«Jó fiu ez a tudós! Csináljunk neki egy jó napot!»
– Igaz, hogy te soha sem iszol bort? kérdé a kapitány Ivántól.
– Esztendőben egyszer.
– S az idén még nem került elő ez az anniversárium?
– Nem.
– No hát akkor iszunk ma egy esztendőre valót! Ki tart velünk?
A férfi-társaság egy része visszaszüremkedett a termekbe. Egy pár
széptevő ifju, néhány obligát tánczos. A hölgyek a thea után egy pár
quadrillet szoktak még ellejteni zongora mellett, talán egy kis csárdást
is, ha nagyobb kedvük kerekedik; István gróf a teremben volt, míg a
legutolsó tudóst és poétát is eltünni nem látta s csak akkor ment haza,
mikor az egész társaság oszlófélben volt már. Azaz, hogy nem az egész
társaság, mert annak egy része desertált, felvéve magát István gróf
szállásába, ki Theudelinda grófnő palotájában az egész második emeletet
birta, s azok ott mulattak a maguk módja szerint.
A félreeső szobában, honnét a zaj nem hallatszott alá, folyt a vidám
beszélgetés, toasztozás a pezsgő-poharak mellett.
Iván itt megint új oldaláról mutatta be magát. Győzte a bort.
Toasztjainak veleje volt, élczeinek szikrája volt, adomái ujak voltak és
érdekesek. S azután akármennyit ivott, egy makulányit nem változott a
kedélye. Olyan szelid volt, mint a tej.
– Bruder! mondá neki akadozó nyelvvel, úgy két óra felé Géza gróf. Abban
egyeztünk meg, hogy majd ha te elázol, mi ketten a kapitánynyal szépen
haza viszünk s lefektetünk. De már megbocsáss, kedves barátom, mágnes
lovag, én magam sem tudom, hogyan kell egy lépcsőn felfelé gurulni?
matsch vagyok. Hát csak vedd fel a szárnyaidat, add fel a kapitánynak a
szárnyait s repüljetek nálam nélkül.
Azzal lefeküdt egy pamlagra s elaludt.
Kaczagtak az őszinteségen. Iván maga is kaczagott.
Rajta maradt a «mágnes lovag».
– Nomen est omen, mondá Iván. Nevemben van az «iván,» a mi annyit tesz,
hogy: «getrunken!»
– Hanem valljuk meg az igazat, mondá a kapitány; a mi a röpülést illeti,
az én termetemmel Delejországban sem röpülnek.
– Már nem tudom, mennyire becsülöd az értékedet, szólt Iván; de tudtomra
egyedül a «skiz» az, a ki nem «volát».
(Gyöngébbek kedveért, miután sokan lehetnek, a kik ezt nem tudják,
megmagyarázzuk, hogy ez a «skiz» bizonyos infallibilitással biró legfőbb
hatalmu egyéniség, kit himzett ornátusban szokás festeni, ki minden
királyoknak fölötte áll s általános hierarchiai tiszteletben részesül; a
«volat» pedig bizonyos szabadkőmüvesi jelszó, mely azon állapotot fejezi
ki, a midőn az eltiport jog a tényleges hatalomnak kénytelen egy időre
meghódolni.)
– Ah! szólt a kapitány. Te ehhez is értesz? Szoktál kártyázni is, tudós
férfiu?
– Minden három esztendőben egyszer.
– Az nem elég.
Hogy miért nem elég? azt nem mondhatta el, mert épen érkezett alulról
István gróf s tudatá, hogy a társaság odalenn már eloszlott; a grófnő
nyugodni megy, már most tehát idefenn is ideje véget vetni a lármásabb
mulatságnak. Ezt mindenki természetesnek találta.
– Hanem azért hazamenésről szó sincs, mondá Salista őrgróf. Adjatok
tarokkot! Ne töltsük a munkára rendeltetett időt hiába.
Ki vállalkozik?
Legelső természetesen az apát úr, ez neki studiuma. Azután mindjárt
Oszkár báró, ez neki szenvedélye. Harmadiknak a kapitány, ez neki
metiérje. Hát negyediknek?
– Nos! tudós barátom?
István gróf nem tartá fölöslegesnek annyit megjegyezni vendége előtt,
hogy ezek az urak igen nagy pénzben játszanak.
Ah! mit? szólt Salista őrgróf. Egy krajczárban pointjét.
– Az ám, hanem ezen az egy krajczáros játékon egyetlen egy partieban
elveszthetni hétszáz, nyolczszáz forintot. Ezek hazardjátékot csináltak
a társas-játékból.
