A rókát csakugyan elfogták. Az erdő mélyéből felhangzott a diadalmas
hallali s arra mindjárt a társaság elszéledt tagjait összehívó kürtszó.
Angela grófnő kisérőjével már ekkor elérte az erdő szélét; Iván
feleletet adott kürtjével, hogy már útban van hazafelé az, a kit
keresnek.
Igy mintegy óranegyeddel hamarább érkeztek vissza a kastélyba, mint az
egész vadásztársaság.
Angela grófnő és Iván azután egész a vacsora idejéig nem látták egymást.
A vadász urak élményeiket variálták, a hölgyek pedig toilette-jüket
végezték.
Angela grófnő nagynénjének elmondta, a mi vele történt. Nem tudott
hazudni soha. Ez a plebejus lelkekre ragadó küteg idegen volt az ő
kedélyétől. Ha nem akart valamit megmondani, hallgatott: de mást, mint a
való, nem mondott soha.
Vajjon Iván is el fogja-e beszélni a történteket a férfitársaságban?
Férfiak nagyon jól szoktak mulatni az ilyen aventureökön. Hogy ne
érvényesítené az ilyen szerencsés thémát? Egy megmentett úrnő! Egy
derangeirozott szépség.
A vacsorához gyülve, könnyen feltünhetett bárkinek is, hogy Angela
grófnő bizonyos feszélyt mutat magaviseletében, s hogy tekintete Ivánt
különösen kerüli. Szokatlan halványságához még fekete selyem ruhát is
öltött, s nagyon szótalan volt.
Azt kérdezte magában: vajjon ezek mind tudják azt, a mit Iván tud?
Az urak igyekeztek őt mulattatni. Beszéltek neki a pompás hevélyről,
melylyel a rókát üldözőbe fogták, már-már kimenekült, míg végre nyakon
csipték. Sajnálták, hogy a grófnő nem lehetett jelen, a hegyszakadék
túlpartján rekedve; csakugyan jobb volt haza térnie, mint az új vágáson
át botorkázni lovával, ott könynyen érhette volna valami
szerencsétlenség.
Nem beszélt senki arról, hogy hát ha érte is valóban? Hanem hisz ezek a
finom társalgók úgy tudnak közönyös arczot mutatni, hogy az ő
nem-tudásukban bizni nem lehet.
Hanem a ki azután meggyőzte Angela grófnőt a felől, hogy Iván nem
beszélt senkinek a balesetről, az unokabátyja volt, Ödön gróf.
– Téged Berend kisért hazáig? (Már nem nevezték mágnes lovagnak, már nem
tréfáltak vele.)
– Igen.
– Neked ez a kiséret kellemetlen volt?
– Honnan gondolod? kérdé Angela hevesen.
– Iván magaviseletéből. A mióta visszajöttünk, egy szavát nem lehet
venni. Nem elegyedik a közlármába. El van fogulva. Most pedig a
tekintete kerüli a tiedet. Úgy látszik, hogy szeretne már nem itt lenni.
Eltaláltam-e?
– Eltaláltad.
– Segítsek-e neki, hogy ne legyen itt?
– Nem bánom. De minden durvaság nélkül.
– Teheted-e azt fel rólam? Igen ügyes tervem van hozzá.
– Én azt akarom tudni. Mert én erre az emberre nem haragszom, de
terhemre van. Egy ujjal megtaszítva nem szeretném, hogy induljon már;
hanem ha talppal állna felénk valahol az isothermaek tulsó felén, azt
szeretném.
