Egy szép téli napon Berend Iván hivatalos levelet kapott a magyar
tudományos akadémia elnökétől, melyben tudtára adatik, hogy a magyar
tudományos akadémia természettudományi és mathematikai osztálya által
ajánltatva a legutóbbi közgyülésben, megválasztatott levelező tagnak a
fentnevezett osztályba.
Egy másik levélben pedig szintén a magyar tudományos akadémia titkára
felszólítja hivatalosan, hogy miután tudós-társasági tagnak
megválasztatott, serénykedjék e megválasztatásnak, az alapszabályok (nem
tudom, melyik) paragrafusa értelmében tartandó székfoglaló beszéd által
a sanctiót megadni.
Iván elbámult ez ajándékokon.
«Hogy jövök én ehhez a megtiszteltetéshez? Soha életemben egy betüt se
irtam semmiféle tudományos folyóiratba, még a tudománytalanokba sem. Se
közeli, se távoli atyafiságban nem állok egyik akadémiai taggal sem.
Mágnás sem vagyok. A politikai küzdtéren sem szerepeltem. Hol veszem hát
azt a renomméet, a miért tudós társasági tagnak megválasztanak? Hire
futamodott volna chemiai laboratoriumomnak? De hisz akkor minden
tárnadirektort, minden vasuti gépgyár-felügyelőt meg kellene választani
tudósnak, mert annyi tanulmánynyal azok is birnak a physica és mechanica
dolgában, mint én!»
Azonban hát a megtiszteltetést el kellett fogadni. Ki tudja, hátha
szüksége van az országnak arra, hogy minden emberét, a ki valamivel
többet tanult a többinél, összeszedje, hogy a tömeggel imponáljon? Iván
megköszönte a választást s válaszolt a titkár úrnak, hogy mielőtt az
alapszabályokban kikötött év lefoly, ott lesz a székfoglalójával Pesten.
Aztán nagyon lelkére vette a dolgot, s keresett magának egy thémát, a
miről székfoglaló értekezést irjon.
A microscopikus crustacaeak leirása volt az, a miket tiz évi szorgalmas
kutatás után rendszerezett, egy artézi kút furatása alkalmával, s mely
tárgyróli jegyzeteit a késő őszig birta egy egészszé alakítani.
Az igaz, hogy ezzel az egy nyomtatott ivre terjedő értekezésével bárhol
a világon, a hol hasonlóval foglalkoznak, sensatiót gerjesztett volna;
hanem az is igaz, hogy annyit nem ásítottak tudóstársasági felolvasás
hora canonicája alatt, (csak 7 óráig szabad olvasni, akkor az elnök
megvonja a szót a felolvasótól) mint mikor Iván górcsövi héjanczai
beszéltettek magukról, míg azt viszont a méltányosság kényszerít
feljegyeznünk, hogy ez értekezésért, az akadémia közlönyében
kinyomatván, Ivánnak pontosan kifizeték a husz osztrák értékü
forintokat.
Hanem ez nem tartozik a regényre.
A felolvasás után, a ki a neophitát legelébb üdvözlé, kezet szorítva
véle és «nagy érdekű» értekezését megdícsérve, az Sámuel apát volt.
Szintén tudós. Hogyne lenne tudós!
Egyszerre világosság támadt Iván agyában.
Rájött, hogy mi érdeme van az akadémiai tagsághoz?
Itt van a titkos pártfogó és felfedező! Ezt Sámuel apát barátságának
köszönheti. No ez is jól van. Apró ajándékok erősítik meg a barátságot.
Néhány napot kellett még Ivánnak Pesten időznie; voltak eligazítani való
ügyei. Ezalatt a lapok obligate referáltak akadémiai értekezéséről. A
legirgalmasabban bánt vele, a melyik azt állította róla, hogy a
csepegő-kő vulcani származásáról értekezett, – igen alaposan.
