Hanem hát már most a mi philosophunktól azt kérdezheti minden ember:
«Oh! te bölcs, te tudós ember de nagy bolond vagy te a világon! Hogy te
elhagyod a te mesterségedet, mely után élsz, egyszerű falusi lakodat, a
hol jól érzed magad, a tüzek és vizek titkos szellemeit, kik neked jól
ismert barátaid s kieviczkélsz, mint a ponty a vetésre, egy nem neked
való világba; hogy te komédiát csinálsz a tudományból, charlatánkodol
fantasztikus felolvasásokkal, szini tablæuxkba kiállsz státuának,
énekelsz operákat, tánczolsz magyar cotillont, kártyázol reggelig s
vesztegeted a pénzt, kergetsz rókát, nyulat, nyaktörő futamban, iszol
versenybe tivornyákon, csapod a levet magas úrhölgyeknek, beleártod
magadat idegen, előkelő családok magánügyeibe, összeveszel
katonatisztekkel szép grófnők miatt, pisztolyozni mégy, golyó elé állsz,
sipkát, szivart lövöldözöl le ellenfeled fejéből, s végre még kardot is
ragadsz, mint valami barbár massageta! Ugyan mi közöd te neked a két
polus vászonszínű embereihez s a pesti salonok uraságaihoz, a horvát
testvérek javára rendezett concertekhez, a magyar cotillon figuráihoz, a
casinó pagat ultimoihoz, a sportsmanek steeple chasseihez, a
grófkisasszonyok elvesztett mellénygombjaihoz, a huszárkapitányok
szablyáihoz? és különösen és legkülönösebben mi a tatár bajod van neked
azzal, hogy egyik Bondaváry grófkisasszony miért van haragban az
öregapjával? hogyan, miként béküljön ki vele? ő menjen-e fel hozzá
Bécsbe, vagy azt csalja le magához Pestre? Mi szükség te neked
egyáltalában itt lenned, és ily módon lenned itt? Mert ha mind ennek
okát nem tudod adni, akkor te vagy a világon a legnagyobb bolond, a ki
valaha regényt iratott magáról, s maga sem tudta, hogyan jött bele?
Hanem hát el fogjuk mondani az indokokat, a mikért Iván mindezeken
végigment, s akkor azután tessék róla itéletet hozni, hogy bolond
volt-e, vagy bölcs volt? vagy valami a kettő között? Közönséges emberi
érzésekkel járó ember, a ki tesz valamit, a mit a szíve parancsol. S a
szívnek jogai vannak!
Emlékezzünk rá, hogy Berend Iván, mikor Sámuel apát Theudelinda grófnő
estélyére hivogatta, már akkor meg is irta a megköszönő levelet a
grófnőhöz s félig útban volt hazafelé. Hanem ezalatt egy levelet kapott,
mely elhatározását egészen megváltoztatta.
Ez a levél Bécsből jött, irója egy fiatal zongoraművész, kinek neve
néhány év óta a zenevilágban a kedveltebbek között említteték: Belényi
Árpád.
Mintegy tizennégy év előtt Berend Iván Belényiéknek a házánál
tartózkodott huzamosb ideig. Hogy miért volt ott, azt majd megtudjuk a
maga helyén. Belényi Árpád akkor öt éves fiúcska volt, szülőinek
egyetlen gyermeke. Már akkor csodagyermeknek tartották, a zongorán egész
indulókat el tudott játszani. Abban az időben a harczi indulók voltak
divatban.
Egy napon hirtelen meghalt a családapa. Hogy mi módon halt meg? az is el
lesz majd egyszer mondva. Az özvegy kétségbe volt esve, különösen árván
maradt gyermeke miatt. Iván azzal vigasztalta őt, hogy gyermekének
pártját fogja, s neveltetéséről gondoskodik. Pár hónap mulva azután
Ivánnak bizonyos körülmények miatt hirtelen úgy el kellett hagynia
Belényiék házát, hogy maga sem tudta, fogja-e még őket valaha látni?
Elválásakor Iván összes, csupa aranyokból álló pénzét odaadta az
özvegynek, azt mondva neki, hogy azon a pénzen taníttassa Árpádot
zongorázni, képeztesse ki művésznek, lesz belőle hires ember és megél
utána.
És Iván nem volt sem Belényinek barátja, sem feleségének szeretője, sem
rokona, sem lekötelezettje. Hanem hát különös dolgok történtek abban az
időben.