– Tehát elmondom a tervemet. Ez tudós ember és philosoph. Sok társadalmi
szokásról egészen más felfogása van, mint mi nálunk be van véve. A
párbajt különösen utálja. No, ne fintorítsd el, kérlek, azt a te szép
arczocskádat. Nem ő róla van szó. Ötet senki sem hívja ki. Ez nagyon
otromba tréfa volna. Hanem azt tesszük, hogy ma este vacsora után majd
mi ketten Salistával valami kis niaiserie felett összefeleselünk. A
semmiskedésnek az lesz a vége, hogy egymást kihivjuk. Én Berendet fogom
egyik segédemnek választani, másiknak Gézát. Ha Berend nem fogadja el a
segédséget, akkor mindjárt kénytelen lesz társaságunkból kiválni, s
semmi közünk egymáshoz többé. Ha pedig elvállalja, akkor a négy segéd a
köztem és Salista közt fenforgó párbaj modalitásainak megállapítása
felett egymás között disputál össze, a minek az a conventionatus
következése, hogy a négy segéd kénytelen egymást provocálni. Ekkor
azután az én tudósom bizonyosan összepakol, megköszöni az eddigi szives
barátságot és hazamegy levegőt főzni. Mert azt lehetségesnek tartom,
hogy még egy philosoph is, ha megsértik erősen, azt kiáltsa: hol a
pisztoly? hanem, hogy valaki párbajnak álljon csupa merő társadalmi
etiquetteből, ahhoz csakugyan autochton gentlemannek kell lennie.
– És ha mégis meg találna történni, hogy annak is helyt áll?
– Hát akkor megbukott a tervem. Becsületbiróság ül össze, mely kimondja,
hogy nem történt semmi sérelem s senkinek sincs oka a verekedésre s
azzal be van fejezve a dramolette.
Angela vállat vont.
– Nem bánom, tegyetek vele a mit akartok. De vigyázzatok rá. Ennek az
embernek fogai vannak. «Ca mord!»
– Azt bízd rám.
Vacsora felett szándékosan belehozták a társalgásba a párbaj feletti
eszmecserét, hogy Angelát annál jobban megnyugtassák Iván elkülönzött
nézetéről. Alkalmat szolgáltatott erre a legujabb napi ujdonság: egy
párbaj, melyben egy előkelő család egyetlen sarja «egy kis niaiserie»
miatt életével adózott.
– Én a párbajt nemcsak bűnnek, de még többnek: hibának tartom
társadalmunkban! mondá Iván. Általában minden ügy, a hol a fegyver
képezi az istenitéletet, valóságos istentagadás. A «Te Deum», melyet a
győztes fél zeng, azért hogy neki sikerült több embert halomra lőni,
mint a vesztesnek, az ég bemocskolása. De a fegyveres igazságtétel még
nagyobb hiba a társadalomban; mert itt elöli az igazmondást. A ki nekünk
hibáinkat szemünkbe mondja, az nekünk jóltevőnk, s a társadalmi
szabályok köteleznek bennünket az ilyen jóltevőnket megölni. Itt nincs
más választás, mint egymásra mosolyogni, vagy egymásra lőni. Bókot
mondani, vagy verekedni.
Ödön gróf felfogta a vitát.
– Ellenkező nézetben vagyok. Ha nem volna a társadalomban törvényé
emelve a párbaj, az lenne az istentagadás. Mert arról, hogy az egyik
ember gyöngének született, a másik izmosnak, erősnek, csakugyan nem
tehet más, mint a teremtő. És így a civilisatió közepett a csontosabb
embernek rabjává volna téve a vékonyabb csontú: az azt pofon ütheti,
insultálhatja, s fizet törvény útján a bántalmazás súlyához mérten öt
forinttól száz forintig való fájdalom-pénzt. Ezt az űrt az emberi és
isteni igazság között tölti be az az egy ólomgolyó, mely erőset és
gyöngét egyenlővé tesz. Nem bíró az a golyó, mert sokszor igaztalanul
dönti el pert, de a törvény, a melyet respectálva a brutalitás és
müveltség egymással megférhetnek.
– Az is a társalom hibája, hogy így van, válaszolt Iván. Mert valami
ál-becsületérzés dictálja a külön törvényt. Ne tartana magának külön
törvényt a társadalom, hanem fogadná el azt, a mit a codex úrnak,
szegénynek egyformán hozott. Ugy-e bár, ha most a societásban valakit
arczul ütnek s az magának fegyveres elégtételt nem vesz, a societás azt
kirekeszti kebléből? Fordítaná meg az elvet a társadalom, s rekesztené
azt ki, a ki a bántalmat elkövette, akkor ő volna a bíró, nem egy ostoba
golyó.