Ivánt csak az biztatta, hogy idebenn nem olvassa a referadákat senki,
odakinn pedig nem érti senki.
Valaki mégis olvasta idebenn is, oda kinn is.
Egy napon, mikor már épen hazakészült távoli odujába Iván, kap egy
meghivást három nappal későbbre, Bondaváry Theudelinda grófnő estélyére.
– Aha! Még egy lerovás, gondolá Iván. Ugyan jó, hogy hamarább nem jött.
Mindjárt leült, hogy választ irjon a meghivásra, a legudvariasabban
megköszönve e kitüntetést s elmondva indokait, a miért azt nem
élvezheti. Holnap utaznia kell, minden dolga a szerint van berendezve,
mulaszthatatlan teendők s a többi.
Mielőtt lepecsételhette volna a levelet, látogatója érkezik. Sámuel
apát.
Iván nagyon örült a kitünő férfiú láthatásának s e nem várt
megtiszteltetésnek. Úgy voltak már, mint a kik rég idő óta ismerik
egymást.
– Nem mulaszthattam el, hogy önt meg ne látogassam a míg Pesten van.
Nemcsak tartozásból teszem ezt, a bondavári szives látogatás
visszaadásaul, hanem valóban ösztönözve éreztem magamat egy ily jeles,
fiatal tudósunknak kifejezni, mennyire örvendek, hogy megismerkedhettem
vele.
Iván szerette volna mondani, hogy ő bizony sem nem jeles, sem nem
fiatal, sem nem tudós; de csak elhallgatott vele.
– Reménylem, hogy hosszabb ideig fogjuk önt birni a fővárosunkban,
folytatá az apát, Iván mellé ülve a pamlagra.
– A lehető legrövidebb ideig maradok itt, viszonza Iván szárazan, holnap
haza kell utaznom.
– De abból semmi sem lesz. Nem eresztjük el önt olyan könnyen. Úgy
tudom, hogy Theudelinda grófnő legközelebbi estélyére ön is meg van
híva.
– Sajnálom, hogy e gyönyörtől meg kell fosztanom magamat, de
mulaszthatlan dolgaim vannak, a mik haza hívnak.
– Ugyan, beszéljen ön őszintén! Ne nevezze gyönyörnek. Hanem vallja meg,
hogy fut ez elől a mulatság elől, mert előre únja a dolgot.
– Hát ha jobban illik az igazmondás, megvallom, hogy úgy van. Nekem
akarmelyik grófnő estélyét végignéznem a lehető legéldelhetlenebb
mulatság.
– No hát értse ön meg a dolgot. Ezek nem olyan estélyek, mint a szokott
«Cercle»-k a societében, a kizárólagosság sajátságaival, a mikben persze
egy nem-habitué sehogy sem érzi magát. Ez új valami. Theudelinda grófnő
megnyitotta termeit az elegantia és az esprit crém-je számára. Ott
találkoznak az előkelő társaság legfőbb szereplői a politika, művészet,
tudomány és költészet celebritásaival. Valódi high life! A rang, szépség
és szellem aristokratiája.
Iván hitetlenül rázta fejét.
– S mit csinál az a sokféle ember egymással egy teremben?
A pap erre egy kicsit összehuzta szemeit s az orrát vakarta.
– Igaz. Igaz! míg megismerkednek, kissé feszesen megy a dolog. Senki sem
tudja, hogy mivel kezdje a discursust, mikor egy olyan emberrel jön
össze, a ki egy egészen más csillagból való. Hanem szerencsére van egy
közvetítő, a mely minden társaságot képes amalgamázni, ez a szellem. A
hol csupa szellemdus emberek vannak együtt, lehetetlen, hogy a társaság
egygyé ne forrjon. Csak a kezdetét kell tudni. Azt is könnyű volt
kitalálni. Első kezdet volt a művészet. A társaságba hitt művészek s a
magasabb körök dilettansai hangversenyeket rendeznek, szindarabocskákat
adnak elő, egyik hegedül, másik zongorázik, harmadik énekel. Szép grófi
hölgyek hazafias költeményeket szavalnak; azután hirneves poéták
mulattató felolvasásokat tartanak, tableaux-kat rendeznek s így
lassankint élvezetessé teszik a heterogen találkozást.
