A földnek van saját hatalma, mit nem kér sem naptól, sem firmamentumtól
kölcsön: a delej, a villany.
Az az ő tulajdona. A többi bolygóknak is van. A Jupiternek, a Venusnak
ön-delejfényét távcsöveink rég hirül hozták, a polaroscop kétségtelenné
tette.
S ez a hatalom, a föld deleje, annál magasabbra fejlődik, minél jobban
kihül. Az izzó vasnak semmi delejessége nincs; a mint hideggé válik,
akkor delejes lesz.
S a delejben tűz van, mely erősebb, mint a nap tüze. Az összpontosított
napsugárban megég a gyémánt, de a delej tüzében születik a gyémánt. Ezt
mindenütt tudják, a hol a delejvillany-világítást alkalmazzák. A polust
képező hársszén hegye abban a tűzben, mit a Volta-oszlop idéz elő,
meggyémántosodik.
Az, a mi az éjsark országának életet, meleget ad, a föld deleje az.
A véghetetlen látkört alig szakítja meg magasabb orom.
Hegylánczok nem tolakodnak elő. Sík, hullámos róna terül messze. E róna
közepett emelkedik fel magasra egy órási hegytömb, mintha zárt vulcánok
csoportja volna egy helyre gyűjtve; meredek sima, fényes oldalú
bérczsüvegek, feketés, barnás, vörhenyeges szinnel, hegyeiken
sötétkékkel, lilaszinnel zománczozva.
Nagy kerületben e hegydiadém körül még kopár, sima talaj terül, mintha
merő meteorvasból volna az egész föld; hanem azután következik egy tó,
mely az egész hegycsoportot, mint szigetet öleli körül. E tóba folynak
mindenünnen, a róna minden tájékáról jövő folyamok, patakok, tanusitva,
hogy itt van a földnek legmélyebb horpadása, ez az éjsark.
A tó menedékes oldalait képezik a szigetdelták, miket a folyamok
torkolatai alkotnak köröskörül.
Magasan a hegykorona fölött, széles kerek tért foglalva el az ég
zenithjén, ott világol az örök északi hajnal, mint egy sugárkoszoru
ezernyi szivárványból, majd erősebb, majd szelidebb fénynyel. A föld
delejének kisugárzása ez, világitó, éltető, melegitő, sugár piacz. Maga
a körülölelt közép fekete, az örök éjt mutatva szüntelen, középett az
éjsark csillagával s a nagy gönczöl körüljáró fényes pontjaival; hanem a
külső tér a fény minden szineiben ragyog; világos-kék, sárga, zöld,
rózsaszin, a mi pásztánkint az eget átszeli s a földre visszasüt, a
fénylő csillagok átragyognak rajta.
A tájék, a messze láthatárig és azon is alul, fényárban úszik alatta.
Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelid,
melegitő, változó ragyogása; az éjsarkot körülfogó sziget-delták
emelkedései virágzó erdőkkel vannak koszoruzva. Minden lomb világosabb
zöld, mint az ó-világban; a ligeteket kiszinezi a fák virága, gyümölcse,
váltakoznak ultramarin-kéktől tündöklő pagonyok, rubinvörös ligetekkel,
kék borókával, vörös bogyókkal rakott fák tömegei azok; másutt
aranysárga a geszt a bokrok gyönge hajtásaitól s a faóriások itt-ott
hófehérek, mintha pillangó-sereg szállta volna meg; virágözön az rajtuk,
s a távoli rónán, hol halmok, dombok hajladoznak, egymást váltva olvad
össze a sárgazöld mező, lilaszin virányokkal, rézbarna dülőkkel, mik
közt szines szalagként kanyarognak a szines eget tükröző patakok,
szegélyezve ezüst zöld bokrokkal.
Itt a tél nem hideg, a nyár nem forró; tavasznak és ősznek virágból,
gyümölcsből fonott koszorui csaknem összeérnek.
