglaljon helyet az asztal mellett, melynek mozaik lapján gyönyörü
majolicában pompás virágbokréta diszlett. Theudelinda melléje ült le a
pamlagra, átellenben vele Angela grófnő.
Angela grófnő ma reggel szokatlanul egyszerüen volt öltözve. Még csak az
sem jutott eszébe, hogy egy szál virágot tüzzön hajfürtei közé, a mi
máskor olyan jól illett arczához. Nagyon komor volt s szemeit fel nem
veté Ivánra.
– Milyen aggodalmakat álltunk ki ön miatt! szólalt meg végre Theudelinda
grófnő, midőn szavainak urává tudott lenni. Ön nem képzeli, mily kinos
félelmeken mentünk keresztül e két nap alatt.
Angela lesüté szemeit. Ő is bele volt értve a többes számba.
– Nem fogom megbocsátani magamnak soha, grófnő, szólt Iván, a mi részem
ez izgalom okozásában volt, s nyomban fog utána következni a vezeklés, a
mit vétkemért magamra szabtam. Holnap száműzöm magamat a Bondavölgybe.
– Ah! sóhajta meglepetten a grófnő. Ön el akar hagyni bennünket? S mit
akar ön a Bondavölgyben?
– Folytatom elhanyagolt iparomat.
– S ön szeret a Bondavölgyben?
– Nyugodtan vagyok ott.
– Vannak ott rokonai?
– Senkim.
– Háztartása?
– A mennyit magam el tudok látni.
– Ismerősei, kik után vágyik?
– Munkásaim csupán és gépeim.
– Ott ön úgy él, mint egy remete?
– Nem, grófnő! A remete egyedül van.
– És ön?
– Mi mindig ketten vagyunk: én és a munkám.
A grófnő egy ünnepélyes nyilatkozatra szedte össze erejét.
– Berend úr! Nyujtsa ön nekem kezét. Maradjon ön itt!
Iván felállt székéből s mélyen meghajtotta magát.
– Kedves emlék lesz nálam a kegy, mi a grófnő marasztaló szavaiban
nyilatkozik irántam. A grófnő jóságának kifogyhatlanságáról tanuskodik
az. Hálám viszonozza azt.
– Tehát meddig marad?
– Holnap reggelig, grófnő.
– Ah! szólt a grófnő neheztelve; ha én mondom önnek, hogy maradjon.
S e neheztelés oly őszinte, oly igaz volt, hogy Ivánnak lehetetlen volt
félretérnie előle. Theudelinda Angela grófnőre tekintett, mintha várná,
hogy az is jőjjön már segélyére. Angela pedig fel nem vetette hosszu
selyem szempilláit, hanem egy Rudbekkia piros szirmait tépegette
virágkelyhéből, mint a ki valamit kérdezget a virágtól.
– Grófnő! szólt Iván, félretolva a széket, a melyről felkelt. Jól érzem,
hogy a midőn ily marasztalásra kell azt felelnem, hogy mégis távozom,
annak olyan indokát kell adnom, mely sulyával tulnyomó legyen azon
kegygyel szemben, a melylyel a grófnő engem elhalmoz. Önnek nem
felelhetem azt, a mit egyéb ismerőseimnek, hogy dolgaim vannak, hogy
elég régen vagyok itt, hogy majd visszajövök. Önnek meg kell mondanom,
hogy elmegyek, mert nem maradhatok itt, elmegyek úgy, hogy vissza ne
jőjjek többet. Grófnő! Ez nem az én világom, ez nem az a világ, a
melyben én élni tudjak. Negyedév óta mindennapos vagyok a körben, melyet
a magas társaság képez, együtt éltem és együtt tettem mindent.
Elismerem, hogy e kör tagjainak joguk van, okuk van, úgy élni, úgy
tenni. De nekem nincs. Más világhoz szoktam, más életfeltételei vannak
lételemnek. Önök idefenn mind külön álló gyűrűk, mi odalenn mind
összefüggő lánczszemek vagyunk. Önöket állásuk függetlenné teszi; azért
úgy élnek, mint a kiket önakarat vezet. Minket egymásra szorít az élet s
egészen másutt van nálunk az önzés, másutt a nagylelküség, mint önöknél.
Én nem vagyok önök közé való. Szégyenlem magamat büszkének lenni azok
előtt, a kiket önök lenéznek s nem tudom a fejemet alázatosan meghajtani
azok előtt, a kiknek önök hódolnak. Nem tudom meglátni az Istent ott, a
hol önök imádják s nem tudok róla elfeledkezni ott, a hol önök
kigúnyolják. Valami varázslat libeg önök körei felett, hol mindennek
háttere gúny, tagadás; ki mond itt igazat egymásnak a szemébe? s kit
szeretnek itt, ha nem látják? Együtt futtatnak árkon-völgyön a jó
barátok. Egy elbukik, nyakát szegi. Jó éjszakát! Nincs jó barát többé.