– De miután én sem nem hegedülök, sem nem szavalok, sem eleven
rébuszokat nem találgatok…
– Ellenkezőleg! vágott szavába az apát, ön nagyon is jó előadással bir;
azt én bámultam a székfoglalójánál.
– Micsoda? csak nem gondolja ön, hogy Theudelinda grófnő estélyen
felolvassam az értekezésemet a microscopicus crustacæakról?
– Hahaha! Nem. Azt nem. Az jó volt az akadémiában. Kevesen értjük. A kik
értjük, nagyra becsüljük. De nem asszonyoknak való. De tud ön valami
mást. Fog felolvasást tartani a társaság előtt valami másféléről, olyas
valamit, a mi tudományos dolog is legyen, aztán poézis is legyen benne.
Érdekelje is a hallgatókat, aztán meg is lepje ujdonsága által. Mélyebb
alappal is birjon és mégis élvezhesse mindenki. A fantaziát is
foglalkodtassa, azután a tudományos buvárlatot is kitüntesse. Ilyes
valamit.
Most már Ivánon volt a sor kaczagni.
– De főtisztelendő úr, ilyen genrenek én még sem látója, sem hallója nem
voltam, sem soha ehhez hasonlót nyomtatásban, vagy irásban soha fel nem
fedeztem.
A pap maga is nevetett.
Ezalatt a háziszolga egy levelet hozott Ivánnak, mely «per express» jött
a postán: tehát az átadás perczét constatálni kellett a vevényen.
Iván engedelmet kért vendégétől, hogy e sürgetős levelet elolvashassa.
Az apát nagyon kérte, hogy csak tegye azt.
Iván arczán észrevehető változás ment keresztül a levél olvasása alatt.
Elébb elsápadt, azután összevonta szemöldeit; néhány perczig
kigyulladtak arczai, mig végre elbámult maga elé, s a mig a
végigolvasott levelet folyvást kezében tartá, mintha újra meg újra
elolvasná azt, merev tekintete a levél szélén tul bámult elmélázva.
Egyszer aztán elnevette magát.
Eszébe jutott, hogy ezen végződött a discursus.
A levelet összehajtá és keblébe dugta.
– Hát jól van! szóla nevetve. Elmegyek Theudelinda grófnő estélyére.
Tartok felolvasást. Olyant, a milyent sem nem láttam, sem nem hallottam
még magam se soha. Tudományt poézissal vegyest, fantazmákat és adatokat
úgy összekeverve, hogy minden tudóst kétségbeejtek vele, mig szét tudja
válogatni; a mivel minden geologot herczeggé s minden herczegasszonyt
geologgá teszek.
– Úgy! úgy! Nagyon jó lesz! biztatá az apát.
– Mit szól ön hozzá? Valami villanydelej-világítási productióval
illustrált előadást?
– Nagyon jó lesz. Ez mulattató! Igen érdekes fog lenni.
– Szabad önt kérnem, hogy ez iránt a grófnő helybenhagyását
kieszközölje. Sok apparatus jár vele.
– Előre biztosíthatom róla, hogy a grófnő el lesz az ön ajánlatától
ragadtatva, a műtani készletek elszállítását bizza ön egészen rám. A
grófnő magánkívül lesz örömében, ha ezt megtudja. – Az apát úr
szárnyakat kapott a sietséghez s megölelve tisztelt kollegáját
(«nevezzük egymást ezután így!») nagyon meg volt elégedve ide jötte
sikerével s azzal elsietett.