S a rét, a mező, állatsereggel népesült, a lombok alatt madárzaj, a
hullámok közt hallubiczkolás van. Élet van minden elemben.
Az emlős állatok közt nem uralkodik a rőt egyszinűség, a tollasok közt
meg a tarkaság, mint az ó-világban. Amazok a tarkák, emezek egyesülnek a
fehér, szürke vagy kék szinben: a szelidülés jele mind a kettő.
Hát az ember?
Embert ne szült volna a táj, mely annyi életet tenyészt?
Bizonyára az is van itt s ha van, tökéletesebb, mint mi.
Hogyan került volna oda?
Hát a ki megmondja nekem, hogyan került Amerikába az aztek, a rézszinü,
Polynesiába a hottentot, a caraibi szigetekre az indián, ki vitte őket
oda és «honnan?» annak majd megmondom én is, hogyan került a földsarki
szigetre az ottlakó ember? Mert sziget minden darab föld e planétán. A
viz a földteke felszine.
Hogy pedig tökéletesebb az ottani ember, mint mi, annak az első oka az,
hogy régibb ember, mint mi.
A plyocene nagy alakitó rombolása után a legelső lakható földnek a polus
alatt kellett lenni: az hült ki legelébb, s mikor még Európa helyén a
vulkán küzdött a tengerrel, mikor még Helvéczia sziget volt, az egész
orosz róna tengerfenék, Olaszország Afrikának egy része, akkor a polus
alatt volt a mérsékelt égöv. És mikor azt a dögletes mocsárt, melyből a
görögök és assyrok országa felmerült még az a nap szikkasztá, mely most
Dél-Amerika savannáit teszi lakhatlanokká, akkor számitgathatták az
éjsarkvilág tudósai, miként a mieink most, hogy mi lesz az ő világukból,
ha évezredre így hül ki a föld; a telek mindig hosszabbak, a nyarak
rövidebbek lesznek, a fa, a tüzelő-anyag elfogy? És számitottak
tizezredeken át.
Mert akkor tele és nyara volt az éjsarknak is.
Hanem a mint a földsarkon áthült a föld, azonnal megkezdődött ott a
delejesség s az éjszaki fény anyamelegével felváltotta a mostoha napot.
Ezt a mágnestű lehajlása a láthatár felé igazolja.
Az éjsark emberei tizezredeivel az éveknek elébb kezdődnek, mint mi,
valamint mi is megelőztük tizezred évekkel a sziget-lakókat. S a
mennyire fölöttük állunk mi emezeknek, annyira kell, hogy fölöttünk
álljanak amazok. Az ő első prærogativájuk az anciennitás.
A másik előjoguk a delej.
A delej hatalma mindenre kiterjed, fűre, állatra, levegőre. Csodaerőt
kölcsönöz a vasnak s a vassal vetekedő emberi szívnek.
E valószinü hatást majd később elemezzük. Most szóljunk arról, milyen
lehet az éjsarki ember?
Szintelen.
Mert arczát soha nem éri a perzselő nap, fehér az, mint az alabastrom.
Vonásai túlfinomak; haja a hajcsövekben rejlő tulságos vasfestménytől
csaknem aczélfekete, kékes fénynyel, szemei, szemöldei is olyanok.
Termete kicsiny, de karcsú, ideges, erőteljes. Növénynyel él, az
állattól nem vesz el mást, mint tejét; a húsételtől a delej alatt
irtózik. Azért ruganyosabbak izmai, tisztább kedélye, soha sem beteg.
Beszédük tökéletesebb, mint a mienk. Oly nagy darab földön nem lehet,
hogy többféle nyelvidom ne fejlődött volna ki, de van valamennyiben
valami zeneszerü, a miről egymást megértik, mint a dalos madár.
Ruháik könnyebbek, mint a mieink; posztóra, állat bőrére nincs
szükségük: az évszak egyenlő. Nincs náluk divat. Hogy miért nincs? majd
arra is visszatérek.