Iván mosolygott.
– Én mindennap hazardjátékot játszom egy igen nagy urral: a
természettel; mindennap egy lapra van feltéve az összes vagyonom egy
ezeredrésznyi nyereségért.
S azzal odatette a székét a zöld asztalhoz.
Szép játék ez, a mit ezek az urak játszanak. Kinn a falun is játszák
azt, csak hogy még nem jöttek rá, hogy mint lehet azt hazardjátékká
felfokozni. A közönséges hazardjátékhoz nem kell egyéb, mint szerencse
és vakmerőség. A holtrészeg is nyerhet, véletlenül. De ennél combinálva
van mindaz, a mi szerencse, vakeset, bolond véletlen: azzal, a mi
számítás, elővigyázat, ovatosság és vakmerőség. A tarokkjátszó nemcsak a
kártyáiból játszik, hanem az ellenfelei arczvonásaiból. Az megannyi
Lavater a más arczából, s megannyi Tartuffe a saját magáéval. Az nagy
szinész, ki kétségbeesést mutat, mikor örül, s hetvenkedik, mikor
legjobban fél. Az hadvezér, ki csatatervét minden ütésnél újra tudja
alakítani; az Bosco, ki az első kihivásból megfejti az egész
kártyaállást; és nagylelkü, ki mikor «kell», fel tudja magát áldozni a
«jövendőért», a «közügy» megmentéseért.
Azért a körülállók nagyon sajnálták Ivánt, mikor leült ezzel a három
nagymesterével a játéknak, a kártya-asztalhoz. Nem olyan embernek való
ez, a ki minden három esztendőben egyszer veszi kezébe a kártyát, s
minden esztendőben egyszer a boros-palaczkot, kivált azon a napon, a
melyen épen ivott.
Reggel hét óra volt, mikor az urak felkeltek a játékasztaltól.
Akkor azt mondta Ivánnak Salista őrgróf, mikor a székét félretette:
– No bajtárs, az nagy szerencse a világra nézve, hogy te csak egy
esztendőben egyszer iszol, s három esztendőben egyszer játszol; mert ha
mindennap tennéd, nem maradna Jálics pinczéjében bor, s Rothschild
kasszájában pénz.
Iván mind a három urat ad peram et saccum kitisztogatta.
– Tud ez mindent! sóhajta fel az apát úr.
– No, de elválás előtt még igyunk egyet bucsuzóra! mondá az őrgróf. Hol
az absynth?
S azzal megtöltött két pezsgős poharat a mérges, dühös zöld villogásu
léllel, melyet okos emberek, a kik restellik, hogy olyan sok eszük van,
csak gyüszünyi pohárkákból szoktak szürcsölgetni.
– No ezt búcsú fejében.
István gróf fejét csóválta e tréfához; hanem Iván csak felvette a kinált
poharat s összekoczintva azt a kapitányéval, felhajtotta az erős
ürömlélt.
S azzal, mint a ki mindent megtett, a mivel tartozott, igen udvariasan
búcsút vett István gróftól, ki viszont a maga részéről felkérte, hogy
tekintse magát ezentul is szivesen látott vendégnek, s azzal még
megvárta az apát urat s együtt távoztak.
Hanem Salista őrgróf már alig talált ki az előszobába. Az az üröm mégis
igen nagy adag volt! S az előszobában azzal lepte meg barátait, hogy
erővel elfoglalta Iván persianprémes kucsmáját, hogy az az övé. Utoljára
is Ivánnak kellett az ő aranygombos katona-süvegében haza menni.
A mint pedig a lépcsőre kiértek, a kapitány erővel be akarta
bizonyítani, hogy ő csakugyan tud repülni, mert ő az az ember
Delejországból, a kinek szárnyai vannak; Ivánnak, meg a papnak dolgába
került levinni őt az első emeletig. Ott meg az jutott eszébe, hogy ő
bemegy Theudelinda grófnőhöz, megköszönni neki, hogy olyan kegyes volt
az ő gyarló felolvasását végighallgatni; mert ő az a tudós, a ki ma itt
felolvasást tartott s mindjárt betöri a koponyáját annak, a ki azt
mondja, hogy ő nem tudós. S addig nem lehetett odább vinni, míg valami
nőcseléd ki nem nyujtotta egy ajtón a kezét, hogy azt ő megcsókolhassa.
