A hatodik világrész.
Öt világrészt már ismerünk, a hatodikról még csak azt tudjuk, hogy
«van».
De azt, hogy «van», már bizonyosan tudjuk.
Hol van?
Az északi földsarkon.
Egy egész világrész, tele ismeretlen növényzettel, ismeretlen
állatokkal, és így bizonyosan emberekkel is.
A legünnepeltebb tudósok bizonyitják lételét s merész hajósok egy
századnál több idő óta törekesznek a jeges tenger uszó bérczein
keresztül, hogy e hatodik világrészbe eljuthassanak.
Lehet, hogy még egy hetedik is van, a déli földsarkon. Maury kapitány
felszólította az angol kormányt, hogy küldjön oda egy expeditiót, s
előadta kellő tudományos bizonyitással, hogy a barometrum állása
szerint, mely a délsarki folytonos esőzés alatt nem változik, ott
ritkább légnek kell lenni s a felső sűrűbb lég nyomása az alsó, ritkább
rétegre okozza a magas hőmérséket, mely alatt új életnek kell támadni a
jéghegyeken tul.
De ez csak sejtelem. Az éjsarki világról már positiv tudatunk van.
Ennek a keresésében veszett el Franklin és hős társai. Példájuk nem hogy
elriasztott volna, hanem követőkre talált; férfiak, vasszívvel és
tűzakarattal, támadtak nyomdokában, kik utána törtek, keresve a végtelen
jégmezőkön az elveszettek hulláit és jegyzeteik kincsét.
Felhatoltak a csupán eszkimó-vadászoktól látogatott örök tél országaiba.
Két irlandi hajós rátalált a Wellington-csatornára, mely a tenger
jéghegyei között szabadon folyik s annak legvégső szigetét elnevezték
«Irland szemének.» Ama csatornát az oroszok «Poliniá»-nak nevezik, mi
nyelvükön vizi-utczát jelent.
Ez van az északi szélesség 77° 49′, s a nyugati hossz 115° 35′ alatt.
A legtöbb utazó odafagyott hajójával a jégtenger örök kolosszai közé, s
szánokon menekült vissza, mindenét odavesztve, jegyzésein kivül.
1852-ben így kényszerült Belcher hajóskapitány négy hajóját hátrahagyni
a Barrow-utban, odaékelve oly jégtömegek közé, a mik hegyek volnának a
szárazon.
E négy elhagyott hajó közül egy, a «Resolute,» a következő tavaszszal
megszökött társaitól. Elindult utazni a maga fejétől. És ment tizenhat
hónapig vitorla nélkül, kormányzó nélkül, kapitány nélkül, egyetlen
hajóslegény nélkül, vezetve csupán a tenger rejtélyes folyásától, míg
végre ezerkétszáz tengeri mértföldnyire a Barrow-uttól, a Hogarth
Sundban, csaknem a föld másik oldalán, elfogta Buddington, amerikai
hajóskapitány.
Tehát ez a «barom» hajó meglelte magától azt az utat, mely a szabad
tengerre visz; s kétségtelenül keresztül kellett mennie a «meleg tenger»
egy nagy részén.
Ha ez a hajó beszélni tudna!
De valamit mégis tudott beszélni.
A bal oldala teli volt ragadva csigákkal. Valószinüleg egyidőre zátonyra
jutott, s míg onnan újra kiszabadította a dagály, ragadtak
oldalpalánkjaiba a csigák. Murex-fajok voltak. Azok pedig tengeri
növénynyel élnek. Tehát a hol ez a hajó járt, ott már csigák vannak és
tengeri növényzet. Ott már nem fagy be a tenger soha.
És még egy tanut hozott magával: egy madárfészket. Azon a fészken egy
anyagólya ült két fiával. A mi gólyáinktól annyiban különböző, hogy
tollazata világoskék, fején bóbitával; minden eddig ismert madárfajtól
elüt.
Mikor az anyagólya az idegen férfiakat az elfoglalt hajó födélzetére
látta lépni, egyiket a két fia közül hirtelen hosszú csőrébe kapta s
elröpült vele. A kapitány nem engedte, hogy lelőjjék. A madár röpte
sebesebb volt, mint a közönséges gólyáé; perczenkint harmincz ölnyi
gyorsasággal szelte keresztül a levegőt, a mi óránkint huszonhét
mértföldet tesz.
Az elhagyott madárfiókot ápolás alá vették a hajósok, de nem evett
semmit. Harmincz óra mulva visszatért az anyja. Akkor már a hajó szintén
annyi időn át folytatta utját dél felé a vontatóba vevő gőzössel. Tehát
a madárnak leszámítva a hajó utját, hétszáznyolczvan mértföldnyi tért
kellett átrepülnie, míg a legközelebbi szárazföldről visszatért.
Hogy ott járt, azt bizonyítá a szájában hozott béka, melyet fiókja
számára röptében a légből a hajófödélre levetett. Olyan alakú békát sem
láttunk még eddig. Hátán olyanforma pikkely volt, mint a chiton
squamosus pánczélja.
Azt mohón elköltötte a fiatal madár.
Még egyszer visszatért negyven órai út után az anyagólya, fiókjának egy
újabb hasonló hüllőt hozva, de már a kis madár akkor megszünt élni. A
hajósok a madarat kitömték, a hüllőt borszeszbe tették s mind a kettőt a
new-yorki muzeumnak ajándékozták. Minden természetbuvár, a ki azokat
látta, elismeri, hogy azok egészen ismeretlen állatfajok példányai, épen
oly különczök, mint az ausztráliai fauna, az európaival szemben.
A száraz földnek, mely azokat tenyészti, a madár röpte után leszámítva,
az északi szélesség 85. fokánál kell kezdődni, az ahhoz vezető szabad
tengernek még néhány fokkal idább, és ott már meleg égaljnak kell lenni!
De hát mi adja annak az égnek a meleget? Holott már a 72-ik foknál a
kényeső is megfagy s kalapálható lesz, mint az ércz.
Az éjsark-kutatók viszontagságai a legiszonyatosabbak és nőttön nőnek, a
mint feljebb közelítenek a föld sarkpontjához.
A legmerészebb, a legszerencsésebb s a legtöbbet kiállt éjsarki kutató
Kane kapitány.
A miket a föld 80-ik északi szélességi foka alatt tapasztalt, az a
képtelenségek phantasiája, az elaludt természet csodaálma.
Ott már örök a tél, csak fokozatai vannak, a nyár csak kegyelmesebb tél.
Egy őszi estén utóljára megy le a nap a láthatáron, és azután
félesztendeig nem jön fel többet az égre. Félévig tartó éjszaka lesz.
Csak a távol elterülő hómező világít és a hold, nagy ünnepélyes napokon
a titokteljes aurora borealis, az északi fény.