Iván pedig újra elővette kebléből a levelet, s kitárva azt maga előtt,
folytatta, a hol elhagyá, a levél széle fölötti merev elmélázást a
végtelenbe.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sajátszerű saison volt biz az! Egyszerre feltette magában minden magyar
ember, hogy ő ezentul magyar lesz.
Bizarr gondolat!
Tessék ezt lefordítani valami más nyelvre.
A hirlapok dithyrambokat irtak a pompás magyar viseletről, mely minden
rendű néposztály rögtöni divatruhája lett, az attiláról, a dolmányról, a
bogláros övről, hát még az arany csipkés főkötőről! hát még az eszményi
pártáról!
«Százszorta szebb minden asszony!»
N’en parlons plus! S’ is scho’ vorbei!
Az utczán pengett a sarkantyu, nagy, nagyobb, legnagyobb taréjjal; az
ékszerész-kirakatok antik gombokkal, csattokkal voltak tele, sastoll,
darutoll röpködött a kalapok mellett s nem volt a Somogyban kurta szűr,
a székelyföldön zeke, Debreczenben fürtös guba, Gyöngyösön gombos mente,
Kecskeméten tornyos főkötő, Túron süveg, Kőrösön victoria-dolmány, mely
biztosítva lett volna, hogy himet nem varrnak felőle s Pesten bálokban,
reuniókban, magas körökben be nem mutatják. Ősapáknak, Attilának,
Budának helyt kellett állni, hogy köntöseiket leszabják; rég meghalt
poétáknak, Csokonainak, Kazinczynak meg kellett engedni, hogy
zsinór-hieroglyphokban megörökíttessenek. S e hieroglyphoknak értelme
volt!
Azok a zsinór kacskaringók egy látható protestatió voltak, melyet ha
irni, nyomtatni nem lehetett, kivarrtak zsinórból.
A legelőkelőbb körökben ki volt adva a rendelet, hogy csak nemzeti
öltözetben fogadtatnak el látogatók; s ha valaki megkisérlé egy úri
estélyen fekete frakkban megjelenni, azt koczkáztatta, hogy a legelső
úri ember, a kivel találkozik, azt fogja neki mondani, hogy «Ugyan
lieber Johann, bringen Sie mir ein Glas Wasser.»
A népviselet szükségképen összekeverte az osztályokat. A gróf olyan
divatot hordott, mint a kocsisa. Sokan úgy érezték, hogy jó volna
egymással megismerkedni.
E nemes óhajtásnak eleget tettek a főuri estélyek, a mik között
Theudelinda grófnő soirées amalgamantesei egyik nevezetesebb korrajzi
vonást szolgáltattak. Ott találkozott egymással főur és költő, akadémiai
tag és prælatus, művész, hegedüs, zongorász, festész, szobrász, szinész,
kritikus és mæcenás, tanár, orvos, publicista, ujságiró, sportsman és
minden színezetű politikus.
Ragyogó társaságok voltak azok: úgy – in thesi.
A mi csak szépség és bűbáj van a főrangú körökben, a legdelibb
hölgytársaság, oly pompában, mintha királyi tánczestélyre jött volna, s
a mi még a pompánál is fényesebb, a fiatalság, a kellem, a műveltség
nimbusza, mely őket oly megkülönböztettekké teszi; a mi csak históriai
név van a főnemesi aranykönyvben s népemlegette név a szellem világában
együtt, egymáshoz közel hozva.
Hanem az amalgama bizony nehezen fogott. Pedig Isten látja, hogy meg
volt a jó szándék mindenkiben.
Emmanuel gróf, a kedves öreg, ha megfoghatott egy ujságiró celebritást,
oly nemes igyekezettel törte a kedvéért azt a nyelvet, mit csak most
tanul, a magyart, hogy lehetetlen volt el nem ismerni felőle, miszerint
azon szilárd elhatározásával, hogy ezentul csak magyarul fog beszélni,
ha nehezen megy is, csak az a másik fogadás versenyez, hogy ezentul csak
magyar csizmát fog viselni, melynek felhuzása lehuzása egy álló órát
szokott igénybe venni.
