Semmi állati és növényi szervezet nem létezhetik itt. Az utolsó jégmadár
is eltünt a légből, az utolsó rozmár a vizekből s a legmakacsabb életű
növény, a zuzmó, eltünt a kősziklákról. Az ember egyedül maradt.
Oly rettenetes egyedül, hogy mikor egyszer Kane nyakát egy szőrszál
csiklandni kezdte, örömmel nyult utána, azt hitte bolha. Megörült neki,
hogy van még rajta kívül állat a semmiségnek ez országában. Hiú öröm!
Még ez az utolsó hű kebelbarát is elhagyta itt az embert. Nem lakik itt
más, csak a Semmi.
S milyen szeszélyes alakításokat teremt a Semmi mindabból a Valamiből, a
mit vakmerő emberek idehoztak az ő országába?
Mivé lesznek az élelmiszerek?
Az aszalt almából chalcedon-szeletkék váltak. Igen szépen lehetne
belőlük gyűrűbe való pecsétnyomókat köszörülni. A savanyú káposzta a
hordóban bizonyos új ércznemet képez, mely rétegekre hasítható, mint a
csillámpala, törése gyöngyház fényű. A czukor ellenben, mely itthon
kristály alakban ismeretes, ott olyan, mint a fagyott kaucsuk,
fürészporral keverve; törni, vágni nem, csak fürészelni lehet. A vajból
igen jól lehet elefántcsont alakokat esztergályozni, törése
csillámfényű. A hús a legszebb márvány-mozaik, mely a florenczivel
vetekedik; a fejsze éle elpattan rajta, csak a vas emelőruddal
széttörhető. Egy hordó lámpaolaj, melyről a dongákat lefeszegették, hogy
pőrölylyel széttörhessék, olyanforma kőhenger, a milyennel a makadamos
uton a kavicsot lehengerezik.
S ez a hajószobában van, a hol fütenek s melyben a folytonos tüzelés
mellett 34 fokra engedett fel a hideg.
Az emberek, kik ott a fütött szobában ülnek, oly köddel vannak körülvéve
saját párázatuktól, hogy nem látnak hat lépésnyire. A ki egy perczre
leveszi a kalapját, az a föveg, mintha egy tál főtt burgonyát
tartalmazna, úgy gőzölög. A ki nagyot kiált s nem a fogai közül beszél,
oly gőzt lövell ki a száján, mintha ágyu volna, s a ki valami erőfeszítő
munkát végez, annak gallérjából úgy emelkedik ki a gőz, mintha ő volna a
Geyzer. Kés, villa oly hideg, hogy a ki nem vigyáz, mikor eszik vele,
odaragad a nyelvéhez meg az ajkához, s lehuzza a bőrét. A ki elalszik a
nélkül, hogy süvegét szemére huzná, mikor felébred, nem tudja kinyitni a
szemeit, mert pillái lefagytak.
Künn az éjben, a jégpusztában még hat fokkal mélyebb a semmin alóli
fokozat.
S a vasszivű emberek neki indultak ennek a riasztó tájnak és éjnek, hogy
az éjsarkhoz közelebb jussanak.
Hajóik mélyen oda voltak fagyva, de gondoskodtak egyébről. Hoztak
magukkal szánkókat, a szánkókra voltak téve hat ember számára való
dereglyék, vasból és kaucsukból. El voltak rá szánva, hogy a hol
hajóikat elfogja a jég, szánkón utaznak tovább, s a hol rátalálnak a
szabad tengerre, a dereglyébe vetik magukat, mégis elhatolnak a
földsarkig. Hoztak magukkal hatvan szibériai kutyát a szánkókat
vontatni. Hanem már a 79-ik foknál a kutyák mind állkapczagörcsöt kaptak
s elhullottak bele. Nem maradt hátra más, mint maguknak vontatni
szánkóikat, attól sem riadtak vissza. Negyven fokú hidegben tizenöt
napig haladtak kinosan előbbre. Két fokkal jutottak az éjsarkhoz
közelebb.
És a midőn a 82-ik fokot elérték, a tizenhatodik napon a hévmérő
elkezdett emelkedni. Azon a napon tíz fokot emelkedett.
A diadal előérzete visszaadta kedélyük rugalmát. Nem maradtak pihenni
tovább, folyvást haladtak fölfelé s a következő napon a hévmérő egyre
magasabbra emelkedett, s egyszer elérte a zérust.
Az már meleg volt.
A szikla, a melyen állnak, még jég, de a mi előttük terül, az a szabad
tenger.
S mintha a bátrak üdvözletére jőne, az égen egyszerre kiemelkedik az
észak hajnala, a villámkoronás északfény, egy nagy, kerek sötét kúp
körül kilövellő sárga és rózsaszin fénykévék, mintha egy fekete napból
kisugárzó küllők volnának, magasra átszeldesik az égboltozatot s
kitárják az utazók előtt a legigézőbb látványt, mely után vágytak, de
melyet képzelni sem tudtak.
Előttük állt egy háromezer négyszögmértföldnyi területű tenger. Egészen
a láthatárig szabadon, tisztán, jég nélkül. Közepe, a hol az aurora
sötét belső kupját tükrözte vissza, aczélkék fényű, a többi rózsafényben
uszó.
S e tengert hosszan elnyuló körben fogta el az a jégpart, melyen Kane és
társai álltak. Mindenütt ötven, hatvan ölnyi magas jégsziklák,
bearanyozva a csodálatos éjszaki hajnaltól.