Az ő egüknek planétája a föld. Igazi uralkodó csillaga. A jó,
kifogyhatatlan, anyai szerelmü föld. Az a sugárkoszoru, mely egüket
bevilágitja, légüket bemelegiti, talajukat termékenyiti, a föld
anyaszerelme.
És ők messze vannak már a tudományokban. Messzebb, mint mi, kik még csak
tapogatózunk. Ők már tudják, hogy a föld mágnesereje hatalom, melyet
kölcsön lehet kérni, égtől, földtől el lehet vonni, annak a segélyével
mindent lehet alkotni.
Hiszen annyit már mi is tudunk, hogy ha egy sárkányt, melynek zsinegén
érczsodrony van végig eresztve, felbocsátunk a légbe, e sárkány
zsinegéből félöles villámsugarakat lehet előcsalni. Ezt már Franklin is
tudta.
De ők már kitanulták, hogy e mindenütt jelenvaló delejét az égnek és
földnek hogy lehet egy helyen összpontositani? itt lángot szítani
belőle, mely kőkoloszszokat olvaszt meg üveggé, amott gépeket hajtani
vele, tűz nélkül, gőz nélkül, s parancsoló szükség esetében, fegyverül
használni és sujtani vele, messzebbre és biztosabban, mint
Armstrong-ágyúval, Congrev-röppentyüvel?
E tudomány felemelte őket a földről. Kitalálták a röpülés titkát. Nem a
tehetetlen léghajó öblében van ez a titok, hanem a mozgásban. A
fecskének nincs léggömb a hátán. Vannak gépeik, miket a villany hoz
mozgásba s e mozgás légbe emel. Tudják az üveget használni, mint érczet
és mint tollat. Hiszen idáig mi is eljöttünk már, hogy e merev üveg, ha
selyemszállá vékonyul, gombolyitható és szőhető és kötéllé csavarható.
S mert utazni, terhet szállitani ott van az istenadta lég, nem vesződnek
azzal, hogy az áldott földre hosszú vonalakon kőhalmazokat rakjanak,
miket mi utaknak nevezünk, hanem engedik annak minden foltját zöldülni,
kenyeret teremni.
A légbe-emelkedés, a röpülés feltalálásával lehetetlenné lett minden
háboru. A legnagyobb hadsereget, mely kivülről ágyúkkal, monitorokkal
törne be e nép határán, szétvernék, tengerbe fojtanák, villámokkal
agyonpaskolnák a légből, és a nélkül, hogy egyetlen rendes katonát
tartanának hozzá; ott nincs harczi dicsőség, csatatéri halál, ütközetben
ellőtt kéz, láb, honvédrokkantak és elesettek özvegyei, árvái.
Ebből természetesen következik, hogy hóditó zsarnokok sincsenek. Ki
tudna egy népnek fejére ülni, mely röpül?
Még az igavonó barmok szolgasága is megszünt náluk. A villanydelej ekét
hajt, kévéket út nélkül hazaszállit, mozderőnek szolgál kicsiben és
nagyban; a jármot elvetették ott már, mint haszontalan barbáreszközt.
Ártó állat, dúvad ellen sem kell fegyver. A mi volt, azt kiirtották s
kivülről nem jöhet hozzájuk. Nagyon erős fala van országuknak.
Rossz embert, tolvajt sem kell üldözni ottan. Miért lopna valaki? miért
ártana másnak? Mindenkinek annyit ad a föld, a mennyi kell neki. Minden
ember dolgozik s megél utána.
A földmivelés nem koczkajáték ott, mint nálunk. A magot bizonyosra vetik
el. Jó év, rossz év nem tesz különbséget.
Ott nem könyörögnek, zászlót, keresztet hordozva, esőért, napsugárért,
hanem hozzálátnak, hogy szerezzenek azt.