Ivánról azután évekig nem hallottak Belényiék semmit, valamint Iván sem
ő róluk. Egyszer tudott meg kérdezősködésére annyit, hogy elköltöztek
abból a bizonyos város ból; pörös ügy miatt elvették a házukat is, anya
és fia eltünt valamerre a világba.
Majd ezt a viszontagságot is megtudjuk, a mikor sorra kerül.
És azután évekig nem tudtak egymás felől semmit kölcsönösen. Míg egyszer
Belényi Árpádot, mint ifju, meglepő művészi jelenséget kezdték el
emlegetni a lapok. Ez időtől fogva zenészi lapokat járatott Iván és
kísérte figyelemmel fogadott fia haladását. Hanem az még mindig nem
tudott arról semmit, hogy az ő fogadott apja él-e még valahol?
Míg egyszer azután Iván is követett el olyasmit, a mivel a hirlapok
szájára került. Az ő akadémiai debütje nyomára vezette fogadott fiát, ki
is azonnal sietett neki levelet irni, mely levél ezen kezdődött: «Kedves
jó apám!»
A levél naiv természetes gyermeteg érzelmekkel volt tele, miken
keresztül tört a művész szilaj humora.
Tudatta Ivánnal, hol járt-kelt ez ideig? Mindig együtt van az anyjával
azóta, a kinek most is számot kell adnia minden jártáról keltéről a
legkisebb részletig és igazán, mert a ki hazudik, az virgácsot kap.
Hangversenyezett már fejedelmek előtt is, s kapott érdemrendeket is, de
azokat nem szabad viselni, csak vasárnap, máskor a mama nem adja ki.
Keresett már sok pénzt, de nem szabad ám elkölteni, a mama nem ád többet
egy napra egy fertálybankónál; a többit elteszi, hogy egyszer
visszavásárolhassa a kis házukat, a mit elexequált tőlük a «vén rácz».
Azért nemcsak művészettel kell foglalkoznia, hanem leczkeadással is.
Zongorázni tanít és éneket kísér. Azt is jól fizetik. Különösen van itt
egy művésznő, a ki mesésen fizet. Valami Kaulman nevű bankárnak a soi
disant felesége, s egyuttal genre-énekesnő…
Ennél a sornál megdobbant Ivánnak a szive.
Most kezdte már szinét változtatni, s nagyobb figyelemmel olvasni a
levelet.
«Ez egy tökéletes mænadeba számüzött múzsa. Pajkos gyermek, keverve
dühöngő amazonnal. Született művésznő, egy lángész, a ki soha sem fogja
a középszerüségig vinni. Szemtelen szerencséje volna, ha nem félne a
szerencséjétől, olyan esze van, mint a tűz s olyan ostoba mellette, mint
a föld. Úgy viseli magát, mint egy courtisane, s én esküdni mernék rá,
hogy a gyermek-czipőket még nem vetette le. Úgy hanczúrzik előttem, mint
egy iskolás leány; én pedig szidom, korholom, mint egy professor. Látnád
csak kedves papa, milyen szörnyű komoly ember vagyok én. Most
fényképeztetem le magamat egyenesen a te számodra. Ne hidd pedig, hogy
csak azért firkálom neked teli ezt a papirost egyik eléveemnek a
monographiájával, hogy nem tudok okosabbat irni, hanem azért, mert
valami olyan dolognak jöttem általa a nyomára, a mi tégedet bizonyosan
érdekel. Mert ez az eszeveszett angyal nekem mindent elmond, a mi vele
történik, mintha én volnék a gyóntató-papja. Néha az egész leczke-órát
azzal tölti el, hogy elfecsegi, hol járt, mit csinált, s sokszor olyan
dolgokat is, a miket én, ha neki volnék, nem mondanék el.
«Várj csak, kérlek, kedves jó papa, majd mindjárt rátérek arra, a mi
téged érdekel.
«Hát én nekem ezzel a delnővél az a dolgom, hogy van ő neki
harminczhárom szerepe. Megannyi egymástól elütő genre. Nem szinpadi
szerepek, hanem csak egyes jellemek. Azokhoz neki valami poéta írt
verseket, azokra valami muzsikus irt symphoniákat. Ezeket azután együtt
elpróbáljuk, én a változatokat játszom, ő a szerepet.
«Mindjárt rájövök a tárgy érdemére, csak ne légy türelmetlen.