– Mind szép ez így theoriában, édes barátom; de kélek, csak tedd magadat
abba a helyzetbe, a hol akár kérve, akár adva, a fegyver után kénytelen
nyulni.
– Nem képzelek magamra nézve olyan helyzetet mondá Iván; én senkit
akarva, komolyan meg nem sértek. S ha akaratom ellen megtörtént, birok
elég komolysággal, a megsértettől bocsánatot kérni. Becsületemet
megsérteni nincs senkinek alkalma; s ha tenné, apellálnék mindazokra, a
kik ismernek, s jaj volna nekem, ha ez a forum fel nem mentene.
– Hát ha valakit, a ki neked kedves, sértenének meg?
– Olyan valakim pedig nekem nincs…
Ezzel el volt metszve a vitatkozás fonala.
Pedig dehogy nincs.
Vacsora után mindjárt ott az asztalnál megmutatta neki Salista őrgróf,
hogy ilyen valakije neki is lehet.
El kezdett a forradalmi hadjárat eseményeiről beszélni Angela előtt s
borzasztóan blaguirozott. Ő akkor vértesalhadnagy volt. Milyen
pusztítást követett el a huszárok között! Huszad-magával megkergette
Isaszegnél az egész Lehel huszár-ezredet, s Ó-Szőnynél a
Vilmos-huszárokat az utolsó emberig levágta.
Ivánnak egy arczvonása sem mozdult. Pedig Angela is megsokallta már a
dicsekvést s a magyar fegyverek ócsárlását s egyenesen Ivánra tekintve
kérdezé: «De hát mind igaz ez!»
Iván vállat vont.
– Hogy tudnám én azt, én, szegény föld alatt lakó bányászember, mi
történik ide fenn a dicső föld szinén?
Angela megnyugodhatott felőle. Philosoph biz ez. A kit nem lehet félteni
attól, hogy tűzbe jőjjön.
Mikor a társaság vacsora után eloszlott, István gróf, Theudelinda
grófnő, néhány hölgyvendég a terembe vonultak; szép holdvilág sütött az
erkélyen át, s míg Theudelinda grófnő zongorázott, Angela egy perczre
találkozott Ivánnal.
– Visszaadom önnek a melltűjét, mondá. A néphit azt tartja, hogy jó
barátoknak nem szabad szúró és éles tárgyakat ajándékozni, mert meg lesz
sértve a barátság.
– De hozzáteszi a néphit, mondá Iván, az ellenbüvszert is, mely a rosz
varázst megtöri, ha az ajándékhoz mindketten nevetnek.
– Ah! Tehát azért nevetett ön is, mikor hegyes szegeket kináltam önnek!
Tehát vegye vissza a tűjét s mosolyogjunk – babonából.
S mosolyogtak egymásra babonából.
Angela grófnő azután kiment az erkélyre s a meleg májusi estszellővel
tartott tanácsot.
Ödön gróf megigérte neki, hogy még ma tudatja vele a tréfa
továbbfejlődését.
Az úri-társaság sokáig ébren maradt; neki az éj az élet.
A hold már meghaladta a jegenyék hegyeit, midőn a teremből Ödön gróf
lépteit hallá az erkélyajtó felé közelíteni Angela.
A teremben még mindig a piano zsongott; beszélhettek egyedül.
– Nos, mi történt? kérdé Angela.
– No mi szép bolondot csináltunk a mi semmiskedésünkkel, szólt boszus
sohajtással Ödön gróf.
– Hogyan?
– Hallgasd végig. Nem volna ugyan szabad a felől beszélnem, de a helyzet
olyan, hogy nem titkolhatom el előtted. Mi úgy tettünk, a hogy mondtam.