Leszármaztató huzalaik által, mikor esőre van szükség, a föld delejét a
tavak, tengerek tömege ellen forditják, felhőket támasztanak belőlük,
találkozást idéznek elő ott, a hol akarják, emberi tudománynyal,
villanyterhes felhők között s megáztatják velük az aszályos vidéket; ha
pedig erősebb meleg kell a növényzetnek, visszavezetik a villanydelejt a
központhoz, intensivebb központi kisugárzást adnak neki s olyankor látja
néha magasan fellobogni az égre a távol földlakó a csodálatos aurora
borealist s kérdezi magában: mit jelent az? Mit jelent? Azt, hogy az
éjsark országában most szürethez, aratáshoz készülnek!
Igy csinálnak éjszakát is, mikor a föld növényeinek álomra van
szükségük. A tavakból támasztott köd eltakarja az égi fényt s nyugalomra
tér a világ.
S mert mindezt egyszerre, egy akarattal kell tenni az egész országnak,
ott egyetértés van mindig. Ott nincs nemzetiségek közötti viszály, nincs
határvillongás, nincs jobboldal, baloldal közötti harcz, csak egy van: a
hazaszeretet.
Ott nem lehet főrang, születési előny. Mindenki munka után él és ész
után. A földmiveléshez is ész kell, és tudomány az, mint a csillagászat.
Hát a kormány? Oh igen, kormány is van ott. S ott valóban megérdemli e
nevet: gondviselés. Mert nem azzal vesződik, hogy alattvalóit hogy
tanitsa be katonáknak? hogy szedje be tőlük az adót? hogy lessen bele az
üstjeikbe, mit főznek? hogy küldjön rájuk paragraphusözönt, mihez
tartsák magukat? hogy őrizze őket börtöneikben, hogy regulázza őket
iskoláikban? hogy énekeltesse templomaikban? hogy esküdtesse, vallassa,
kinozza, itélje őket? hogy rakja meg városaikat hivatalos henyéivel? a
kik szerzik az izgágát s numerusok szaporitásában keresik érdemeiket?
hogy tartsa félelemben egyik nép fiaival a másikat? s hogy oszszon
parancsokat: mikor dolgozzanak, mikor pihenjenek, mikor szabad és mikor
nem szabad mulatniok? és elcserélje gabonájukat, selymüket, érczeiket
papiros darabokért? Nem, itt a kormány nem azzal foglalkozik. Hanem azt
cselekszi, hogy kezében tartja az egész világrész meteorologiai
észleletét. Tudomást szerez a lég és villany tüneményeiről, figyelemmel
kiséri a keletkező szelet s tudósitja róla az egész országot; várai nem
erődök, hanem observatoriumok, szövetségese nem az államvallás, hanem a
tudomány. A mit összpontosit, az a buvárlat, a találmányok
tökéletesitése, az egyetemes észlelet felhasználása, a felfedezések
gyors elterjesztése. Sok ez és nagy feladat s többet nem kiván
kormányától az éjsark népe.
De hát ha adót nem vesz a kormány, miből tartja fenn egész szervezetét,
miből fizeti észlelő tudósait, kik nem szánthatnak; a tömérdek
apparatust, az egész meteorologiai hálózatot, az experimentumokat, a
találmányokat, a növeldéket, az akadémiákat? Úgy hiszem, igen
egyszerüen. Az állam kereskedik. Övéi a villany-közlekedés eszközei,
mikkel egyik világpart terményeit a másikéval kicseréli. A kereskedés az
állam szolgálatában áll. A delejkörön innen eső új világban is tudják
már ezt a mesterséget s űzik a kormányok szép sikerrel. (Lásd:
dohánymonopolium.) Csak azzal a különbséggel, hogy Delejország kormánya
nem veszi el Pétertől a földjén termett dohányt tíz forintért, hogy
ugyanannak a Péternek egy óra mulva eladja ötvenért, hanem szállit
onnan, a hol sok van egy terményből oda, a hol nincs, hanem van más s
azon nyer annyit, hogy deficitje ne legyen.