Cserében viszont egy fiatal publicista izzad hatalmasan abban a
fáradságban, hogy egy idegen születésű, de Magyarországért rajongó
grófnőnek franczia nyelven adjon feleleteket olyan kérdéseire, a miket
nem értett. Persze tökéletesen ért francziául, de csak ha nyomtatva
látja.
Azonban a nyelvészeti akadály még nem olyan nagy baj. De a théma!
Emberek, a kiket először mutatnak be egymásnak, s kik egészen külömböző
életkörben forognak, s azután keresik, hogy mi módon tudjanak a másik
világába valahogy áthatolni.
Leo gróf dicséri Nándori drámairónak tíz év előtt látott drámáját, a mit
a kritika kegyetlenül lerántott. Első műve volt. Maga is rossznak
találja. Az utóbbiak persze jobbak. Már most ezután ez azt hiszi, hogy
vagy nem látta a többi műveit a gróf, vagy ironizál vele.
Viszont Kinizsi, a tudós, meg akarja mutatni Oszkár bárónak, hogy ismeri
nevezetes érdemeit a sport terén, s beszél neki a legközelebbi
lóversenyről s firtatja, hogy mely díjakra fog futtatni? A körülállók
elfordulnak. Mindenki tudja, hogy Oszkár eladta a versenyparipáit a
tavalyi veszteségei miatt s visszavonult a turfról. Most már csak néző.
Kákori fiatal ujdondász azonban egészen otthonosan akarja magát érezni
az idegen társaságban, fecseg sans géne mindenkivel, a ki szemközt jön
rá. Akad thémája elég: napi pletykák. Egy szép sasorrú urral, a ki igazi
mágnási typust visel minden vonásán, bele ereszkedik abba a pletykába,
hogy most már a budai várban is fognak estélyeket adni s oda is
hivatalosak lesznek a magyar főurak. «Vajjon elmegy-e valaki?» kérdi a
főur. «Legfeljebb Guidó gróf!» «De én ugyan nem megyek!» Az ujdondász
akkor veszi észre, hogy annak mondott egy nagy sottiset a szemibe, a
kivel ismeretlenül beszélt. Ki tudja, hány emberrel gorombáskodhatott
már incognito, a mióta itt van!
István gróf, Theudelinda grófnő unokabátyja, tökéletes olvasott és
müvelt ember, ki a világ minden költőjét összeolvasta. Annálfogva igen
jól véli mulattatni azt a fiatal poétát, a ki hazafias verseivel
hirtelen népszerű nevet szerzett magának, ha odaszorítja egy szegletbe s
ott elkezd vele értekezni a világirodalomról. Idéz neki Burnsből,
Shelleyből. Ismeri-e Spencer «Fairy queen»-jét? Bevégzett műnek tartja-e
Milton «Elveszett paradicsom»-át? Mi véleménye van Dryden iskolájáról?
Wordsworthot szereti-e jobban, vagy Byront? Talál-e szellemrokonságot a
Frithiofs saga s Ossian regéi között? Mit szól a «Legende des
siécles»-hez? Vajjon lehet-e, hogy ezáltal Hugó Viktor Dante fölé
emelkedik? Nem kár-e, hogy az «amadisse»-ok genre letünt? Tassonak ad-e
elsőséget az olaszok közt, vagy Ariostonak? Tart-e valamit Metastasio
improvisatiói felől? Mi a véleménye az olasz «Commedia erudita» hatása
felől? Ismeri-e már franczia fordításban Hariri arabs költeményét «Antár
élete»? Hát az indus «Sakuntalá»-t ismeri-e angol fordításban? Plane
egyszer azzal támadja meg, hogy az Odüszszea mennyivel szebb görög
eredetiben, mint latin fordításban?