Alig birták a bérkocsiba betuszkolni, s mire a hotelbe megérkeztek,
Ivánnak kellett őt felczipelni a lépcsőkön, mert már akkor nem tudott a
külvilágról semmit.
Délben az apát úr referált István grófnak az eltávozottakról. Salista
őrgróf fekszik és alszik otthon, mint a káposztakő, Iván pedig ül az
iróasztalánál s leveleket ir.
– Átkozott kemény feje van! mondá István gróf.
– Pihent erő… jegyzé meg rá az apát, széttekintve, hogy nem hallja-e meg
valaki, sequioris sexus?
Ivánon rajta maradt a társaság előtt a «mágnes lovag» név.
Mágnes lovag azontul mindenütt látható volt; látogatásokat tett, s a
casinóba is megválasztatta magát rendes tagnak. Azelőtt is eljárt ugyan
oda, be lévén vezetve az apát úr által; hanem a casinónak öt világrésze
van, mint a földnek, s lakói, mint a lepidopterák, három osztályhoz
tartoznak; nappali pillangók, esteli lepkék s éjjeli pillék. Nappal a
könyvtárat buvárkodják a tudós tagok, mely egyike a legérdekesebb és
becsesebb könyvtáraknak, este hattól nyolczig ott whiszteznek és
politizálnak a septemvirek és fiskálisok, nyolcztól éjfélutánig végre
elfoglalja a tért a magas societas. Annálfogva megesik, hogy két ember
mindennap eljár a casinóba, a nélkül, hogy valaha egymással találkoznék.
Iván előbb a könyvtárt buvta, később azután a «noctuák»-hoz
osztályoztatta magát.
Nem gondolt már hazamenetelre. Sőt inkább eljárt minden mulatságba s a
szinházban egyike volt azoknak, a kik a Bondaváry grófnők páholyába
felvonásközökben fel szoktak látogatni.
A másik héten tánczvigalom volt Theudelinda grófnőnél. Iván oda is
hivatalos volt. El is ment.
– Szoktál tánczolni? kérdé tőle a kapitány.
– Egyszer valamikor, nagyon régen; van annak már tizenöt esztendeje.
– Jobb már nekünk csak nézni. Okos ember harminczöt éven túl nem
tánczol.
Az igaz, hogy volt mit nézni; az utánozhatlan kellem és simulékonyság, a
mit a magas világ hölgyeinek táncza kifejt, istenek számára való
nézőjáték.
Ma Angela grófnő különösen szép volt, rózsaszinü ruhában, gyöngyökkel
kifüzött magyar derékkal, csokros csipkeujjakkal, mik gömbölyü vállait
közbámulatra bocsáták, két tömött hajfonadéka hosszan le volt eresztve
szalagok közé fonottan, parasztosan, a mi fejedelmi alakját még
elragadóbbá tette.
Hanem hát az ember az istenek számára való látványnyal is betelik.
Vacsora után «ne lopjuk hiába az időt» menjünk kártyázni.
Iván kártyázott mindennap. Elegansul játszott. Nem veszekedett
társaival. Grácziával tudott veszteni, flegmával nyert, gavallérosan
bevágott, nem huzott helyet, ha rosz kártyája járt, és nem csinált
hibákat. Igen jó acquisitiónak tartatott. Hasznavehető ember egy
tudósban!
Vacsora után egy mellékszobában játszogattak csendesen az öreg és
meglett koru uraságok; míg a ménkü fiatalság (Blitzjung?) rakta a
tánczot a teremben.
Ivánnak megint nyerő napja volt.
Egyszer jön a szobába Ödön gróf nagy sebten, s azt mondja Ivánnak:
– Dobd le a kártyád csak szaporán, Angela hugom akar veled egyet
tánczolni a magyar cotillonban.
– Játszál addig helyettem, kérlek, szólt Iván, átadva Ödönnek a kártyáit
és kasszáját, s azzal sietett át a terembe Angela grófnővel magyar
cotillont tánczolni!
Magyar cotillon! Tüneményes idők!
Hogy magyar királyi udvart látunk, magyar miniszteriumot, magyar
honvédeket, magyar ezüst, arany pénzt: abban semmi különös nincsen, az
igen természetes, azzal tartozott nekünk a sors; de magyar cotillont!
már az, valljuk meg, a hódítások közé tartozik. A csárdásra jártuk a
cotillont.
Tehát Iván odament Angela grófnőhöz s meghajtotta előtte a fejét.
– Ön felém sem jönne, ha érte nem küldenék, hangzott elé a kedves
szemrehányás.
– Királyné elé csak híva szokás menni.