«Csak annyit engedj meg, hogy a szerepek jellemét ideirjam.
|1. Loreley.|17. A houri.|
|2. Cleopatra.|18. Hero kétségbeesése.|
|3. A napkirályné.|19. A phrygiai sipkás.|
|4. A görög rabnő.|20. Turandot.|
|5. A bacchansnő.|21. A parasztleány.|
|6. Nourmahal szultána.|22. Az anya.|
|7. A menyasszony.|23. Jeanne la folle.|
|8. Az első főkötő.|24. Ofélia.|
|9. A bajadére.|25. Judith.|
|10. Claudia Leta, a vestaszűz.|26. Zuleika Potifárné.|
|11. Amalazuntha.|27. A markotányosnő.|
|12. Magdolna.|28. A grizette.|
|13. Ninon.|29. A creolnő.|
|14. Az alvajáró.|30. Lucrecia.|
|15. Medea.|31. A villi.|
|16. Szalomé.|32. Gonzaga Julia.|
«A harminczharmadikat nem ismerem. Azt soha sem próbáltuk el még együtt.
«Hát azután mire való ez a sok bolond szerep, ha soha sem jön szinpadra?
«Nekem azt mondják, hogy épen arra való, hogy az úrhölgy szinpadi
talentuma minden oldalra kifejlődjék, mert az operaházhoz szándékoznak
őt szerződtetni.
«No ezt persze érteni kell. Egy bankár, a ki maga milliomos, s a kinek a
felesége négyezer forintos szállásban lakik, és mégis a szinpadra akar
menni, a hol adnak neki, ha nagyon sokat kap, tizenhatezer forintot.
Abból hatezer dukál az énekmesternek, a ki berekommendálta, kétezer a
karmesternek, négyezer az ujságiróknak, a kik folyton dicsérik s
háromezer a claqueuröknek, a kik tapsolnak és koszoruznak; marad neki
ezer, s az épen elég parfümere.
«Hanem hát ez nem addig van. A szép nőnek, ki egyszersmind szép művésznő
is, udvarlói is vannak. A mikhez annál kényelmesebben juthat, minthogy
külön szállása van a férjétől. No az természetes. A bankár csak nem
zavartatja magát komoly spekulacziói közepett éjjel-nappal
solfeggiókkal.
«Tehát vannak kiválasztott egyéniségek, sub titulo «Kunstmæcen», a
művészet pártolói. Magas urak, kiknek szava dönt az intendatura és
főudvarmesteri hivatal előtt. Ezeknek megadatik a kegy a fentebbi
harminczkét próbán jelen lehetni. A harminczharmadik még senkinek sem
adatott.
«Kérem, minden a legnagyobb illemmel megy. Jelen vagyok én, jelen van
maga a férj, míg ő nagysága komédiázik.
«A műbarátok között vannak grófok, herczegek, uralkodó fejedelmek.
Respekt!
«A kiket mi egymás között csak per Friczi, Náczi, Muki, Mancsi szoktunk
titulálni».
«Tehát a többek között van két herczegünk, Mári herczeg és Baldi
herczeg. Amazt Waldemarnak, emezt Tibald-nak keresztelték egyszer.
«Tegnapelőtt nagyon rosz kedve volt a tanulásnál Evelinenek (ez az
asszonyság neve) s a nélkül, hogy kérdeztem volna, mi baja, egyszer csak
kirukkol vele: «Képzelje azt a kiállhatatlan Waldemar herczeget, tegnap
a páholyban azt mondta nekem, hogy ha próbáimon el nem fogadom, hát
ruinálni fogja Lixit.» (Ez a férj díszneve: Félix.) Hát miért nem
ereszti be? – mondék neki – az sem tátaná jobban a száját, mint más. –
Mert ki nem állhatom ez embert! Elmondtam Lixinek, hogy mit beszélt
Waldemar s Lixi azt mondta, hogy majd ruinálja ő a herczeget; csak
várjon. És egyuttal tudtomra adta, hogy Tibald herczeg előtt fogom
próbámat bemutatni. – No ez derék öreg úr, annak ön már unokája lehetne.