A férfi-társalgóterembe érve, elkezdtük a tréfálózást. Arról kezdett el
valaki beszélni, hogy milyen kedves dolog az, hogy te most
Magyarországon vagy.
– Ah! ez ostobaság volt! kiálta haraggal Angela.
– Tudom, hogy ostobaság volt. Most már én is tudom. A megtörtént baj
után minden embernek megjön a helyes esze.
– Minek kevertétek bele az én nevemet? Azt én nem engedtem meg.
– Az bizonyos, hanem már az a rosz szokás meg van a férfi-társaságokban,
hogy nem kérnek előbb engedelmet egy érdekes hölgytől arra, hogy
beszéljenek-e róla, vagy sem? Épen nekem, mint unokabátyádnak volt
fentartva az a szerep, hogy tiltakozzam mindennemű mende-monda ellen,
mely neveddel vonatkozásba hozatik; s mikor Salista azt fogja mondani,
hogy: de ő tudja, hogy te valakinek a szép szemeiért vagy most idelenn,
akkor én megfogom neki tiltani, hogy erről véleményt mondjon, s ezen
összeveszünk.
– Ah! hisz ez diákos semmiskedés! szólt Angela, reszketve a haragtól.
– Hiszen jó volna, ha még csak diákos semmiskedés lett volna belőle.
Ámbár én előre megmondtam neked, hogy egy kis niaiseriehez készülünk, s
te azt mondtad rá: jól van. Hanem nem az lett belőle, a mit
kicsináltunk. Berend ott ült szemben Salistával a sakk-asztal előtt;
Salista a kandallónak támaszkodott. Mikor Salista ilyesmit mondott,
hogy: «Én tudom, a szép grófnőt minő egy pár szem vonta el Bécstől»,
mielőtt én válaszolhattam volna neki, Berend egyszerre odavágta eléje:
«Ez hazugság!»
– Ah! kiálta fel Angela, s minden idegén végigfutott a villanyos
rázkódás.
– Mi elképedve ugrottunk fel. Ez rosz fordulata a tréfának, Salista
elsápadt. Erre nem számított. «Uram! mondá Berendnek. Ezt a szót vonja
ön vissza. Ezt a szót nekem még soha az életben nem mondta senki.»
– És Berend? kérdezé Angela megragadva Ödön gróf kezét.
Berend felállt az asztal mellől s nyugodt, hideg hangon azt felelte:
«Meglehet, hogy még eddig soha sem adott ön okot e szóra, hanem most
hazudott ön!» Azzal csendesen kiment a szobából.
Ödön úgy érzé, mintha e perczben összeakarnák törni Angela grófnő ujjai
az ő kezét. Angela gondolhatta, hogy valami roszabbat is mondhattak ott
ő felőle, a mire ilyen feleleteknek kellett jönni!
– Én rögtön utána futottam, hogy ezt a balul kiütött ügyet szép szerével
kiegyenlítsem. A folyosón utolértem. Ott egész nyugalommal szembeállt
velem és azt mondá: «Kedves barátom! A mi ezután következik, azt tudod.
Kérlek, hívd fel Géza grófot nevemben, s legyetek ez ügyben segédeim. A
mit határoztok, azt tudassátok majd velem. A többi a ti dolgotok.» S
ezzel nyakamba vágta a neki szánt szerepet, s most én vagyok az ő
segéde, s ő a verekedő fél. Én sarokba akartam őt szorítani. Kérdőre
vettem, mi ád neki jogot Angela grófnő miatt odavetni valakinek a
keztyűt? ő erre azt felelte: «Az a kötelesség, mely minden getlemant
felhív egy hölgynek védelmére, a kinek az ember – vendége.» A felelet
egészen correct volt «lovagias» szempontból, de rettenetesen eltérő a
philosoph nézeteitől, a ki azt mondja: «Nekem senkim sincs, a kiért
verekedjem.»
Angela lerogyott egy karszékbe.
– Oh be rettenetes ostobaságot követtünk el mi valamennyien! Nem! Ennek
a párbajnak nem szabad megtörténni. Én megtiltom azt nekik!
