A keresztvágás által a mi különbség volt izomerőre nézve a két férfi
között, meglehetősen ki lett egyenlítve.
Hanem Salistát ez a második vágás egészen dühbe hozta.
Veszettül, mint egy sebzett fenevad, rohant, nagyot ordítva,
ellenfelére, s teljes erejéből vágott kettőt annak a fejéhez. Úgy
vágott, mint a mészáros a taglóval. Csoda, hogy mind a két kard
darabokra nem tört.
Iván azonban szabályszerűen felfogta magasra emelt kardmarkolatával mind
a két vágást, úgy, hogy még keresztül sem csaphatott a kard rajta, s
mielőtt ellenfele a harmadik vágást intézhette volna, á tempo
visszacsapott rá egy gyors «elővágással» s e csapás teljes sulyával
Salista fejét és arczát érte.
Jó szerencse, hogy a kard könnyű volt, mert koponyáját ketté hasította
volna.
Salista egy pillanatig ingadozott a vett csapás után, balkezét
önfeledten előre kapva feje védelmére, azután oldalt tántorodott s
elbukott kardmarkolatára támaszkodva. Segédei odafutottak hozzá, hogy
felemeljék s félrevigyék.
Iván kardját hegyével leeresztve, ott állt márványhideg, szenvnélküli
arczczal.
Segédei üdvözölve siettek hozzá.
– Meg vannak-e azok az urak elégedve? – kérdezé Iván.
– Szeretem hinni, hogy meg vannak elégedve – mondá Ödön gróf. – Ezt
jobban nem lehetett csinálni. Az ügy be van végezve.
Azzal visszabocsáták Ivánt a mellékszobába, hogy ismét felöltözzék.
Midőn Iván a terembe visszatért, már akkor ellenfele felocsudott
kábulatából. Mind a két orvos vele volt elfog lalva. Az egyik a fején, a
másik a karján kapott sebeket tapasztgatá.
Iván lovagias szokás szerint odament hozzá a kibékülésre.
– Megbocsáss, bajtárs!
Salista cordialiter nyújtá eléje balkezét:
– Ah! szót sem érdemel. Derék vágás volt. Ez az utolsó. A másik kettő
nem számít semmit. Mondtam, hogy két «vor»-t adok. Hanem a harmadik az
emberséges ütés volt. Nem tesz semmit. Egy hét mulva begyógyul.
Iván kérdezé az orvosoktól, hogy nem veszélyesek-e a sebek?
– Katonadolog! – viszonzá helyettük Salista. – Ilyent százat osztottam
én másnak. Ideje, hogy én is kapjak egyet. Fel sem veszem. Hanem valami
fáj mégis nagyon, a mit sem arnika, sem jégburok meg nem enyhít. A mit
csak te gyógyíthatsz meg, a ki adtad. Valld meg, igaz hitedre, hogy
voltál te valaha katona.
– Hát hogyne lettem volna? – mondá Iván. – Huszárhadnagy voltam a
szabadságharcz alatt.
– No hát vigyen el az ördög, mért nem tudtad ezt hamarább mondani?
Micsoda ezrednél szolgáltál?
– A Vilmos huszároknál. Valószinüleg én vagyok az az utolsó ember, a kit
te, mikor mind levágtad őket, meghagytál közülök hirmondónak.
Hahotával kaczagott mindenki, legjobban maga a sebesült.
Az orvosok szidták, hogy ne nevessen, mert minden flastrom felválik a
képén a sebéről.
– Jól van no – mondá Salista. – Hát csak a fél szájammal fogok nevetni.
Az Isten áldjon meg bajtárs. Már most fel sem veszem a vágást. Csak,
hogy katonától kaptam; csak hogy nem komisz diga civilista volt, a ki
megvagdalt! Gyere, csókold meg a másik pofámat, a hol nem vágtál meg.
Így ni. Puszit, bruder. A jobbomat nem nyújthatom, mert arra keresztes
rendet rajzoltál. Az is jó volt. Huszárvágás. Már így nem bánom.
És azzal összecsókolóztak az ellenfelek.
Hanem Salista egy percz mulva megint elalélt a vérvesztéstől, s Iván
ölébe vette a fejét, úgy tartotta, míg bekötözték s azután segített őt
hintójába átszállítani.
– Fidelis egy ficzkó! – mondták egymás között a kitünő gentlemanek.