Azután az államé minden gyár, bánya, összpontositott erőt követelő
iparműhely, azokból él és hatalmas, mint a milyen gazdag és hatalmas
nálunk Rothschild, a nélkül, hogy valami törvénybe volna iktatva a
civillistája.
Tehát itt nincs börzeszédelgés, nincs bukás, nincsenek milliomosok,
kiknek fölösleges pénze az erkölcsökben vásárt üssön, az asszonyokat
fényüzőkké, a férfiakat sovárokká tegye. De koldusok sincsenek.
Milliomos csak az állam, szegény csak a miniszter.
Hát házaik milyenek lehetnek? Hát ők épitkeznek-e?
De még hogyan! A mi ó-világi architecturánk ott nevetség. Összehordunk
százféle anyagot, nekiállitunk tízféle mesterembert, összetákolunk fát,
követ, vasat, homokot, üveget. És azután szobáink sötétek, minden szél
keresztül fuj rajtuk, egy század egy háznak már öregség, ha azt megéri,
a nélkül, hogy egyszer legalább leégjen. Ez a sok baj Delejországban
mind nincs. Ott másként épitenek. Kavicsuk van elég, mert utat nem
csinálnak belőle, sziksót bőven adnak a tavak és tengerpartok. Tehát az
üveg általános náluk. A hatalmas villanydelejtűz egy üvegtömeggé olvaszt
kavicsot és sziksót, és mikor folyékony a tömeg, két óra alatt kész
belőle a ház. Hogyan? Ki nem játszott gyermekkorában szappanvizzel és
szalmaszállal? A szalmaszálat beledugtuk a szappanvizbe s belefujtunk,
és azzal egyszerre egy csoport szines hólyag emelkedett ki a hig
tömegből, egymáshoz tapadva, középett a legnagyobb. Ezek is úgy tesznek;
egy nagy fuvó-gépet a hig üveglávába bocsátnak s perczek mulva
kiemelkedik a ház, gömbölyü üveg-falakkal, üveg-tetőkkel, körül a kisebb
szobácskák, középett a nagy kupola, az ott bizonyosan családi étkező. S
az egész épület kész, az épitésznek csak ajtókat kell rajta vágni egyik
átlátszó szobából a másikba. Azok azután egymáshoz illenek pontosan, nem
repedeznek, nem kivánnak tatarozást, nem nedvesek, nem sötétek, nem
légvonatosak, nem égnek el és eltartanak örökké! Fő előnyük a
Delejország lakóira az, hogy az üveg, mint elszigetelő, pihenést ad a
küldelejtől izgatott idegeiknek.
Ilyen az épités falun. Tulajdonképen faluról beszélni non sens itten,
mert ha utak nincsenek, utczák sincsenek, minden ember háza külön áll a
kertje közepén, mintha nálunk a Balaton partját látnók a veszprém-zalai
oldalon.
Hanem a fővárosuk épitkezése kolosszális. Ott is üveg az uralkodó
épület-anyag; mert a gyárak, observatoriumok villanygépezetének
elszigetelés kell a külvillanyosság ellenható befolyása ellen s a
roppant épületek falai vulcanizált üvegmázzal vannak bevonva.