– Az asszony a száját harapdálta. Valamit ki kell tőle nyernem. –
Gondolom, hogy mit? – Ah biz azt ön nem gondolja. Csak egy aláirás,
azután olyan dologra, a mi neki semmibe sem kerül, míg Lixit egyszerre
felül keriti. Tudja ön, Lixinek van egy nagy vállalata, egy nagy
kőszéntársulat, mely sok millióval indul meg, de a hely, a hol a telep
van, a bondavári uradalom, Tibald herczegé; Theudelinda grófnő már
átengedte, de az ő engedélye nélkül a részvények nem fognak kelni a
börzén. Ez ellen dolgozik Waldemar, azért kellene Tibald herczeget
megnyerni. Lixi azt mondja, hogy az most legkönnyebb volna, mert Tibald
herczeg az egyetlen unokájával, Angela grófnővel meghasonlott, s az őt
itt hagyta. A herczeg bús; a ki őt most felvidítaná, az nagyon sokat
kivihetne nála. S a bondavári kőszén a világ első szene. – Én nem
állhattam meg, hogy el ne nevessem magamat. Arra a delnő meghúzta a
hajamat, s azt mondta: «Maga szamár! maga mit nevet? Én csak tudom, hogy
mi a kőszén, mert tíz esztendeig talyicskáztam azt napszámban Berend
Iván úr tárnájában. Én elbámulva ugrottam fel helyemből. – No úgy-e,
most azután eltátja a száját arra a szóra, hogy szenet talyicskáztam.
Még pedig mezitláb. – Nem az ugratott fel, madame, hanem Berend Iván
neve. Mit tud ön róla? – Hát az a Bondavölgy mostani tárnatulajdonosa, a
ki mellett Félix az egész bondavári uradalmat kiaknázó új nagyszerű
telepet akar nyitni. Az volt az én régi gazdám, az Isten áldja meg, a
hol jár.»
«No már most itt vagyunk hát, kedves apám, a miért ezt a hosszú
præludiumot végig kellett hallgatnod. Mert hát én a magam muzsikus
eszével így fogtam fel a dolgot: «Hohó! az én kedves apámnak van egy
kőszén-üzlete a Bonda-völgyben. Oda most egy sok milliomos társaság
nagyszerű gyártelepet akar lerakni. Ezt az én kedves apámnak talán jó
lesz megtudni. Hát ha valami hasznod, vagy károd támadhat ebből? Itt
tele van spekuláczióval a levegő. Látod, már rám is elragadt! Tudasd
velem, érdekel-e tégedet ez a dolog, s mennyiben érdekel? S azután majd
én is megirom neked, hogy minő haladást tesz az itt a kuliszszák között;
mert ez a bohó teremtés nekem mindent elmond.»
Ez volt, a mi Ivánt arra a nyilatkozatra birta, hogy el fog menni
Theudelinda grófnő estélyére, tart csodálatos felolvasást és
megismerkedik a magas társaságokkal, Árpádnak pedig azonnal válaszolt,
kérve, hogy őt mindennap tudósítsa arról, amit Evelinától megtudhat a
kőszéntárna érdekében…
E naptól kezdve minden héten két-három levelet kapott Iván Bécsből.
«Az öreg herczeg már pedzi a horgot. Kaulman maga vezette be őt a madame
tündérpróbáira.
«Eveline úgy játszik, énekel, varázsol, mikor négy fal között van, s
csak ketten-hárman látják, hogy ha a szinpadon is így tudna, világhirű
művésznő válnék belőle. De a mint a proscenium lámpái elé lép, trémát
kap, elfelejt mindent, tuskó lesz és hamisan intonál.»
«Pedig az a titulusa a tündérpróbáknak, hogy a műértő herczeg győződjék
meg talentumáról s eszközölje ki a szerződtetését az operához.»
«Én tudom, hogy mi az igazi czél!»
«A herczeg nemcsak műértő, hanem szakértő is.»
«Ő tudja, hogy mi lehet az ára olyan két szép fekete gyémántnak, mint
Eveline szemei?»
«Hozzájárul még az az inger is, hogy Valdemar herczeg őrülten szerelmes
ebbe az asszonyba, s Tibald herczegnek, tudva levő okoknál fogva, nagy
érdeke van Valdemar herczeg kezére nem hagyni jutni Evelinát, ha
mindjárt saját magának kellene is elütni őt a kezéről.»
«Valdemar herczeg a minap rajtam rontott s száz aranyat kínált minden
egyes lapjáért annak az albumnak, mely Kaulmanné jelmez-alakjainak
fényképeit tartalmazza.»
