Nem. Az éjsark alatt nincsen pap.
De hiszen maga a föld teszi nekik könnyüvé az eget megérdemelni.
A meddig a delej befolyása elhat, csodaerővel száll az meg nemcsak eget
és földet, de mindent, a mi a kettő közt lakik. Az ember szive alája van
vetve annak.
Az aurora borealistól átmelegitett ember igaz és szavatartó,
vidámságának nincs mámora, szenvedélyének csak lángja van, korom és hamu
nélkül; becsületére büszke, gyönyört talál a munkában, örül a mások
jólétének, a szomorkodóval együtt érez, érti saját emberbecsét és
tiszteli a magánál erősebb szellemet; izgalmas, ideges s azért
közlékeny; haragot nem tart, tréfára hajlandó, elmés, élczes,
boszuállásban nem keresi sértett becsülete helyreállitását. Az éjsark
alatt nem verekesznek.
És végre az éjsark alatt igazán szeretnek. Ha két szív deleje ott
egymást feltalálta, soha el nem szakad az többé egymástól, nem választja
el őket más, csak a halál; s még akkor is, a ki előbb meghal, nem
költözik el ujjászületni társa nélkül a más csillagzatba; ott marad
körülötte, él tovább szive emlékében s a föld delej-sugarában s rávár,
mig az meghal s együtt mehetnek a közös új hazába. Ez az éjsarki emberek
szerelme.
Nincs ott hűtlenség s a hűtlenség constitutiója: nincsen «divat». Senki
sem kiván másnak szép lenni, mint annak, a kit szeret.
Az éjsarki emberek tehát soká élnek, mert soká boldogok. Betegség,
járvány nem pusztit közöttük. Ott nem lehet beteg a föld, mint nálunk a
cholerában, nem lehet ragályos a lég, mint nálunk a typhusban; nincs
meghülés, mert nincs hirtelen időváltozás; meghalnak az emberek, mikor
megöregesznek. Hisz az az előnyük már az erdők vadainak és madarainak is
megvan, hogy nem betegek soha, élnek, a meddig napjaik határa tart. A
betegségek lajstromát az ó-világ emberei maguk nyujtották hosszura és
örökitették meg magukon.
Tehát ott nincs orvos.
A vénség sem olyan, mint nálunk, az arczokat szenvedély, nyomor,
fájdalmak, sivár élvek nem ránczositják össze, a hajakat nem őszitik
meg, a fogakat nem hullatják ki. Az élet kialszik, mint a mécs,
csendesen, ha olaja elfogy.
De hogyha olyan soká élnek az emberek s ha se ragály, se háboru nem
fogyasztja őket, hogy férnek el lassanként azon a körülzárt helyen?
Először is: a nemes faj nem szapora.
Azután: a világrész, melyen laknak, egyre terjeszkedik.
A mily mértékben kihül a föld felszine, oly arányban növekedik delejének
kisugárzása; ez a kisugárzás olvasztja lassanként az éjsark körül
terjengő jégövet.
E jégöv egyre tágul, partjait egyre mossa az éjsarki meleg tenger s e
tenger ismét odább halad s partjaiból a delej országának új száraz
földet enged át, mit hozzáfoglalnak, beültetnek, benépesitnek.
És a mellett az előre űzött jégöv egyre terjed alább az ismert világ
zónái felé és szorítja ezeket összébb. Mi velünk sülyed a föld alább.
Közép-Ázsia már mélyen a Csendes-tenger szinmagasa alatt áll, csak bércz
partjai őrzik s ki van számítva, hogy tízezer év mulva Francziaországnak
utolsó hegyei mint szigetek fognak csak kiállni a Földközi-tengerből.
Az ismert világ tökéletlen emberfajai mind jobban összeszorulnak az
utolsó meleg délöv alatt s midőn az utolsó darab földért küzdenek,
egymást kölcsönösen fölemésztik.