A főváros közepét foglalja el egy óriási körépület kétszáz toronynyal;
az a villanyközlekedés indóháza, a magas tornyok az útra induló s
megérkező léghajók kikötőhelyei, mik a tornyokból néha százával
egymáshoz csatolva, mint egy óriási vadlud-csapat indulnak meg a távol
útra, ütenyre verő hajlékony vitorlaszárnyaikkal suhanva végig a biztos
levegőben, mely nem oly hűtelen, mint a tenger. Az éjsarki égnek
nincsenek viharai, ott nem jár sem Monsun, sem Passat-szél, sem Tornado,
a nap hősége nem hozza elő a jégesős zivatart, sem a légvillany
túlterheltsége a villany-forgatagot, sem a jégsark fagyai a Nemerét, a
Buránát, sem az afrikai sivatag izzása a Szamumot; rend uralkodik a
légben s emberi tudomány szabályozza a szelet. Másutt égnek emelkedő
kolosszális tornyok merednek fel, ezek az observatoriumok; nagy téreken
ezernyi öntött bazalt-oszlopokon nyugvó üvegtetők, bazárok, raktárak s
tarka épület-bohóczok, encausticai művészet remekei titáni mérvekben. Az
egész óriási város üveg-kupoláit varázsfényben ragyogtatja az örök
éjsarki hajnal szivárványos szinváltása.
Hát viseletük miből van ez éjsarkiaknak? Az is a delej égaljához van
mérve. Ott minden ember selyemben jár. Minden fának van hernyója, mely
megannyiféle selymet köt, finomat, durvát, minden szinüt; s a selyem
hűsitőleg hat a villanydelej ingere ellen. Ez ingyen terem, fáradság
nélkül és oly tömérdek, hogy mindent pótol, a mit nálunk kender, len,
gyapju és gyapot állit elő, még a papirt is.
Tehát ott irnak és nyomtatnak is? Irnak is, nyomtatnak is. De már azon
rég túl vannak, hogy a mit egy ember ir, azt tíz más betünként szedje ki
utána; a leirt lapról tudnak nyomtatni egyenesen.
Tehát vannak költőik is, kik szinműveket irjanak és szinészeik, kik
azokat eljátszák? Vannak, de a szinészek maguk a költők, az ó-világi
szokás elavult már, hogy egy ember megirjon egy darabot, azt tizen
betanulják s előadják sugó után. Az ő szinészeiknek csak elmondja az
igazgató a darab meséjét, melyet játszani fognak, kiosztja szerepeik
czimét s a költemény, a dráma ott születik meg a néző előtt, nem a sugó
szájából, hanem a költő-szinész inspiratiójából. Betanult szavakat ott
már az országgyülésen sem mondanak.
Talán dalművészetük is van? De még milyen! Énekeseik hangterjedelme
harmadfél octávát ér át, érczes és csengő. Soha sem rekedtek. Dallamaik
érzéssel tele, hallásuk csalhatatlan, s az énekes itt a zeneköltő maga,
kinek dalát a szenvedély sugallja, nem a hangjegy. Üveghangszereik
túlföldi bájt adnak a zenének.
S mennyivel előbbre kell náluk lenni a világismeret tudományának, mint
minálunk. Míg a mi tehetetlen széntüzünknél hutáink akkora refractort
sem birnak kiállitani, mely az ötvenezer mértföldnyi közelben járó
holdat annyira látkörünkbe hozza, hogy embermagasságnyi tárgyakat
kivehessünk rajta, azalatt ők a végtelenig fokozható villanytüzzel oly
óriási nagyitó-tükröket állitottak elő, mikben a Sirius úgy jön fel,
mint a delelő nap, a csillag-ködfoltok mint új világrendszer, s a
szomszéd planéták lapja előttük áll, mintha az ég helyett egy új
földboltozat függne odafenn. És a kik látják ez óriási nagyitótükrökben
a szomszéd planétát megnépesülve ugyanolyan emberi alakokkal, mint mi
vagyunk, beültetve ugyanolyan ligetekkel, mint a mieink, kik látják azt
az életet, melyet mi itt elkezdtünk, folytatva a szomszéd csillagokban,
szerzett érdem, kiküzdött tökély szerint, amottan, odaát, hat millió
mértföldnyi távolból idehozott csillagzaton; kell-e azoknak pap? kell-e
templom? kell-e hit? vagy revelatió?
Ők nem «hiszik», hogy van Isten, van lélek, van túlvilág, van örök élet;
ők «tudják» már, hogy van!