A Kaulman-czég boltajtaja most is ugyanott van, hol ezelőtt ötven
esztendővel. Még a boltajtó is ugyanaz, s ha lehetne, az üvegek is azok
volnának, a miken keresztül 1811-ben a ház első alapítója, mint
observatoriumból tanulmányozta az utczán járó-kelő főtisztek arczairól,
hogy hausse készül-e, vagy baisse? Ő már tudta azt, hogy az az utczai
physionomia milyen jó barometrum, s a járó-kelőktől elhullatott szóban
mennyi proféczia van. Csak a meglepett ember s az elejtett szó mutat
igazat.
Ezt a régi fakó boltczímert is meghagyták az utódok, az alig olvasható
felirattal. Ez a bankárok aristocraticus tüntetése, a fakó régi czímer,
félszázados firma, ősnemesség! A többi fényes új boltfeliratok,
kirakatok, öles betük, aranyfüst-decoratiók, portálék között ez a kopott
fakó tábla ragyog a legjobban. Erős ház! Ötven év feketedik rajta.
Benn a pénzváltó-boltban most is azon kikopott bőrvánkosu székek, azok a
szúette, feketére festett iróasztalok, azok a faketreczek, s a
faketreczen belül most is ott görnyed még az ősz, régi divatu
könyvvezető zöld ernyővel a homlokán, shirting-boritékkal a könyökén; s
ott pompáznak a fali állványon sorba rakott komisz kötésü könyvek, de a
miknek sarkain ötven évig visszamenő számok olvashatók. Nemesi családfa!
A Kaulman-firma most is folytatja a régi lombard-üzletet, s széles jó
hirben áll.
Talán méltán, talán nem.
Az ifju főnök nem helyez többé nagy súlyt az escompte- és
lombard-üzletre; neki magasabb tervei vannak.
Lakása ugyanazon háznak első emeletén van, de már ott uri pompával és
comforttal találkozunk.
Dolgozó szobája muzeum, s iróasztala csecse-becsetárlat, tele rakva
majolicával, bronzokkal, antikokkal. Tintatartója Benvenutoi remek (ha
ugyan nem galvanoplastika), benne kék és vörös karmin-tinta, tollszára
aguti-tövis, rajta arany toll, gyémánt-hegygyel; porzója aranypor,
porzóhintője pávakőkanálka, tolltartója nemes korallagancs,
papirnyomtatója pompéji-i mozaik, gyertyaernyője valódi hegykristály,
portefeuille-jének táblája chinai haliotys, papirvágója török handzsár,
pecsétnyomója malachit-faragvány, maroquin papirtartójában rezeda-illatu
szines levél, átlátszó szalmapapir, elefántcsont-velin, bristol-,
regal-, bath-papir; hanem hogy valaha valaki ezen az asztalon irna
valamit, azon még nem lehetett rajta kapni.
Az a tudomány, a mivel Félix úr foglalkozik, nem jár irkafirkával: az
csak szellemi munka: dolgozik ő éjjel-nappal, még tán mikor aluszik is,
csak hogy az nem hagy maga után papirra tett nyomokat.
Mikor azt hiszik róla, hogy mulat, tánczol, dőzsöl, lovagol, utazik,
udvarol: ő akkor mindig dolgozik; van előtte egy kitűzött czél, azzal
mulat, azért dőzsöl, annak udvarol, a felé tánczol, lovagol, az után
utazik, és soha sem veszti el szeme elől.
Nem tollat mozgat ő, hanem embereket.
Néhány nap mulva a bondavári kastély nevezetes magárahagyatása után
dolgozó-szobájában látjuk Félix urat egy kettős balzacon heverészve,
melynek átelleni vánkosán Sámuel apát úr vidám homloka dereng. A két úr
bizalmas beszélgetést folytat, mely úgy látszik, már idejövetelünk előtt
kezdődött.
Előttük pompás sevresi porczellánban illatos mokka párolog, melynek
aromája a drága latakia füstjével egyesül, mit az apát úr turquissal
kirakott csibukból, Félix úr pedig tollszár-vékony cigaretteből ereget.
– No, a grófnővel a szerződésed már meg van, a hogy kivántad,
harminczkét évre. Itt van, alá van irva, szabályszerüen. Hanem már most
szeretném tudni, mit ér ez te neked, és a te consortiumodnak? Az nem
elég, hogy a grófnő aláírta a szerződést, ha csak a herczeg is alá nem
irja. Mert a grófnő csak élethosszig rendelkezhetik a bondavári
uradalommal, s a mint meghal, visszatér az a herczeg birtokába, vagy a
herczeg unokájára s akkor a ti szerződésteknek vége.