Másik nem úgy szegi nyakát, a verseny-futtatásban, hanem elprédálja
vagyonát; hagyják együtt futni, senki nem mondja neki: «Állj ki! hiszen
elpusztulsz!» Egyszer azután elbukik, itt hagy ősi vagyont, ősi
becsületet, összetörve. Jó éjszakát! Kitörlik a kaszinó névjegyzékéből a
nevét. Nincs jó barát. Tegnap is tudtuk ugyan, hogy elvész, és hogy így
vész el; de nem tudta más, hagytuk versenyezni velünk. Ma már más is
tudja, ma nem ismerjük többé, ki volt? Ha fél a bajtárs velünk jönni, ha
otthon ül, azt mondjuk: gyáva, fösvény, papucshős. S minő fogalmak a nők
felől! Minő családélet! Minő drámák benn! minő komédiák künn! Mily
virtus a vétkezésben! mily bálványozása a futó örömnek! s a hol ez
megszünik, mily sivatag életunalom, mily öngyilkossággal kisértő
fásultság! Nem, grófnő! én nem tudok e levegőben lélekzeni többé. Nekik
igazuk van, mert őket mindez boldogítja; de nekem meg kellene őrülnöm
benne! Azért elmegyek innen grófnő! Bocsánat merész szavaimért! Ügyetlen
voltam. Kiméletlenül beszéltem annak a társaságnak arczulatáról, melynek
még parquettjén állok. Háládatlan voltam, mert kifejezést adtam
ellenszenveimnek ott, a hol mások türelemmel voltak az én fajtám hibái,
félszegségei iránt, s nyájasan kisértek ki bennünket egész az ajtóig, a
hol mindvégig nevetségesek voltunk, s nem gúnyoltak szemtől-szembe; de
kényszerítve voltam rá, grófnő, az ön jósága kényszerített. Mert
végtelen nagy volt a kegy, melylyel ön engem ittmaradásra hívott fel; s
ki kellett mondanom, hogy a mi innen elvisz, az még végtelenül nagyobb.
Theudelinda grófnő is felállt Iván beszéde alatt; szemei világolni
kezdtek, egész arcza átszellemült, ajkai jártak, mintha minden szót
utána mondana. S midőn végezé szavait, megfogta Iván kezeit két kezével,
és magánkivül dadogá:
– Ugye bár? Ön így szól! Ön most így beszél? A hogy én beszéltem…
ezelőtt negyven évvel… mikor számüztem magamat a világból. A világ most
is olyan, mint akkor!
Azzal megrázta szenvedélyesen Iván kezét.
– Menjen! Menjen haza. Menjen a föld alá. A bányába. Isten önnel.
Mindenütt… mindenkor… Isten önnel. Igazán… Istennel önnel!
Nem vették észre, hogy a harmadik alak is felkelt székéről, Angela.
És midőn Iván búcsút véve meghajtá magát, egy lépést tett előre.
– Ha ön megy innen, nem megy egyedül! szólt az ifju delnő, szilárd,
elhatározott hangon. Akkor én is megyek! És arcza kigyulladt e szónál.
Iván a helyzet magaslatán állt.
E szédítő magasból teljesen megőrzött lélekjelenléttel mondá a
grófnőnek:
– Azt helyesen teszi, grófnő! Holnap Tibald herczeg születésnapja van.
Még holnap reggelig megérkezhetik ön hozzá, s ott ölelő karok várják.
Angela grófnő sápadt lett, mint a szobor.
Leroskadt karszékébe. A rózsaszin virágszirmokat leszórta öléből a
földre.
Iván meghajtotta magát tiszteletteljesen; megcsókolta Theudelinda kezét,
és eltávozott.
Ah! a delejországon innen is vannak emberek, a kik ha egyszer
megszerettek egyet, azt nem felejtik el többé soha.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Iván eltávozta után Ödön gróf meglátogatá ismét nőrokonait. A
kiváncsiság vitte oda.
Angela grófnő kedélyesebb volt, mint bármikor.
Mikor elváltak egymástól, azt mondá unokabátyjának:
– Eredj el Salistához s tudasd vele, hogy mintléte felől tudakozódom.
Ödön gróf birt elég művészi nyugalommal eltitkolni bámulatát, s mikor
végighaladt a lépcsőzeten, elkezdé magában dúdolni «A sevillai
borbély»-ból Figaro áriáját:
«Az asszonyok csalfaságít
Nem lehet kitanulni,
Nem lehet kitanulni!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Angela grófnő pedig még az nap írt Tibald grófnak.
(… Másnap nagyatyjának születésnapja volt.)
A levél tartalma ennyiből áll:
«Nem megyek haza. Adieu!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
… Másnap beszéltek még Ivánról és párbajáról.
… Harmadnap elfelejtették!
«Adieu!»