Midőn Franklin, Kane, Mackintosh, Kennedy és a többi merész hajósok
kiindultak a föld jégövén keresztül törni s a rajta tul sejtett,
bebizonyított új világrészbe elhatolni tudták, kiszámították, hogy ez a
kettős jégöv bennünket, közbeszorult tökéletlen emberiséget, egyszer
össze fog sajtolni s letöröl a föld szinéről, mint letörölte egy más
catastropha a mammuthok világát; de oda mi nem vagyunk képesek betörni.
Hát azok tudnak-e mirólunk valamit?
Én azt hiszem, hogy igen.
Hogyan? ha soha nem jönnek közénk, ha nem jártak köztünk?
Ismét a villanydelej által.
Ha ezelőtt harmincz évvel azt mondta volna valaki, hogy lesz idő, a
melyben azt a trónbeszédet, melyet az angol királynő tart délben
tizenkét órakor Londonban, már délután két órakor szóról szóra utána
fogják olvasni Pesten, Szent-Pétervárott, Konstantinápolyban és még az
nap az Oceánon tul, Amerikában, ezer meg ezer tengeri mértföldön tul,
azt mondták volna neki: «poéta vagy!»
S ha valaki husz év előtt azt mondta volna, hogy lesz egy gép, melynek
egyik felébe beletesznek egy műremeket, melynek ezüstjén Benvenuto
Cellini félesztendeig dolgozott s két óra mulva azon gépnek másik
feléből ugyanazon műremek fog előkerülni, hajszálnyira hasonlatos a
másikhoz, hogy egymástól meg nem lehet őket külömböztetni, azt mondták
volna neki rá: «Kontár vagy.»
És ime ezek megvannak. A villanydelej eszközli e csodákat.
Nem lehet-e ugyanaz képes évezredes tökélesülésében egy általa áthatott,
erejével felmagasztosított emberi agyban is ugyanazt a csodát előidézni,
a mit rézen és horganyon elkövet? Hogy a villanydelej magát a tudatot is
elszállítsa egyik világrészből a másikba s galvanoplastikai alakítást
teremtsen az emberi agyban???
– Poéta vagy! Kontár vagy! kiáltsátok uraim és úrhölgyeim!
De hát ha olyan nagyon ismernek bennünket a magasabb képességű rokonok,
miért nem jönnek ide közénk? hiszen őket nem gátolja a jégmező, ők
röpülni tudnak. Miért nem röpülnek ide, miért nem hódítnak meg
bennünket?
Azért, mert nem használhatnak bennünket.
Mit csináljanak ők mi velünk?
Megmérgezett vérünkkel, mely nyavalyáink magvát hordja? visszás
fogalmainkkal, undok fajgyülöletünkkel? kapzsi pénzvágyunkkal, önző
szerelmünkkel, nevetséges büszkeségeinkkel, őrűlt divatjainkkal?
százféle mythologikus hitünk fanatizmusával, ezerféle nyelvkülönbségünk
bábelével, fegyverben álló népeink milliónyi szabadalmas gyilkosával?
didergő nyomoruságunkkal, dobzódó gazdagságunkkal? tudatlan
köznépünkkel, önhitt tudósainkkal? vérengző lakomáinkkal, kábító
italainkkal? hiú becsvágyunkkal, «enyém tied» fölötti czivakodásunkkal?
igaztalan törvényeinkkel, részrehajló biráinkkal? dőzsölő ifjuságunkkal,
köszvényes öregségünkkel? állatkinzó gazdaságunkkal, emberkinzó
igazságunkkal? börtöneinkkel? akasztófáinkkal? pénzen vett
gyönyöreinkkel? hamis hajú divatszépségeinkkel? papjainkkal és
orvosainkkal? prókátorainkkal és generálisainkkal? ujságiróinkkal és
minisztereinkkel? királyainkkal és rabszolgáinkkal? mikor mi ezekben
vagyunk a tökéletesek!…