A szegény versiró pedig azalatt porhanyóvá fő a pirító tűzben, mert ő
soha sem szokott egyebet olvasni, mint a saját verseit. Genialis ember,
de saját kandencziáin kívül semmit sem ismer; annálfogva, a mint e
veszedelmes rencontreből megszabadulhat, úgy fogja jövőre messziről
kikerülni ezt a tudományban telhetetlen grófot, mint a csörgőkigyót.
De a kik a «japáni expeditió»-ból legjobban megjárták, azok lehettek,
kiket azon kitüntetés ért, hogy Bondaváry Angela grófnőnek
bemutattassanak.
Angela grófnő classicus szépség.
Angela grófnő nagyatyja politikai celebritás. Nagy név. Különféle
nimbusz környezi. Jó is, rossz is.
Annálfogva semmi sem természetesebb, mint hogy a szép grófkisasszonynak
bemutatott halandó lakója a lateiner világnak, a harmadik szóváltásnál
már elkezd Bondaváry Tibald grófról, nagyatyjáról beszélni, és obligate
tudakozódni.
Arra azután Angela grófnő egy szót sem szól többet az előtte állóhoz,
hanem hagyja azt ott állni és beszélni, a míg ki nem fogy s odább nem
megy. Több szavát nem hallja az a grófnőnek.
Pedig talán még egy tudósnak is megfájdúl tőle a szíve, ha ezek a szép
szemek, a mik egy percz előtt a tavaszi ég mosolyával néztek szemébe,
egyszerre csak ilyen jégviszfényt vetnek reá.
Angela grófnő ideálszépség. Már egyszer mondtuk, de nem győzzük eléggé
ismételni. Az ember visszatér a bámulására. Tiszta, nemes arcz, antik
tökélyű vonásokkal; gyönyörű szabású orr, finom metszésű ajkak, hosszu
sugár szemöldökök s árnyékot vető szempillák, a mik istennői szemeket
takarnak. Mikor e szemek villogásban vannak, vagy mikor elrejtőznek, azt
hiszszük: feketék; csak mikor mosolyra derülnek, akkor látjuk, hogy
kékek. Hajzata dusgazdag aranyban játszó sötét gesztenyeszin. S az egész
arczon, az egész alakon elömlik valami öntudata a bűbájnak, mely érzi
azt, hogy ő egy bizonyos világnak a központja, s meg van elégedve
helyével. Ő tudja, hogy a szépség: hatalom!
De hát miért vetnek olyan fagyos tekintetet ezek a szép szemek arra az
árva jövevényre, ki igen természetesnek találja, hogy Bondaváry Angela
grófnő előtt bevezetésül nem lehet okosabban kezdeni, mint Bondaváry
Tibald gróf érdemeit felemlegetni?
Ezt bizony a societé tagjai mind jól tudják. De a lateiner világ nem
tudja. Egyszerű a talány. Tibald gróf egyetlen unokáját, Angelát,
Sondersheim német herczegnek szánta nőül. Angela grófnőnek ez nem
tetszett. Ezen nagyapjával úgy összezördültek, hogy Angela felfogadta,
hogy soha sem fog Tibald grófhoz szólni, s minthogy épen akkor
Theudelinda grófnő házat nyitott Pesten: Angela grófnő lejött
nagynénjéhez és nála maradt, s azóta még csak fel nem bontott egy
levelet is, melyet nagyapja irt hozzá.
Ez a titok. Tudja a societé minden tagja; de az olyan jól megtudja
őrizni a maga titkait, hogy soha abból a külvilágba semmi ki nem
párolog. Egymás közt közlékenyek, de az idegen előtt «knownothing»
valamenyi, mint egy tősgyökeres yankee.