«Mert mindennap előbb elpróbáljuk en famille a genreképet, zongora
mellett, azután jön a fotograf s a leghatásosabb attitudeben lemásolja a
művésznőt. Ott kell neki mindent a háznál elvégezni, s négy példánynál
többet nem szabad levonnia a matriceről. Abból azután egyet kap Tibald
herczeg, egyet megtart a nagysám, egygyel boldogít engemet, az utolsó
jut Félix barátomnak.»
«A fotograftól pedig elveszik a matricet.»
«Hát én pedig nem adtam el a fényképeket Valdemar herczegnek, hanem
inkább elküldöm neked, a hogy következnek egymásután. A mama úgy sem
szereti az ilyen képeket a háznál.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tehát Iván minden levéllel kapott egy fényképet is, mely Evelinát új meg
új, és mindig elragadóbb alakban tüntette elé.
Árpád nem is sejtette azt, hogy milyen pokoli gyönyörüséget szerzett e
cseppenkint beadott méreggel «kedves apjának».
Az első kép volt Loreley, a tündér, ki a Rénus örvénye fölött bűvdalát
énekli s hosszú, leeresztett haját fésüli arany fésüvel, jobb válláról a
haböltöny alácsuszott; szemei bűvölőn néznek a veszni vonatottra.
A második kép volt Cleopatra, a mint Tarsusban hódítója elé indul,
nőiségi minden bűbájával azt visszahódítani. Gazdag, ragyogásal
túlterhelt kép, kifejezve benne a nagyravágyó királynő s az élvsovár
asszony; a lágyság és a büszkeség együtt.
Harmadik kép volt a napkirályné: Atahualpának, az utolsó inkának nője,
merész és magasztos tekintet, melynek emelkedettsége elvonja a figyelmet
az ujjatlan öltözet által végig mezetlenül hagyott gömbölyű karokról,
miknek egyike ég felé emeli a napnak felmutatott áldozatot, egy emberi
szivet, melyre a napkirálynő hidegen tekint fel. Egész arcza az ég
hidegségét látszik visszatükrözni.
Negyedik kép a görög rabnő. A kínzott szépség, a sértett szemérem, mely
a kezére vert lánczokat szét akarja szakítani. Egy merész márványszobor,
melynek szokatlan conceptiója Pradier agyában született, s Thorwaldsen
eszményítése által tökélyesült.
Az ötödik volt a bachansnő. Minta egy ó-római basreliefhez, mely a
Bacchus-menetet ábrázolja. Szilaj, merész, kihivó, mámortól ittas
kifejezés. Meglepő redőzet. Párduczbőr, thyrsus és a serleg. Az
eszményített részegség maga, villanytól szilajult idomokkal.
A hatodik volt Nourmahal szultána. Egy ülő kép, melynek minden tagja,
arczvonása mozdulatlan: de a ki műértő, az megtalálja, hogy az a két
sötét szem beszél, csak értő szem által hallható titkokat, s üdv és kéj
annak, a ki azokat megérti.
A hetedik kép a menyasszony. Fehér csipkés öltözet, fején fehér koszorú,
a fátyol körültakarja alakját. Arczán az ismeretlen boldogságtóli
félelem reszketeg kifejezése, a szemekben a köny, az ajkakon halavány
mosoly. Kezét mondhatlan bájjal nyújtja előre a jegygyűrű elfogadására.
Utána a nyolczadik kép az ifju nőt mutatja, midőn legelőször előlép a
főkötővel fején. A büszkeség szemérempirja s a meghódolás diadalérzete
arczán. Érzi, hogy az a főkötő fején megérdemlett korona, melyért egy
koszorú esett cserébe.
Óh milyen keserű örömeket szerzett Ivánnak az ő kedves kis fia ezekkel a
képekkel!
A kilenczedik kép volt a bajadére. Az indus tánczosnők festői
öltözetében, a csengő tamburint verve feje fölött, karcsú derekát
aranynyal áttört shawl köríti, nyakán arany pénzfüzérek csüggnek,
lábszárait térdig gyöngysorok fonják körül.
A tizedik kép megint ennek ellentéte. Claudia Leta, a vestaszűz abban a
pillanatban, midőn halálra viszik, mert Caracalla csábjainak ellenállt;
arczán a szűz-erény borzalmával, félkezével palástját arcza elé emelve,
mintha a sértő tekintet elől védené magát.
Hogy tudnak a nők mindent játszani!
Hát még az a magyarázat e képekhez, miket Árpád leveleiben közlött!
És az eredmény!