– Szeretném, ha tudnád valami módját a megtiltásnak.
– Beszélni akarok Berenddel rögtön.
– Azzal már nem beszélsz. Mert az, a mint engem elhagyott, rögtön ment
le befogatni. Hallod már a kigördülő kocsik neszét? Géza is vele ment, s
mi négyen szintén rögtön fogunk utánuk menni. Mert az ilyen dolgot egy
idegen háznál nem végezheti el az ember. Az csak a szinpadon járja. A
feleknek saját szállásukon kell azt bevárni, miben egyezünk meg felőlük.
– De Istenem! Én nem akarom, hogy az megtörténjék. Én szólok István
bátyámmal.
– Hiszen azért mondtam el neked a dolgot, hogy világosítsd fel majd
eltávozásunkról, hanem a mit ő fog neked e tárgyban véleményezni, azt
előre mondhatom, hogy ez lesz: «Mentül csendesebben hagyni a dolgot
lefolyni és mentül hamarább, hogy jobban el ne mérgesedjék. Azután a
secundánsoknak legyen eszük.»
– Mit tesz az, hogy a secundánsoknak legyen eszük?
– A mennyiben tőlük függ, a történt sértéshez képest a párbaj lehető
kimenetelét enyhíteni, vagy sulyosbítani. Mi enyhíteni fogjuk. A sértés
indokai között a te neved nem fog előfordulni. Berenddel azt a
nyilatkozatot adatjuk, hogy ő Salistának azon blaguirozásaira mondta,
hogy: «hazugság», a miket a magyar seregek felől mondogatott. Ez a
plausibilis indok lesz mind a két részről elfogadva. Te nem kerülsz bele
semmiképen.
– Nem rólam van szó! Hanem arról, hogy miattam még megölhetnek valakit.
– A felől megint légy nyugodt. A secundásoknak azért van eszük. Harmincz
lépésre teszszük a barrieret, adunk nekik olyan komisz katona
pisztolyokat, a mik egy ölnyire egy araszszal hibáznak; ki lesz kötve,
hogy egy percznél tovább czélozni nem szabad; s légy bizonyos felőle,
hogy ha mind a kettő akkora volna, mint egy elefánt s olyan lövő volna,
mint Robin Rouge, s egy óráig mindig lőne egymásra, még se találná el
egymást. Tehát csak kérlek, eszesen viseld magadat. Ilyesmin, ha egykor
férjed lesz, az is át fog nem egyszer esni a te szép szemeid miatt.
Kocsimat hallom zörögni, sietnem kell, mert hajnalban végezünk.
Ödön gróf igyekezett odább jutni.
Ez a kis niaiserie nagyon elrontotta a mulatságot. Az egész sport-saison
meg lett zavarva vele. Egyszerre hat férfi-tagja a társaságnak távozván
el, lehetetlenné tette a hátramaradtakat. Mindenki elhatározá, hogy
holnap reggel korán vissza fog menni Pestre, ki hamarább hozzá juthat.
Ez az éj többekre nézve nyugtalan éjszaka lett.
Angela grófnőről azt beszélte a társalkodónője, ki vele egy szobában
aludt, hogy a grófnő hatszor kelt fel az éjjel gyertyát gyújtani, azt
állítva, hogy már reggel van, s készülni kell az úthoz. Nagyon nyugtalan
alvása lehetett.
Másnap tíz órakor már nemcsak a vendégek, de maga Theudelinda grófnő és
hozzátartozói is otthon voltak Pesten.
Angela grófnő nyugtalanul járt alá s fel szobájában.
Tizenegy óra tájon jelenték neki, hogy Ödön gróf van itt. Kérte, hogy
jőjjön be hozzá.
Ödön sápadtan, kedvetlen, lehangolt tekintettel lépett be Angelához, ki
arczából igyekezett a történteket előre leolvasni.
– Nos, mi történt? kérdezé Angela. Van valami baj?