Sámuel apát urtól jó gondolat volt az, hogy e heterogen societásnak
valami közös mulatságot kellene kitalálni. A puszta conversatióból meg
nem élnek. Az összejöveteleken egyik teremben vannak a fiatal hajadon
úrhölgyek, másik teremben az uraságok, a harmadikban ülnek a férjes
úrasszonyok: mintha még nem- és kor szerint is osztályt képeznének.
Elkezdtek művészi előadásokat, költői, tudományos felolvasásokat
rendezni. Az mindjárt elevenítette a társalgást, közelebb hozta az
«idegeneket» egymáshoz. Látták egymást próbákon is: nem bal paréehoz
öltözve, meg merték egymásnak a kezét fogni. Megtanulták egymásnak a
neveit. Még az utczán is ráismertek egymásra. És őrültek, mikor egymást
látták. Később már bele is találták magukat egy-egy olyan thémába, a
miről élvezettel társaloghattak együtt.
Hanem valljuk meg csak az igazat mégis – úgy éjfél felé vége volt a
concertnek, felolvasásnak, műkedvelő előadásnak s tudós, művész, poéta
eljöttnek látta az időt, hogy hazamenjen s a societas egyedül maradt,
olyan jól érezték magukat mind a ketten! a kik hazamentek is, meg a kik
ott maradtak is.
A societásban még azután kezdtek el igazán mulatni. Az ifjak tánczolni,
az öregek whistezni, tarokkozni kezdtek s folytatták reggelig.
Azt bizony tették volna, ha a tudósok, művészek, poéták mind ott
maradtak volna is! minek mentek el? ők is részt vehettek volna mindebben
a mulatságban; hanem hát nem nekik való az. Jobb volt, hogy hazamentek.
Sámuel apát nagyon jól értett a reklám csináláshoz. Mikor valami
nevezetes előadásnak kellett történni Theudelinda grófnő termeiben, azt
elég jókor megtudta tőle mindenki. Az előadó művész, iró, tudós, hegedüs
vagy ezermester egész élettörténetét, előzményeit, hogy azután mindenki
tudhasson miről beszélni az est hősével.
Az intercalaris három nap Theudelinda grófnő legközelebbi estélyeig elég
volt rá, hogy Berend Iván előélete a legkisebb részletekig köztudomásúvá
legyen, s az előadást megelőző társalgás alatt minden tulajdonságáról
beszéljenek.
«Igaz, hogy egész esztendőn át a kőszénbánya fenekén lakik?»
«S csak egyszer, minden holdujságban, szokott megmosdani?»
«Parbleu! Most épen utolsó negyed van!»
«Soha életében asszonynyal nem beszélt.»
«Nem társalkodik, csupán mammuth-fogakkal.»
«A felolvasásában négyszázötven görög, latin, arab és zsidó szó fog
előfordulni.»
«Igaz, hogy Theudelinda grófnőnek egy háromkaratos brilliántját
experimentum gyanánt elégette, a mi nyolczszáz forintot ért?»
«Négykaratost, ezerötszáz forintot érőt.»
«Könnyű neki, ha tud gyémántot csinálni.»
«Vajjon tud-e?»
«És nem eszik soha egyebet, mint foghagymát.»
«De ma talán csak nem?»
«Végül produkálni fogja magát az elektrizir-maschinán.»
«Muzsikálni fog vele?»
«Nem az, megelektrizál mindnyájunkat.»
«Arra ugyan nagy szükség van.»
«Az szép lesz, ha a vén báró Stefit felállítja az izolatorra, a hol az
embernek az elektriczitástól elkezdenek a haja szálai ég felé állani, s
egyszer csak elrepül a parókája.»
«Hol van az az ördöngős maschina?»
«Ott az olvasó-állvány háta mögött; de nem szabad hozzá nyulni, mert a
ki hozzá nyul, rögtön félrehuzódik tőle a szája s úgy marad.»
«Ah, dehogy. Az egy villany-világító gép; én ismerem. Láttam Párisban
olyat. Hanem ennek az a sajátsága van, hogy ha valaki a társaságban ki
van festve, azon a festéket egyszerre feketévé változtatja.»