A herczeg a varázskörböl nem tud már szabadulni. Minden újabb próba után
kifejezést ad azon véleményének, hogy itt egy olyan kincs rejlik,
melynek nem szabad a művészetre nézve elveszni.
Még egyéb kincsre is rájönne ő herczegsége, ha nem volna hatvannyolcz
esztendős, s az ilyen kincsek fölfedezésében nagyon sok tapasztalatot
nem tett volna.
Azok igen «drága» kincsek.
Mikor már az ember hatvannyolcz esztendős, azután már férjhezmenendő
unokája van, hát akkor mégis csak eszébe jut beletekinteni a bankárja
számadásaiba, hogy húsz millióra menő activái és sejtelmes mennyiségű
passivái között mekkora különbség lehet még? hogy azután ahhoz képest
határozza el: lehet-e egyszerre egy időben az egyetlen unokát is
hiházasítani, meg egy idegen szép asszonyt is bevezetni a világba?
A herczeg épen most rendeztette be, nem rég, Maximilán-utczai palotáját
Angela grófnő számára, ha az férjhez menne az ő kedve szerint. Az a
palota igazi herczegi fénynyel van feldiszítve.
Hanem a grófnő összeperelt a herczeggel s nem akar semmit tudni
jegyeséről, a mire megint bizonyos okai vannak, s míg Angela
aristocratikus daczczal boszantja nagyapját, Evelina szorosabbra fűzi
körüle a bűvkört s megtörténhetik, hogy ha Angela grófnő nem jön el
idején beköltözni a Maximilián-utczai palotába, majd Kaulmanné találja
azt elfoglalni.
Ezeket tudta meg Iván a zongoraművész leveleiből.
Ezért tolakodott Iván az úri salonokba, ezért ártotta magát az előkelő
családok magánügyeibe, ezért tagadta meg eddigi életmódját; tett
mindent, a mit idegen elemben uszónak tenni kell, mert őt akarta védni!
Azt a hölgyet, a kit ha meg nem óvhatott attól, hogy másnak felesége
legyen, legalább attól akart megóvni, hogy egy harmadiknak szeretője
legyen!
Abban megnyugodott már, hogy férjhez ment a leány, a kit nem szünt meg
szeretni soha. Legyen boldog! De hogy hanyatt homlok belerohanjon a
gyalázatba, azt a gondolatot nem birta elviselni. Ha nő lett, legyen nő!
S ha a férj maga vezeti őt a szégyenbe, tartsa vissza ő, a ki igazán
szerette.
Bolondság volt-e e gondolatában Ivánnak? itélje meg, a ki hideg vérrel
bir; de szív volt benne, s a szívnek jogai vannak.
Azután meg, ki tudja? Hát ha az üzletét védte? Ha a herczeget ráveszik,
hogy engedje át a consortiumnak bondavári uradalmát, akkor Iván kis
telepe agyon van nyomva. Hátha ezt akarta megakadályozni? Az ily iparüző
ember mindig spekulál.
Tehát a melegvérű embereknek mondjuk azt, hogy Iván Evelinát akarta
megmenteni a gyalázattól; a hidegvérű embereknek pedig azt, hogy
spekulált és a bondavölgyi tárnát oltamazta a veszélyes concurrentiától,
s akkor «duplex libelli dos est».
Következtek a többi képek. Egymásután megküldözte azokat Árpád fogadott
apjának. Amalazuntha, az amazonkirálynő, Magdolna a bűnbánó, Ninon,
rococo divat pompájában, az alvajáró nő, holdas kifejezésével, Medea, a
szerelemféltés boszujának gyilkoló dühével, Szalomé, Herodiás leánya,
szent halált okozó csábtánczával, a houri, keleties tündéri öltözetében,
a forradalmi nő, phrygiai sipkával s a lándzsával, Turandot, a chinai
zsarnoknő, Hero, kétségbeesése, Jeane la folle kaczagása, Ophélia
tébolygása, Judit kegyetlensége, Potifárné élvsovárgása, majd egy
kaczkiás markotányosnő, egy hamiskás grisette, egy imádkozó apácza, egy
lankatag creolnő, egy túlvilági villi, a mikben Iván több mesterkélt,
betanult hatásvadászatot talált már, mint ösztönsugallt igaz kifejezést.
Ez volt «madame Grissac iskolája», a hova Félix neveltetni küldé Evilát.
Hanem két kép, mi utóbb jött, mégis sajnosan hatott Ivánra. Az egyik egy
anya képe, ki gyermeke bölcsőjét ringatja, a másik egy parasztleány, egy
szénhordó leány, leeresztett hajfonadékkal, övébe feltüzött piros
rokolyával.