– Senkinek sincs semmi baja, felelt Ödön fanyarul. Hanem azért roszabbul
áll az egész ügy mint tegnap.
– Végbement a párbaj?
– Igen is, meg nem is. Megtörtént, de nem egészen.
– No erről nincs fogalmam.
– Magamnak sem volt ez ideig. Egy párbaj, mely megtörtént, de nem
egészen. Nekem is új dolog ez. Ha akarod, elmondom, hogyan történt.
– Nagyon kérlek.
– Hát ma reggel hat órakor, egyezségünk szerint, én Berend szállásán
megjelentem, őt magammal viendő. Géza az orvossal előre ment.
Összebeszélésünk szerint a Laszlovszky-major előtt kellett a két félnek
egymást bevárni s onnan a Lipótmezőre kocsizni, hová a párbaj szinhelyét
kitűztük. Berend Ivánt már készen találtam.
– Milyen kedélyben volt?
– Szokatlanul tréfás volt. Az egész úton anekdotázott. Mikor a
Laszlovszky-majorhoz megérkeztünk, abban a perczben szállt le Salista is
a kocsiból. Iván süvegét megemelintve kivánt neki jó reggelt. Nem tudta
talán, hogy ez nem szokás. A vívó felek párbaj előtt nem üdvözlik
egymást. Salista nem viszonzá a köszöntést. Ámbár, ha már Berend eltért
a szokástól, neki is jó lett volna azt követni. Innen azután együtt
kocsiztunk a Lipótmezőig, ott leszálltunk s gyalog mentünk az erdőbe. A
mint a kivánt tisztásra akadtunk, szabály szerint felszólítók a feleket,
hogy béküljenek ki, mire néma elutasítás volt mindkét részről a válasz.
Azzal kimértük nekik a barrieret, zsebkendőkkel jelölve a harmincz
lépést, s megtöltöttük a pisztolyokat; a felek helyet huztak
szalmaszállal, s azután kiálltak a jelpontokra, a pisztolyokat kezeikbe
adtuk. Egy kézcsattanás jelt adott nekik, hogy indulhatnak, Salista két
lépést tett előre és lőtt. Mint előre gondoltam, nem talált semmit.
Ekkor Iván szava hangzott tompán: «a barrièrere!» Salista a fehér
zsebkendőig ment eléje s Iván is a saját sorompojáig haladt. Mikor
odaért, azt mondá Salistának: «Ön nem fogadta el a köszöntésemet, pedig
mikor én süveget emelek, akkor önnek is le kell vennie a magáét.» Azzal
czélzott. Az a fél percz, mely alatt pisztolyát kifeszítve tartá,
meggyőzött bennünket arról, hogy keze nem reszket. A pisztoly eldördült
s Salista hajadon fővel állt. Huszársüvege két ölnyire a háta mögé
repült; az arany rózsa le volt szakítva róla.
– Ah! sohajta fel Angela csodálattal.
– Úgy lő az az ember, mint Robin Rouge. Mi újra megtöltöttük a
pisztolyokat, mert az egyezkedés szerint háromszor kellett lőniök.
– Háromszor! kiálta fel a grófnő.
– Azt hittük, bizton tehetjük ezt a feltételt. Harmincz lépés nagy
távolság s a pisztolyok komiszak. Azután mind a két fél állig be van
gombolva, az egyiken fekete ruha, a másikon szürke katona-köpeny; rosz
czéltábla mind a kettő, még inggalléraikat is begyűrtük, hogy ne legyen
rajtuk semmi kitűzhető czélpont. Hanem az a lelőtt süveg nagyon
elmérgesítette a harczot. Kiderült, hogy Berend rendkívüli czéllövő. S
ez felhívta Salistában a katonai daczot. A másodszori lövést már a
barrièreről kellett váltaniok. Salista most már leveté szürke
felöltőjét, s huszárdolmányát is szétgombolá, kétfelé vetve annak
oldalait, hogy alatta piros mellénye s fehér ingelője tisztán
kivirított; s a helyett, hogy mint párbajban szokás, féloldalt állna
ellenfelének, a midőn felényi czéltáblát tart eléje, egészen szemközt
fordult neki. S a piros és fehér szín a legjobb czélszögező szín. Sőt
még azalatt, hogy mi a pisztolyokat töltöttük, elővette szivartárczáját
és hetykén szivarra gyujtott. A második lövésnél ismét ő volt az első, a
ki kezdte. Most már keményen czélba vette ellenfelét. Kissé sokáig is
czélzott, úgy, hogy én kénytelen voltam őt megszólítani, hogy lőjjön
már. Megint nem talált. A staphylæa-bokor levelei Iván feje felett oda
hullottak kalapjára. Ott sodrott végig a golyó.