– No, ne hizelegjen, ahhoz ért más is. Ha ön hizelgésen kezdte volna
nálam, soha sem szóltam volna önhöz többet, de megbántáson kezdte, s ezt
szeretem.
– Nem emlékezem rá.
– Mert még mindig benne van a bántalmazásban. S azt ön igen jól tudja.
A sor épen rájuk került, a tánczba kellett menniök. Ivánon nem látszott
meg, hogy tizenöt év óta nem tánczolt, most is értett hozzá.
A kártyázó-szobában maradottak között azalatt osztás közben Ödön gróf
ezt az ujdonságot bocsátá közre:
– Tudjátok, mi ujság? Az én Angela hugom ebbe a mágnes lovagba bele van
bolondulva.
– Ah! A mágnes lovagba! kiálta hitetlenül az őrgróf.
– Ne higyjetek neki, szólt bele István gróf, én ismerem a mi szép
hugunkat. Tele van annak a kedélye finom malitiával. Ha észreveszi, hogy
valamely férfinak van egy vesszőparipája, azt ő azon a pálczalovon úgy
meglovagoltatja, úgy ugratja, caracoliroztatja, az egész haute écolet
végigjáratja vele, hogy madame Schlezák sem különben. Így tesz
mindenkivel; ha kedvencz themájára talál, komoly képpel, nagy részvéttel
a tökéletességig idomítja, s akkor kineveti. Így járt vele a szegény
Sondershain is, a ki igen derék fiu s csak az az egy hibája volt, hogy
nagyon meghódolt Angelának, s Angela ezért megutálta. Kinevet ez
mindenkit, a ki fel engedi magát ültetni általa a pálczalóra.
– Igen. De nem szemében magasztalja ám Ivánt, hanem én előttem, s nem
azért, hogy akadémikus és geolog, hanem azért, mert derék férfi.
– Ez is egy mesterfogás! Tudja jól, hogy az idegen előtt elejtett
magasztalás a legcsábítóbb csalétek.
– Csakhogy én azt Ivánnak nem mondom el.
– Azzal pedig Ivánnak teszesz nagy barátságot, végzé be nevetve Salista
őrgróf.
A tánczoló pár pedig ismét visszatért helyére.
– Ön elkészült már menni Pestről? Az apát mondá, kérdezé Ivántól Angela.
– Olyan ügyem akadt azóta, mely hosszabb ideig itten tart.
– Van önnek családja otthon?
– Senkim a földön.
– Miért nincs?
Nehéz egy kérdés.
– A grófnő talán hallotta azt már, hogy én mi vagyok odahaza?
Kőszénbányász. A nap világos részét a föld alatt töltöm.
– Igaz. A többit könnyü megmagyarázni, szólt Angela. Egy nőnek a
helyzete borzasztó lehet, a kinek a férje bányász, és épen
kőszéntárnában. Az elviselhetlen gondolat. Mindennap úgy venni tőle
búcsut, mint a ki megy a föld alá, mindennap azt tudni róla, hogy el van
temetve, minden gondolatban azért fohászkodni, hogy újra feltámadjon;
tudni azt, hogy a kit legjobban szeret, az itt jár most mélyen a föld
alatt, honnan kiáltása sem hallik fel, és tudni azt, hogy ez a föld
mélye teli van ellenséges rémekkel, hogy egy egész halál-ég veszi körül,
melynek csak egy szikra kell, hogy pokollá váljék, s az érte élő sziv
örökre temetve maradjon. Azt értem, hogy ily izgalomra nem vállalkozik
asszonyi sziv. Hah! Mikor egy anyának azt kell kiáltani futó gyermeke
után: «Ne fuss olyan nagyon, apád fejére odalenn kő esik!» De hát miért
lakik ön ott a tárnában? (Ez utóbbi mondás boszus arczkifejezéssel volt
kisérve.)
– Mert az nekem elementumom, mint a katonának a csatatér, a hajósnak a
tenger, az utasnak a sivatag; s a mi azokat viszi, visz engem is: a
szenvedély! Én szeretem azt a földalatti sötétséget!
A melegség, melylyel Iván e szavakat mondta, gyujtott.