Ez rosszul esett Ivánnak. Minek volt még ezeket az alakokat is
profanálni? Minek játéknak venni az anya szerelmét? Nem hagyhatott volna
békét ennek az utolsó alaknak? A piros rokolyás leányt nem tudta már
meghagyni annak, a ki őt «úgy» szerette meg?
Egy napon azután ezt irta a művész Ivánnak:
«Ez az én kedves Kaulman patrónusom egy tizenhárompróbás gazember.
Eddigelé rendesen együtt volt a varázspróbákon Tibald herczeggel. Ma
Tibald herczegnek egész derült kedve volt, elannyira, hogy Kaulmannak is
feltünt, s az első kérdezésre elmondta a herczeg, hogy annak örül, hogy
Angela grófnőtől levelet kapott. Unokája igen szeretetreméltóan ir
hozzá; elmondja, hogy most támadt eléje a föld alól valami Berend Iván
nevű ember, a kinek volt bátorsága ő neki leczkét tartani s szemébe
mondani, hogy vannak a magyar főuraknak kötelességeik a haza iránt, a
miket nem teljesítenek, hogy Tibald herczegnek most Pestre kellene
átköltözni, ott a helye minden magyar urnak. Akkor Angela grófnő
kibékülne nagyapjával. A herczeg boldog volt, mikor ezt elmondta. Hanem
Kaulman nagyon savanyú képeket csinált hozzá. A herczeg azt mondta, hogy
meg fogja gondolni a dolgot. Ha Angela grófnő olyan nagyon megszerette
Pestet, talán ő is lerándul oda. Kaulman nagyon szítta a fogait. Örült
persze ő is(!) hogy Angela grófnő mégis megtörte a jeget. Ez világos
jele annak, hogy békülni akar. De ő a herczeg helyzetében legalább még
egy levél által megkisérlené a grófnőt arra birni, hogy ő jöjjön haza
Bécsbe, s ne a herczeget hivja le Pestre. A herczeg ráállt, hogy ez jó
lesz így, s egyelőre nem megy Pestre, hanem megkisérli a grófnőt haza
édesgetni.»
«A közben pedig a két legutolsó varázspróba is végbemegy.»
«A harminczkettedik alak Gonzaga Juliáé.»
«A történetét megkaphatod valami novellagyűjteményben.»
«Az alakban csak a costume érdekes, mely áll egy csalánszövetű
hálóköntösből, mely a lábakat fedetlenül hagyja. Különben e costume
alatt a legszigorúbb női erény lakik, mint a história mondja, s Julia
késsel hadonáz a kezében, melylyel mindenkit legyilkolni készül, a ki az
ő lábára mer nézni. Melléklem a fotografiát.»
«Az eddigi próbákon Kaulman is jelen volt. Gonzaga Julia próbáján előre
tudatta, hogy nem lehet ott, mert el kell utaznia. Hanem hiszen ott
leszek én garde des damesnak.»
«Pedig hát én sem leszek ott.»
«A mint ezt a fényképet otthon a mamának megmutattam, a mama elszörnyedt
s categorice megtiltotta, hogy az ő rajkójának ilyen costumeben próbáló
művészetet accompagnirozni nem szabad. Izenjem meg ő nagyságának, hogy
beteg vagyok, vagy valami mást. Én bizony nem válogattam a
hazugságokban, hanem egyenesen azt mondtam a jóltevő tündérnek, hogy:
hallja maga, nekem a mama nem engedi meg, hogy én magának
accompagnirozzak, mikor maga mezitláb van; minthogy pedig a szerepben
épen az a viczcz, hogy nincs a lábán harisnya, hát én holnap nem
muzsikálok itt. A bolondos asszony nagyot nevetett rajtam s azt mondta,
hogy majd hát segít magán máskép.»
«Bánom is én akármit csinál? Egyébiránt a mamának tökéletes igaza van,
mikor azt mondja, hogy nem ereszt; és én azt hiszem, hogy nekem is
igazam van, mikor ezt a nagysámnak megmondom.»
Ivánt nagyon leverte ez a levél.