Angela összeborzongott.
– Ekkor Iván azt mondta ellenfelének: «Uram, az még sem illik, hogy ön
szivarozik ily pillanatban.» Salista nem felelt semmit, hanem mellét
eléje feszíté s arczát félrefordítva, fujta a füstöt még erősebben. Erre
azután Iván egy teljes másodperczig czélzott, komolyan, éles
tekintettel. A lövés durrant, s Salista szájából sziporkázva repült ki a
szivar.
Angela grófnő arczán egy önkénytelen mosoly villámlott át, oly gyorsan,
hogy csak a ráfigyelő vehette észre; a másik perczben már mozdulatlan,
szoborkemény volt ez arcz ismét.
Ödön gróf folytatá az elbeszélést:
– Salista dühösen vágta földhöz pisztolyát. «Az ördög vigyen el engem!
kiálta, ha ezzel az emberrel még többet lövök! Hisz ez a Belzebub maga.
Lelövi a süvegemet, kilövi a számból a szivart, a harmadik lövésre le
fogja lőni a sarkatyúmat! Körüllövöldöz, mint egy khinai yongleur a
másikat. Engemet csúffá tesz. Én nem pisztolyozok vele többet!» Segédei
odafutottak hozzá, hogy elcsendesítsék, mi is odamentünk, hogy
csitítgassuk, de dühös volt. Ő nem engedi magát nevetségessé tenni. «Ha
valaki Tell Vilmos, neki ne lövöldözzön le almát a fejéről, hanem lőjjön
a szivébe; ő harmadik lövésre bolondnak ki nem áll. Ha komoly dolgot
akarunk, adjunk neki kardot, ereszszük őket kardra, akkor azután tünjék
ki, hogy ki a legény?» Mi váltig unszoltuk, hogy ne csináljon
komédiákat. Még egyszer lőnie kell, akár fejébe, akár sarkantyújába
kerül. A vívófélnek semmi válogatása. Neki a segédek parancsolnak. Végre
a lármát megsokalta Berend, s odahítt bennünket, mi baj? Mondtuk neki,
hogy Salista nem akar harmadszor lőni, hanem kardra invitálja
ellenfelét. Iván hideg vérrel felelt: «Hát adjatok kezünkbe kardot.» –
«Hogyan, te akarnál?» – «Hát ha kaszára hí is, állok eléje.» Salista
segédei kaptak e nyilatkozaton. Őket feszélyezte legjobban Salista
kifakadása. Az botrány lesz, ha Iván el nem fogadja a
fegyverváltoztatást, mert pisztolyról kardra visszatérni nem szokás.
– S ti elfogadtátok a kardot? kérdé Angela, összevont szemöldökkel
tekintve Ödönre.
– Miután a kihivott elfogadta.
– De hisz az őrültség volt tőletek! fakadt ki Angela. Egy embert, a
kinek teljes életében a kardforgatás volt mestersége, összeállítani egy
másikkal, a kinek soha kard nem volt a kezében.
– «Első vérre» fog menni a harcz, biztatá őt Ödön.
– De ti nektek nem volt jogotok hozzá, hogy ezt elfogadjátok. Ti
megtörtétek a párbajsegédi kötelességet. Nektek azt kellett volna
mondani Salista feleinek, hogy vagy végzünk most és így, vagy semmikor.