– Minden magasztos a mi szenvedély! viszonzá Angela. Kivált a teremtő s
a romboló szenvedély. Én tudom érteni a nőt, ki férjét a csatamezőig
kiséri; még azt is felfoghatom, ki a csatába is vele megy együtt, bárha
maga a harcz folyama, a mai mód szerint, eléggé prózai és piszkos, s
minden eszményiségtől meg van fosztva. De a földbuvár heroismusát nem
vagyok képes kedélyembe átültetni. Az az ember, ki a holt kövekkel
társalog, eszembe juttatja Badrul Budur herczeget, ki félig kővé vált, s
ki fölött neje egy rabszolgát kitüntetett. Annál jobban tetszik nekem
az, a ki a földet a sík végtelenben kutatja fel. Oh! egy Sir Baker nejét
tudom érteni, ki férje oldalán nekiindul Dél-Afrika sivatagainak, egyik
fegyver az ő kezében, másik a férjeében; együtt türnek őrjítő hőséget,
együtt rohannak gyilkos fenevadak közé; kéz-kézben lépnek a vad
szerecsen rablókirály elé, s a hol a férj karja bénult, a nő szemei
győznek. Annak a nőnek a helyzetébe tudom képzelni magamat, ki egyedül,
magára hagyatva a Mangave-erdőben, a sebesült utazó fejét ölében tartja
s nehéz éjszakáit felvont fegyverrel őrzi, sebére írt keres; ki ételét
megfőzi a pusztában a tevehulladék mellett, s európai embertől soha be
nem járt vidékeken az egyetlen férfival, kinek ő egyetlen asszonya,
megjelen, és büszkén jelen meg tizezer asszony előtt, azzal a tudattal,
hogy ez egész országban egyedül én vagyok a szép, egyedül én vagyok a
nő, a ki megérdemli e nevet!
Ismét rájuk következett a táncz, s félbeszakítá a beszélgetést.
Mikor helyükre visszaérkeztek, Angela visszatért az elhagyott tárgyra.
– A mit az elébb mondtam önnek, az egy gyáva hiuság kitörése volt nálam.
Nyomorult képzelődés! Olyan országban járni, ahol minden asszony csak a
két lábon járással különbözik az állattól, a hol a szépség ideálja az, a
kinek a felső ajka úgy keresztül van lyukasztva, hogy mikor nevet, az
orra keresztül látszik rajta. Nevetséges! Itt akarni azzal büszkélkedni,
hogy én vagyok a legszebb! Itt kevélykedni azzal, hogy mi vagyunk
egymáshoz a hivek. A monstrumok közt, a szörnyetegek közt, a csufok
birodalmában. Nem! Nem! Én merészebb dolgot is tudnék. Egy nő,
Christiani kisasszony, megtette már azt, hogy egyedül végigutazta ázsiai
Oroszország sivatagait, lóháton. Hátha egy férfi és egy nő bátorsággal
birna a Polinia csatornáján végig hatolni és betörni a meleg tenger
öblébe, a mit Kane felfedezett? Ha egy nőnek és férfiunak az ó-világból
volna elég bátorsága kikötni az éjsarki ország partjain. S ott merészen
azt mondani a delej embereinek: «Ime jöjjetek versenyre velünk! Mi
szebbek vagyunk, mint ti, erősebbek, mint ti, hivebbek mint ti, és
boldogabbak mint ti.» Az volna a diadal! Egy ilyen utra én is képes
volnék!
Angela szemei ragyogtak az éjsarki aurora fényében e szavaknál.
Iván egy merész nyilatkozatra szánta el magát.
– Grófnő! ha önnek oly szenvedélye van ismeretlen világrészeket
felfedezni, s azoknak lakóit felhivni, hogy «versenyezzünk! melyikünk
jobb, hivebb, szeretetreméltóbb?» én ajánlhatok önnek egy ilyen
országot, mely sokkal közelebb fekszik.
– Melyik az?
– Magyarország.
– Ah! Hát nem vagyunk-e itt?
– A grófnő nincs itt. Ön csak látogató nálunk, s arról, hogy mi kik
vagyunk, nem tud semmit. Grófnő, nincs önnek mit keresni sem
Abyssiniában, sem a pólusoknál, de egy új világ áll ön előtt, a hol van
mit alkotni a teremtő szenvedélynek.
Angela kiterjeszté legyezőjét s egykedvűen hüsselte fehér keblét vele.
– Mit tehetek én? Nem vagyok független nő.
– Nem független, de uralkodó.
– Ki fölött?
– Grófnő! önnek egyetlen szavába kerülne, és a bécsi zöld palota
«mindenestül» Pestre vándorolna le. Egy nagy vezéralakra volna szüksége
idelenn a társadalomnak, ki most odafenn csak egy tespedő semmi, s ez
önnek nagyatyja, a ki önt imádja. Egy szava önnek új fordulatot adhat
egész lételünknek. Egy szavára önnek Tibald gróf Pestre jönne lakni.