Sokáig elnézte azt a fényképet. Egy hölgy, könnyű éji öltönyét
félkezével összeszorítva keblén, öldöklő tekintettel, szétszórt hajjal,
mutat jobbjával maga elé, mely marokra fogott tőrt szorít, s mezitelen
lábát egy szőnyeggel letakart tárgyra teszi, az a takart tárgy mintha
egy férfi hullája volna. A lenge öltöny mindenütt odatapad plasticus
idomaihoz.
Ezen a napon Iván megtudta egy másik urhölgytől Gonzaga Julia
történetét.
Másnap megint kapott levelet Árpádtól.
Akkor érkezett a levél, mikor épen visszatért a pisztolypárbajról.
A fiatal művész megirta, hogy mi történt.
«Eveline zenekiséret nélkül produkálta művészetét a herczeg előtt. És
férjkiséret nélkül. A fénykép illustratió hozzá. Mikor ilyen ijesztő
szép volt, a herczeg principiumai halomra dültek. Odament hozzá és
bátorkodott megfogni a hölgy kezét. A gyilkos asszony egyszerre
elnevette magát. «Herczeg! nem látja, hogy kés van a kezemben?» – «Én
azt el tudom öntől venni.» Az asszony kaczagott, s egy kaczagó asszony
kezéből könnyen ki lehet venni a kést. E perczben Eveline kaczagásának
viszhangja támadt a szobában. A mennyiben a fülemile-dal viszhangjának
lehet nevezni a békavartyogást s a hüledező herczeg elé kimászott a
terem díszletét képező azalea- és myrtusbokrok közül egy törpe, nyomorék
szörnyeteg, két mankóval, két sánta lábbal, pupos vállai közé beroskadt
hosszú fejjel, sovány satyrpofáján a nyomorékok torz vigyorgásával s e
négy sántalábú kobold odatipegett az enyelgő pár elé.»
«Herczeg, nem vagyunk egyedül!» – nevetett Eveline.
«Hát ez micsoda díszpéldánya egy varangyikos békának? – kiálta fel
elszörnyedve a herczeg.»
«Ez az én kedves, szeretett, egyetlen kis öcsém – kiálta Eveline s
odarohant a szörnyeteghez, ölébe karolta, össze-vissza csókolta az
arczát, megsimogatta a fejét. – Ez az én egyetlenem, drágám, mindenem.
Az én zsarnokom, az én csunya veszekedő hatalmasom, a ki akkor jön
hozzám, a mikor neki tetszik.»
«Fertelmes egy portéka!» – kiáltott a herczeg. – Az endori boszorkány
kapujában strázsáló lidércz hozzá képest cherubim; ugyan ne csókolja meg
a képét, Eveline! az embernek örök időkre elmegy a kedve egy szép
asszonyi ajktól.
Eveline azzal hirtelen egy burnust kerített a vállára, lábait kis
papucskáiba dugta s azt mondá a herczegnek, hogy a harminczharmadik van
még hátra.
A herczeg azt kérdé, hogy mi annak a czíme?
Eveline azt sugta: azt majd megtudja ön holnapután.
– És még ki tudja meg?
– Senki más.
– Még ez a Calibán sem?
– Ez sem.
A herczeg egészen elbüvölve hagyta el Evelinét, kinek utolsó varázslatán
holnapután egyedül fog jelen lenni. Egy nap kell Evelinenek a
készülésre.
Ezt a jelenetet pedig magától a nyomoréktól tudtam meg, ki engem igen
szeret, s mindennap eljár hozzám az ozsonnámat megosztani; mert bár
mindennel ellátja Eveline, de nem érzi jól magát, ha csak nem koldulhat
még hozzá valamit. Ez a ficzkó, ha herczeg volna, leszállna az utczán a
hintajából krajczárt kéregetni, annyira meg van elégedve a hivatásával.
Nekem azután mindent elbeszél egy nagy darab árpaczukorért. Az különösen
megnyerte a tetszését, hogy a herczeg őt úgy nevezte, hogy:
«díszpéldánya a varangyikos békának.» El is produkálta előttem, hogyan
mászott elő a két mankóval s hogyan nevetett a maga rekedt hangján,
mikor az a nagy úr el akarta a nénjétől venni a kést.»
«Holnapután majd többet!»
Holnapután?
Ezt a holnaputánt Iván nem akarta megérni.
Vagy ha megéri, bizony mondom, harapásokat hagy maga után, a mikről
megemlegessék.
Azon az éjszakán két Gonzaga Juliával álmodott – ébren. Mind a kettő
azon van, hogy őt megölje, pedig ő egyiktől sem érdemelte azt.