Az ismerős társaság István gróf lakásán várta a tudósítást a párbaj
kimeneteléről. A segédek megigérték mindkét részről, hogy a végbement
viadal után azonnal oda fognak sietni.
Jelen voltak a szokott ismerősök a societásból.
Történtek fogadások az eredmény iránt. Ki kap sebet? Hoz-e emléket
Salista is? Lesz-e sulyos megsebesülés, vagy csak conventionalis
karczolások?
István grófnak volt elég merészsége tizet egy ellen fogadni, hogy
Salista «is» kap valamit; sőt egyet egy ellen koczkáztatott azon
lehetségre, hogy épen Salista fogja kapni a sulyosabb sebet.
No már arra, hogy Iván egészen ép bőrrel meneküljön, kereshetett volna
valaki társat százzal egy ellen, és nem talált volna, a ki felcsapjon.
Az előörsök az ablaknál szüntelen lesték az érkező kocsikat.
Végre egy bérkocsi megállt a kapu előtt.
«Ödön és Géza érkeztek!» volt a tábori tudósítás.
– Akkor én nyertem, mondá István gróf. A melyik fél könnyebb sebet
kapott, azt hamarább hagyhatják el a segédei.
Ödön gróf ment a hölgyeket tudósítani, míg Géza gróf rohant fel István
gróf lakására.
Felszakitá az ajtót s párbajsegédi diadallal rontott be a társaság közé
ezzel a kiáltással:
– Serpenyőbe vágta őtet!
– Kit? Kicsoda? Ivánt? Salista? kérdezték az eléje tódulók.
– Dehogy. Iván Salistát.
– A-a-ah! hangzott fel erre a hitetlenség tagadó felkiáltása.
– De igen, tüzelt az ifju gróf. Káposztának vágta, gulyáshúsnak
aprította.
– És Iván?
– Annyit sem kapott, mint én magam.
– Ah! te mokázol velünk!
– No ez ugyan tréfálni való tárgy. Kérdezzétek meg csak Salistát.
– De hát akkor hol van Iván?
– Hát természetesen az orvosát vitte haza; két orvos dolgozott Salistán,
míg diribdarabjait össze tudta szedni. Iván pedig mindjárt itt lesz és
semmiféle sebet sem fog a tamáskodóknak mutatni, a mibe az ujjaikat
dughassák.
Azzal azután körülményesen elmondta, hogyan volt? mint esett? Eduárd
bárónak, ki nem akarta felfoghatónak találni a dolgot, két sétapálcza
segélyével megmutatta, hogyan történt? Igy jött a duplavágás, így
passirozta az alsó vágást, így tette az a tempo-visszavágást. Neki
magának a hajszála sem görbült meg.
– Ah ez valódi csoda!
– Semmi csoda! tiltakozzék Géza gróf. Hiszen katona volt! Huszár
kapitány volt. (Már kapitánynak tette.) Végig harczolta az egész
forradalmat, tizenkilencz ütközetben volt, verekedett a kozákokkal is.
Érdemrendet is kapott.
(Ezekből ugyan semmit sem hallott Ivántól, hanem hozzá gondolta maga,
mint igen természetes illustratiót; a kit egyszer megszeretnek, arra
azután mindent ráraknak.)
– Csodálatos egy ember! sóhajta fel Oskár báró; három hónapig mindennap
együtt van velünk, és egyszer sem hozza elő harczi élményeit. Hallgatja,
hogy beszélnek a 49-iki történt dolgokról mások, és egy szóval el nem
árulja, hogy ő is tud arról valamit.
– No most ezt az embert szépen a nyakunkra ültettük, sopánkodék Eduárd
báró. Ugratni akartuk, s szépen felugrattuk a nyeregbe. Most azután
végkép köztünk ragad. Most beszéljen már vele valaki.
– Szászországi Úr Isten! toldá a sopánkodást Oskár báró. Fog ez most
henczegni közöttünk. Micsoda præpotenskedés lesz ebből. Hogy fogják ezt
az asszonyok bámulni és a férfiak respektálni. Sacrebleu! A ki így tud
lőni és verekedni. Pedig mernék fogadni, hogy csak vak eset volt minden.
– Én pedig az ellenkezőtől tartok, mondá István gróf. Én azt hiszem,
hogy Iván most itt fog benneteket hagyni, megköszöni a barátságot, s
soha felénk sem jön többet.
– Ah! azt a bolondot nem teszi: százat fogadok egyre!
– Hanem előbb fizessétek meg a most elvesztett fogadást.
Eduárd báró zsebébe nyult, de mielőtt kihuzta volna a tárczáját, egy
mentő gondolata támadt.
– Ah! hátha Gézáék csak komédiát játszanak velünk. Kicsináltak egy szép
mesét a számunkra s utoljára meg sem történt a párbaj, hanem
kibékítették az ellenfeleket s most jönnek a lunche-ról, a hol nem folyt
egyéb vér, mint Cliquoté.
– Hát ha nem hiszed, eredj oda Salistához. Itt a kocsim. Győződjél meg
róla.
Eduárd báró elrohant; míg az odajárt, feljött Ödön gróf a hölgyektől.
Kérdezte, hát Eduárd hová szalad?
– Nem hiszi Gézának az elmondottakat.
– Hát akkor Géza épen úgy járt veletek, mint én a hölgyekkel. Azok meg
nekem nem hisznek. Azt kérdik tőlem, hogy hol van hát Iván, ha nem
történt semmi baja? Theudelinda néném sír, mint a záporeső, s átkoz,
hogy bizonyosan meggyilkoltattuk Ivánt. Tudja mennykő, valamelyik a két
delnő közül alighanem szerelmes bele. Eddig csak tudtam, de már most nem
tudom, hogy melyik?
Kevés idő mulva visszatért Eduárd báró.
Nem szólt semmit, csak kivette a tárczáját és fizetett István grófnak.
Ez nagyon komoly válasz volt.
– Nos? nos? hogy van Salista? kérdezék tőle.
– Borzasztóan van helybenhagyva.
(A helyben hagyás és helybe hagyás két különböző szó!)
Arra azután mindenki fizette a vesztett fogadását.
Savanyu képpel tették. Inkább mágnes-lovag kapta volna a fejvágást!
Ekkor érkezett Iván.
A savanyu képek egyszerre mind édes mosolygással fordultak feléje s
üdvözlék sorba, megrázva a kezét.
Iván arcza komoly volt és szelid.
Utoljára szorított kezet István gróffal.
– Én igazán örülök, hogy önt sértetlenül láthatom szólt István gróf.
Két ifju úr összesugott a háta mögött:
– Könnyü neki örülni, mert összepakolt bennünket ezen a «handi-cap»-on.
Hanem hát azért a vesztesek is örülnek.
Minden ember örül.
Talán csak Iván maga nem.
– Igen köszönöm e szives részvétet, szólt Iván, minden pathetikus
komédiázás nélkül. Különösen meg kell köszönnöm gróf urnak azon szives
fogadást, azt a szeretetreméltó barátságot, a melylyel csekélységemet
eddig elhalmozta. Hálával fogok rá gondolni mindig. Kérem tartson meg
ezután is szives hajlamaiban, mert egyuttal búcsút venni jöttem. Holnap
utazom haza.