«Diable! Ezt jó lett volna az ajtóra affichirozni.»
«Vajjon tudja ezt Theudelinda grófnő?»
«Ma különösen fehér az arcza.»
«Olyan azzal a nagy gyémánt-diadémmal a fején, mint a márvány
menyasszony «Zampá»-ban.»
«Hanem Angela hugom ma különösen igéző!»
«Úgy találod?»
«Az a fehér gyöngy-párta valami szelidséget kölcsönöz az arczának.»
«A mi a pártának a hibája.»
«No ha a mi vademberünk egyszerre bele talál botlani ebbe a sok asszonyi
fényességbe, nem tudom, nem feledi-e el a delejvillany-világítást?»
«Majd hozzászoktassuk apródonkint. Fogadjuk szivélyesen, hogy érezze
magát fesztelenül. Imhol jön; a mi papunk eskortirozza.»
Az utóbb szólt gavallér, ki Angela grófnőt hugának nevezte: mintegy húsz
éves ifju, finom, tökéletes alak, eléje sietett Ivánnak, kit Sámuel apát
vezetett be a terembe, s bemutatta neki magát, mint Ödön gróf, a
háziasszony unokaöcscse, azután karon fogta s elvitte István grófhoz, a
háziasszony unokabátyjához, ki igen olvasott férfi, azzal
megismerkedtette, engedte, hogy annyi szót váltson vele, a mennyi elég
rá, hogy Iván meggyőződjék, miszerint itt műértő közönség is van, azután
még néhány barátjával szoríttata kezet. Azok is mind igen nyájasak
voltak hozzá. A fogadás e societásban a legbuzdítóbb. Azután az apát úr
átvitte Ivánt a másik terembe, hol az úrhölgyi kör volt; ott a
háziasszony elé vezeté. A grófnő kezet nyujtott neki s néhány szives
szóval fogadta. Azután ismét Ödön gróf fogta meg karját s a
szomszéd-terem ajtajában álló ifju hajadon-csoporthoz vezetve, bemutatá
őt Angela grófnőnek.
Iván kissé elfogult volt, de nem volt sem méla, sem zavarult.
– Önt ritkán látni Pesten! szólt a bemutatotthoz Angela grófnő.
– Rég ideje, hogy utólszor voltam itt. Úgy tudom, a grófnő is először
van itt. Eddig nem Pesten lakott.
Angela arcza hidegülni kezdett. Most mindjárt következik a Tibald
grófról való kérdezősködés.
– Igen, felelt szárazon. S mi következik abból, hogy most én először
vagyok Pesten? kérdezé élkereső faggatással Ivánt.
– Az, hogy lehet igen közönséges véletlen, a mi egy embert valahova
elvisz, a hol még nem volt; de a midőn nagyon sok ember találkozik egy
olyan helyen: abban már van valami «missió». S midőn e helyen annyi
fényes alak ad egymásnak találkozót, egyedül ebben a gondolatban találom
mentségemet, hogy én is itt vagyok, sötét, csekély pont. Talán a
gondviselés küldi az embereket most szokatlan helyekre.
E szóra fellángoltak Angela szemei.
– Ugy-e? ön hisz a gondviselésben? Ön hiszi azt, hogy vannak «missiók?»
– Hiszem.
– Akkor én önt szeretem.
Azzal másfelé nézett, a mit Iván jelnek vett, hogy odább mehet.
Egy negyedórai kölcsönös ismerkedés után tudatá vele Ödön, hogy a
felolvasó-terem el van rendezve, a társaság átvonult oda. Iván helyet
foglalt az emelvényen, mely a terem hátterében számára volt elkészítve,
s kivéve tárczájából iratait, hozzákezdett a felolvasáshoz.
Megnyerő hangja, nyugodt, követelés nélküli előadási modora volt,
hallgatta mindenki figyelemmel.