Ötvenhat óráig álltak a jégparton az utazók, ötvenhat óráig érezték
fujni az éjsarki «meleg» szelet, mely a jégsziklákat lassan, de folyton
hátrálni kényszeríti. E hosszú szél egyetlen jégdarabot sem hajtott
feléjük észak felől. Ott élő világ van és meleg táj!
De hát miért nem szálltak dereglyéikkel arra a régen keresett szabad
tengerre? miért nem törtek evezve tovább a sejtett világrész felé?
Azt megmondta maga a tenger.
Ez nem olyan tenger, mint a többiek, a miknek tizenkét órára rendezett
ár-apálya van. Ennek a dagályát valami más erő szabályozza, mint a hold
vonzereje, annál hatalmasabb és erőszakosabb. Ennek a hullámai óránként
szállnak és emelkednek, oly erőhatalommal, mely dereglyét hátára venni
nem tür; s mikor a dagály visszatér, tizenhat lábnyi rögtöni
emelkedéssel rohan előre s hosszában zeng a végtelen jégpart, a mint
hullám hullám után csapkodja oldalát. A mennydörgés az, mely
üvegharangon játszik.
Úgy tetszik, mintha az a langy tenger folyvást fogyasztaná maga előtt a
jégsziklákat.
Csak Belcher hajója tudná megmondani, hogyan birt eljutni e türelmetlen
oczeánra, hol találta meg annak olyan folyását, a mely elvezette a
polinia másik bejárásáig, hogy nem zuzott össze a jégpartokon?
Kanenek be kellett érni a látványnyal, a mi halandó elé először tárult,
s a meggyőződéssel, hogy a mit keresett, az csakugyan való; s a
csigahéjakkal s ismeretlen növények töredékeivel, miket a tenger a
partra kihányt, mint látogató-jegyeit egy meg nem nevezett világnak az
ó-világ kapujában. A tenger felett ismeretlen madarak csoportjai
röpkedtek.
E tengeröbölt a Peabody-öböl név alatt jegyzék fel a földrajzon a
tudósok, s a csatornát, mely ez öbölhöz a jégen át vezet, Kennedy
csatornájának. A pont, hol Kane és társai azt fölfedezték, 82° 2′ foka
alatt fekszik az északi szélességnek, nem egész nyolcz foknyi távolban a
föld éjsarkától. S mert a polusoknál a földgömb be van lapulva, a fokok
hossza rövidebb. A földsark onnan már talán csak tíz napi járó!
* * *
Tegyük magunkat annak a helyzetébe, a ki e látványtól felmagasztosulva,
képzelete lázálmában oda röpítette magát, hova evező, vitorla, nehéz láb
nem birta elvinni többé!
* * *
A föld a két sarkán be van horpadva.
Ezt a perczinga sebesebb mozgása mathematicai pontossággal igazolja.
A két tengelyén oly lapos a föld, mint a narancs két végén. A többi
bolygók is. Lágy korszakukban kapták ez idomot.
Annálfogva a ki a földsarkon áll, az előtt hatszorta nagyobb láthatár
terül, mint minálunk, mert nem hajlik oly gyorsan a föld felszine.
Képzeljük, mintha innen Pestről látnók nyugatnak Bécs István-tornyát,
keletre Debreczent, északnak Kassát és délnek Belgrádot, és a mi közbe
esik, mind!
S e szédítő látkör felett félig kiemelkedve vöröslik a sötétkék
athmosphærán keresztül egy izzó kupola. Az a nap!
Naphosszant ott vöröslik a láthatáron. Fel nem jön rajta. Hanem
köröskörül járja az egész láthatárt. S minthogy a látkör szérüje mintegy
húszszorta nagyobb kört képez, mint a mienk, szemmel lehet figyelni, a
mint halad gyorsan körül rajta. Egy-egy halom elállja utját s eltakarja,
percz mulva megint előtör. Éjfélben az átelleni oldalon vöröslik, mint
délben – és délben, este, éjjel egyforma magasan jár, mindig féltesttel
a láthatár felett. Ez az æquinoctialis nap.
Az év nyaratszakán felemelkedik két foknyira a láthatár fölé délben s
lemegy egy órát pihenni a látkör alá éjfélben; de oly magasra soha sem
jő fel, hogy a gőzkört meghaladja; sugára soha sincs itt a napnak,
meleget soha sem ád. Többnyire nem is a nap maga az, csak a légkör
sugártörése által felemelt csalképe. Egy óriási óragép az éjsarki
világban, melynek körüljáró mutatója maga a napgömb.
A nap itt csak egy izzó égi csoda, egy tünemény, miként a hold; de nem
teremtő lelke a világnak, nem éltető lelke a földnek. Itt a föld maga az
úr!
Kegyetlen, istentagadó eszme volna az, ha ennek az egész világnak, mely
a mi világunk, oly mathematice kiszámított irgalom nélküli halállal
kellene elveszni, a minő rá volna mérve, ha semmi egyéb nem melegítené,
mint a veszendő belső tűz s a közönyös napsugár, mely nem melegít többé,
hol a belső tűz elfogyott. S ha millió év kell is hozzá, hogy az
bekövetkezzék, de bekövetkeznie kell! Hiszen ki van számítva, hogy a
kőszén alakulásakor a föld évszaki átlagos melegének 22 fokig kellett
emelkedni s a mostani átlagos melege már csak 8 fok. Az olvasztott
bazalt kihüléséből ki van számítva, hány század kell még, hogy még
tizennégy fokkal alább szálljon. S akkor vége legyen mindennek?
Meghaljon-e a föld?