Angela grófnő haragosan csapta össze legyezője lemezeit s két kezét
leeresztve ölébe, villámló tekintettel nézett Ivánra.
– Tudja ön azt, hogy az a tárgy, a mit ön most felemlített, előttem oly
gyülöletes, hogy még eddig mindenkinek, a ki ezt előttem felhozta, az
lett a jutalma, hogy meggyülöltem vele együtt.
– Tudom, grófnő.
– S mi adja önnek azt a ritka bátorságot, hogy ezt tudva, előttem mégis
előhozza?
– Megmondom, grófnő. A grófnő családja és az enyém között van egy
bizonyos régi összeköttetés.
– Ah! ez új dolog. Soha sem hallottam felőle.
– Elhiszem. Önnek egyik őse kardinalis volt s ugyanazon időben az én
ősapám pataki prédikátor. Nem magyarázom önnek, grófnő, hogy mi
különbség volt a kettő között. Ez a különbség végre indoka lett annak,
hogy a kardinális a pataki prédikátort a gályákra küldé. Csak egy szót
kellett volna kimondania a prédikátornak, melyet a kardinalis eléje
dictált, és megszabadult volna; ez a szó volt «abrenuncio». Nem mondta
ki. Mikor a vasat összekovácsolták a nyakán, mert nyakánál fogva szokott
a gályarab padjához lánczoltatni, önnek az őse, a kardinális, elébb a
harag villámaival, utóbb az érzelem könyeivel szemeiben unszolá, kérte a
predikátort, hogy mondja ki e szót: «abrenuncio». Ősöm visszautasítá:
«non abrenuncio». Ugyanazon villámok előtt állok grófnő, ugyanazt a szót
mondom: «non abrenuncio». Ez az összeköttetés a mi két családunk között.
Ön is azt teszi-e velem, a mit ősömmel a kardinal?
Angela grófnő ökölre szorítva összegyűrt legyezőjét, karikára felnyilt
szemekkel suttogá Ivánnak, szép fehér gyöngy-fogsorát kegyetlenül
összeharapva:
– Kár, hogy nincs az az idő többé! Ha én volnék az ősöm helyében, én vas
szegeket veretnék most önnek a körmei alá.
Iván kitörő hahotára fakadt e válasz után. Egy perczczel utóbb Angela
grófnő is osztotta e kaczagást.
Merész ripost volt szemébe nevetni villámló haragjának; de jó válasz
volt rá. A grófnő maga is megtalálta benne a nevetnivalót.
És azután durczásan elfordítá tőle fejét s leült székére.
Iván nem hagyta el.
Jó az a cotillon, még ha magyar is, a végre, hogy az ember nem hagyhatja
el egymást, mikor akarja.
Egy fiatal gentleman érkezett ezalatt Ivánhoz, egyike a kártyaasztal
melletti néma személyeknek s odasugott neki:
– Ödön üzeni, hogy gyere már vissza; minden pénzedet elvesztette, a mit
ott hagytál.
– Jól tette, mondá Iván, s kivévé tárczáját zsebéből, odanyujtá az ifjú
gentlemannak. Add át neki, kérlek, hogy veszítse el még ezt is.
És ott maradt.
Angela felé sem fordítá többé a fejét.
A cotillon pedig soká tartott. Géza gróf, az előtánczos, meg akarta
mutatni, hogy a magyar cotillonban mindazon figurákat ki lehet vinni, a
miket a walzerben s e demonstrátió közel két órát vett igénybe. Iván
végigmaradt.
Angela pedig egy szót sem szólt hozzá többé.
Mikor rájuk következett a táncz, akkor vállára borult, kezét szorítva
tartá, lélekzete arczát érte; mikor helyre mentek, leült és fejét
elfordította tőle.
Mikor vége volt a cotillonnak, Ödön gróf előkerült s tudatá Ivánnal,
hogy ez a hosszú táncz épen ezer forintjában van. Iván vállat vont rá.
Ödön pedig azt kérdé szép hugától:
– Úgy látszik, egészen magadnak tartottad a «mágnes lovagot».
Angela boszusan rázta meg a szép vállait.
– Eh! Terhemre van már ez az ember!
Attól a szótól fogva, hogy «terhemre van ez az ember!» egészen
megváltozott a társaság ábrázatja Ivánra nézve.