– Az bizonyos. És Berend beleegyezése nélkül okvetlenül azt tettük
volna.
– Nem kellett volna beleegyezését kérnetek. Mikor akar ez a párbaj
végbemenni?
– Miután kardok nem voltak velünk s délután vívni nem szokás,
kénytelenek voltunk azt holnap reggelre halasztani.
– Én holnap reggelig meg fogom akadályozni ezt a párbajt.
– Hogyan?
– Beszélni fogok Berenddel. Felvilágosítom mindenről.
– Ha felvilágosítod arról, hogy ebbe az ügybe a mi tréfálkozásunk
folytán került bele, akkor azt éred el vele, hogy egy ember helyett
hattal kell neki megverekedni.
– Úgy fogom őt felvilágosítani, hogy egyitekkel sem verekedik.
– Akkor semmivé tetted Salistát.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy ha ez a megkezdett rencontre ott marad félbe, a hol ő
kinyilatkoztatta, hogy nem lő harmadszor, akkor ő lehetetlenné van téve
a társaságra nézve, akkor quietálhat, mint tiszt, szökhetik Pestről s
visszamehet megint pápai zuávnak.
– Hát menjen a Belzebub zuávjának! Bánom is én! Menjen a dahomei
szultánhoz hadvezérnek! Veszszen el, ha veszni indult. Ki kérdi azt,
hogy mi lesz ő belőle? A te kötelességed a te feledet védni, nem őtet.
Ödön elbámult a hő indulat-kifejezésen, mely Angela szavain
átszikrázott.
– Ez már más, monda, meghajolva húga előtt. Ha így szólsz, akkor megadom
magamat. Igazad van tökéletesen. Megyek Gézát felkeresni s azután
megyünk együtt Ivánhoz, véleményünket tudatni vele.
Ödön gróf egy óra mulva ismét ott volt.
– Nos? végeztetek?
– Halld meg, hogy mit! Én rögtön mentem Gézával együtt Ivánhoz. Tudattam
vele, hogy mi kötelességünk szerint az általunk megállapított
feltételektől vissza nem léphetünk s a kard-párbajt nem fogadhatjuk el.
Erre ő megszorította kezeinket és így szólt: «Köszönöm eddigi szives
baráti szolgálatotokat. S miután ez ügyben tovább segélyemre lennetek
meggyőződéstek szerint nem lehet, nem erőtetem veletek a dolgot. Hanem
el fogok menni a Károly-kaszárnyai tiszti kaszinóba, ott a legelső két
katonatisztet, a kivel találkozom, felkérem, hogy ismeretlen lévén a
városban, sziveskedjenek egy ügyben segédeim lenni, a mit karddal kell
bevégezni.»
Angela grófnő bámulva csapta össze kezeit.
– Jól mondtad, hogy ennek az embernek fogai vannak, szólt Ödön. Ça mord!
S a mit egyszer megharap, azt ugyan fogva tartja. Mi felhoztuk neki,
hogy Salista hires vivó és nevezetes verekedő a karddal! erre ő egész
indulattal kiálta fel: «S ha maga az ördög lakik is benne, én a szeme
közé akarok nézni!» Ez az ember harap!
Angela grófnő leült egy asztal mellé s kezébe hajtá fejét.
– Nekünk azután nem volt más választásunk, mint biztosítani Berendet,
hogy ha kívánja segélyére állunk mindenben. És már holnap verekedni
fognak. Hogy mi lesz belőle? azt az Isten tudja.
Ödön gróf elment, és Angela grófnő nem vette észre, hogy mikor ment el?
* * *
A következő éjjel Angela grófnő nem feküdt le. Órahosszat elsétált
szobájában alá s fel, s mikor egyszer fáradtan leült, azt suttogá
magában: «Úgy tettem vele, mint Gonzaga Julia.»
Csak hajnal felé dült le egészen felöltözötten ágyára, s reggel
vánkosát, a hol arcza feküdt, igen nedvesnek találta komornája.