A «mágnes lovagot» nem tekintették többé egy fidélis czimborának, hanem
egy tolakodó parvenunek.
Angela nem mondott többet, de ebből divinálni lehetett mindent.
Vannak alacsony származású, kevésre jogosított emberek, kik a nagyok és
fenségesek leereszkedő kegyeit hiu tetszelgéssel másra magyarázzák.
Ezeket megbüntetni szükséges. A merész vágyak nem az ő számukra vannak
feltalálva.
Ivánt is ez osztályba sorozták.
Egy nevetséges ember, a ki nem tudja megitélni, mi jutott neki, a hazai
tudósnak, kegyadományul a főrangú hölgytől, a honleánytól, s
összetéveszti azt a viszonylatokkal, melyek egy nőt és férfit
érdekelnek, a kik egymással egyenlők.
Ennek ugornia kell innen.
Ezt eléggé jelezte Angela grófnő nyilatkozata: «terhemre van ez az
ember!»
Ugorni fog!
A kiugratás legelső módja a nevetségessététel. Sok módja van annak. A
megtámadott veszi észre, hogy gyöngeségeit keresik, hogy nem hagyják
nyugton maradni, minduntalan előre tolják oly helyzetekbe, a hol a
kritika kérlelhetlen. Szemébe nem nevetnek: dicsérik; de a dicséret
módjáról észreveszi, hogy gunyolódnak vele. Rájön, hogy e körben senki
sem jó barátja. Nem bántja senki, meg nem sértik; de bizonyos mondhatlan
tréfálkozási mód, határos az enyelgéssel, tudatja vele, hogy ha esze
van, vegye kalapját, menjen odább.
Ez történt Ivánnal is. Új ismerősei nagyon szorgalmasan tanulmányozták
«Don Quixotte» II-dik kötetét, s mikor maguk közt voltak, nem egy szó
lett elrejtve Barataria sziget eseményeiről.
Hanem Iván mindezt valami sajátszerű phlegmával fogadta. Komolyan vette
a helyzetet, a miben tréfának kellett volna lenni.
Felbiztatták, hogy egy műkedvelői előadáson, a mit a magas társaság
tagjai rögtönöztek, a vista énekelje Ernaniból a király szerepét.
Ráállt. Énekelt nekik. Gyönyörű baritonhangot mutatott be. Tökéletlenül
énekelt, de hangja csodálkozást gerjesztett. Elvirát Angela énekelte,
Ernanit Salista őrgróf. A király maradt győztes. Az őrgróf azt mondta
róla: «Az ördög vigyen el, ha ez az ember valaha komédiás nem volt!»
Másszor meghívták rókavadászatra. István gróf jószága Pesttől néhány
órai távolban feküdt, pompás vadászkastélyával; a tavaszi hajszákra ott
a félország elitje szokott összejönni. Ivánt különösen meghívták e
vadászatokra. István gróf paripái közül kiválasztották számára a
legtüzesebb arab mént.
Ez már csak elég tréfás karrikatura lesz! Egy könyvmoly, a ki felmászik
a nyeregbe. Egy olyan ló nyergébe, mely válogat a lovagban! Hanem ebből
is kevés vígjátéki jelenet fejlődött ki. Iván úgy ült a számára
kikeresett telivéren, mintha hozzá lett volna nőve.
Salista őrgróf, mikor először meglátta őt a nyeregben, a ló oldalához
szorított sarkantyukkal, azt mondta: «Veszszek el, ha ez az ember valaha
huszár nem volt!»
Hja bizony, ki tudja, ki mi volt valaha ebben a mi bolond időnkben!
A legelső rókahajszban, mely István gróf jószágán tartatott, Angela
grófnő is részt vett.
Pompásan ülte a lovat. Egészen otthon volt rajta.
Mintegy tízen voltak úrlovarok, kik megindultak a hajszára. A kopók
szerencsésen felverték a rókát a csalitból, s a lovas-iram utána eredt.
A róka kiszorítva a cserjésből, egy hegyoldalnak vette futását, a hol
megsejtett egy szakadékot, melynek vágányában gyors hegyi patak zuhogott
alá, s ebbe a völgyelésbe menekült. Valószinüleg remélte, hogy
valamelyik ottani üres rókalyukba beszabadulhat. A lovasokat
mindenesetre lerázza a nyakáról, mert azok ott a kövek közt nem
üldözhetik, s legrosszabb esetben az egyik védetlenül hagyott parton
felszökve, kijátsza őket.
A rókának chanceai voltak. Ha a kopók a szakadékból kiugrasztják,
menekülhet jobbra, a vadásztársaság a baloldalon van.
– Eleibe! kiálta merészen Angela grófnő, s ostorával rávágva
nyargonczára, nekiugratott a meredélynek.
Nyaktörő tréfa volt! Vajjon hányan csinálják utána?
Mikor a grófnő átjutott a meredély másik partjára, visszatekintett, hogy
ki jött még vele? Iván egyedül.
A kopók lenn hajtottak a patak mentében, a társaság többi része a
hegyvágány baloldalán vágtatott fölfelé.
Angela épen úgy nem ügyelt másra, mint más ő reá e pillanatban.
Mindenkinek a róka volt legnagyobb gondja.
A grófnő a vágány szélén nyargalt végig a szédítő meredeken, a kitörni
akaró rókát egy párszor visszariasztva az árokba, míg az egyszer
egérutat nyerve a kopók elől, hirtelen felfutott a balpartra, s elébe
vágva a lovasoknak, egyet fordított s visszafelé kezdett futni a
csalitnak, a honnan kiugratták.
Utána mindannyian! A «tally hó!» nem sokára a távolban zengett, s a
cserjés eltakarta a lovasokat a grófnő szemei elől.
Ekkor a grófnő is visszafordította a lovát s hogy előbb összetalálkozzék
a társasággal, egy friss vágáson keresztül vette egyenesen az útját.
Nem bánta, kíséri-e valaki, vagy sem?
A mint azonban a vágásba ért, hirtelen felszökött egy nyúl a lova előtt,
s arra a megijedt paripa nagyot szökve, oldalt vetette magát s a grófnő
lebukott a nyeregből.
Estében hosszú uszálya beleakadt a nyeregkápa térdfogójába s Angela az
ijedt paripához maradt kötve. Az alélt hölgy feje szétbomlott hajzatával
a földre csüngött. A rémült paripa a vágás felé iramodott; ha oda viszi
lovagnőjét, annak a fejét a kiálló tuskókon darabokra kell zuznia.
Iván ott termett és megállítá a lovat.
Azután megszabadítá róla a ruhájába keveredett lovagnőt.
Az el volt ájulva.
Iván lefekteté őt a puha gyepre, fejét egy mohos fatörzsre nyugtatva; s
a mint a grófnő lovag-mellénykéjéről estében három összefoglaló
malachitgomb lepattant s a mellényke szárnyai árulón szétnyiltak, Iván
saját melltűjét kivonta nyakkendőjéből, s gondosan összetüzé vele Angela
mellényét.
Mikor Angela magához tért, egyedül találta magát, a két ló oda volt
kötve kantárjánál fogva egy fatörzshöz. Távolból, a lemenő naptól
megvilágítva, közelített felé egy férfi a völgy felől. Az Iván volt, ki
kürtjében vizet hozott számára a patakból.
A grófnő nem várta be, míg odaér, felkelt magától.
Iván, mikor odaért, megkínálta a vízzel.
– Köszönöm. Semmi bajom, mondá a grófnő.
Iván háta mögé öntötte a vizet szarujából.
– Jó lenne talán mégis, ha most a kastélyba visszatérne a grófnő.
– Azt teszem.
– Nem messze van. Rövid útját tudom az erdőn keresztül. Lovainkat gyalog
vezetjük odáig.
– Jó lesz úgy.
És megindultak egymás mellett, lovaikat féken vezetve.
A grófnő arcza kigyuladt, mikor keblére tekintve, megismeré a mellénye
szárnyait összefoglaló melltűt.
Hallgatott.
Mikor az erdőbe értek, a terebélyes fák árnyéka alatt végighaladva,
egyszerre megszólítá Ivánt.
– Ismeri ön Gonzaga Julia történetét?
– Nem, grófnő.
– Fondi úrnője volt. Barberousse éjjel megtámadta Fondit, hogy Gonzaga
Juliát elrabolja. Egy nemes lovag megelőzte a martalóczot, s az
őrgrófnőt megszabadítá. Az őrgrófnő mezitláb menekült, a hogy a
fekhelyéről felugrott. Tudja ön, mivel jutalmazta meg megszabadítóját?
– Mivel?
– A legelső tőrt, a mi a kezébe akadt, szivébe döfte.
– Igaza volt a hölgynek, felelt Iván. A férfinak nem volt szabad az ő
lábait fedetlenül látni.
– És a férfi? kérdezé Angela.
– Annak szerencsétlensége volt tulságosan szerencsésnek lehetni.