– Tudom, szólt Félix, leütve a hamut cigarette-jéről. De hisz épen azért
lesz rá gondunk, hogy a grófnő sokáig éljen; hogy kedvet kapjon az
élethez. Oh! hidd el nekem, hogy mikor egy ilyen vén hajadon kedvet kap
egyszer a sokáig-éléshez, és pénze is van hozzá, borzasztó sokáig el tud
élni. Aztán nem vagyok én olyan elővigyázatlan, mint gondolod. Ismerem a
megholt herczeg hagyománylevelét, melyben körül van zárolva az a
kikötés, hogy ha Theudelinda grófnő egyszer megdicsőül, bátyja, vagy
annak utódai, a megdicsőült grófnő netaláni hagyományosainak, bérlőinek,
vagy hitelezőinek mindazon építkezéseket tartozzanak megtéríteni, a
miket az a bondavári uradalom területén tétetett. A jó herczeg arra
gondolt, hogy leánya egyszer ájtatos kedvében valami fogadalmi
templomot, vagy zárdát építtet uradalmában, azt hadd váltsák meg az
örökösök: valakinek adósok ne maradjanak érte. Hanem arra nem gondolt a
herczeg, hogy valaki a clausula alapján még egyszer tárnát, gyárat,
raffinadeot emeljen a bondavári dominiumon; s ha én egyszer beleépítek
abba az uradalomba két milliomot, a bondavári örökösök soha sem fogják
azt tőlem kiváltani tudni.
– Kivéve, ha egy másik consortium segélyükre jő.
– Az nem olyan könnyü. Azt csak egy olyan consortium tehetné, mely az
egész Bondavári-család anyagi ügyeit rendezni vállalkoznék, s ahhoz igen
sok kell. Sok ész, sok pénz és sok merészség: mind e kettőt
koczkáztatni. Egyébiránt tovább is nézek én s még nem pihentem meg. Nem
egy «dámára» tettem fel minden pénzemet.
– Igazság! Hát azzal a kis vadmacskával mit csináltál, a kit a bondavári
kőszénkupaczból raboltál el?
– Hát egyelőre nevelőbe adtam madame Risan intézetébe; hadd művelje ki
magát, mert szép tehetségei vannak, de egészen ostoba. Gyönyörű hang, de
nem tud énekelni; szenvedélyes arcz, de semmi mozgás; csupa érzés, de
nem tud más nyelvet, mint a mit az anyjától tanult.
– Szinésznőt akarsz belőle csinálni?
– Először azt.
– És azután?
– Feleségül akarom venni.
A pap nagyot nevetett.
– Ne nevess rajta, mert komolyan mondom.
– Jó! Hát komolyan beszélek róla. Először is nem értem azt, hogy minek
neked a házasság? S ha megértettem, akkor nem értem azt, hogy minek
viszed azt, a kit feleségül akarsz venni, madame Risan intézetébe, a hol
nevelnek kitünő sarjadékot a külvárosi szinházak számára, de nem szerény
háziasszonyokat a homlokaik simaságára féltékeny férjeknek.
– Az az én gondom! pattogott hetykén Félix. Azt te nem érted. Az
sublimior mathesis. Nem papnak való. Nekem szükségem van egy törvényesen
megesküdött feleségre, a ki épen Risanné asszony növeldéjében végezte
iskoláit. Hogy mi lesz a homlokommal, az a kalapom gondja. Hanem most
olyan dolgot kérdezek tőled, a mit csakugyan te tudsz jobban, mint én,
mert az már pap dolga. Elvenni akarom a leányt, s akarom, hogy törvényes
hitvesem legyen, hozzám kötve, a kinek én parancsolok. De a mellett úgy
akarnám a dolgomat intézni, hogy én ne lennék ő hozzá kötve; ő ne
parancsolna nekem. Egy szóval, hogy a míg én akarom, feleségem, mikor
nem akarom, nem feleségem. Ebben adj nekem tanácsot. Te ismered a
mindenféle furfangokat, a mik miatt hosszan, több ideig tartott
házasságok egyszerre csak megsemmisülnek; nem válópert értek: az sok
kárral, sok áldozattal jár, s utoljára is ha egyik fél megköti magát és
malitiosus akar lenni, mindig meghiusulhat; hanem valami más úton módon,
gyorsan, biztosan, csalhatlanul.
– Oh igen, tudok egy ilyen módot, de csak egyetlen egyet, szólt Sámuel;
megesküszöl, a kivel akarsz, a vallás rendes szertartásai szerint, itt
Bécsben. Mikor aztán azt akarod, hogy ez a házasságod ne legyen
házasság: a bécsi bankárházaddal felhagysz, a firmádat leveszed s
átköltözöl párizsi házadba. Firmád ott is fennáll, már apád franczia
polgár volt s te is az vagy. Ha egyszer aztán ott czélszerünek látod
megmenekülni a hitvestárstól, egyszerüen megismerteted azzal a
körülménynyel, hogy a franczia törvények előtt semmi házasság sem
érvényes, mely nem polgári hatóság előtt köttetett. Épen a napokban
döntetett el ez értelemben egy franczia grófi család pere, hol a
spanyolországi oltár előtt kötött házasságból eredt fiak apjuk
örökségétől elmozdíttattak, mert apjuk elmulasztá feleségével
Francziaországban polgári házasság utján «is» egybekelni. A franczia
törvény feleségedet leánynak declarálja, tégedet garçonnak s mehettek
jobbra-balra.
Félix felemelkedett helyéről s megcsókolá gyöngéden az apát úr homlokát.
– Köszönöm.
Biz azt meg is csókolhatta azért a jó tanácsért.
– Én valóban nagy hálával tartozom irántad; s ha gyermekkori barátságunk
emléke nem sugná azt, hogy a mivel neked tartozom, az szeretet, úgy azt
kellene éreznem, hogy az egy lefizethetlen adósság.
– Oh én sem felejtém el, hogy mivel tartozom atyád házának. Szegény tót
diák voltam, mikor atyád felkarolt; úgy lettem nevelőd, úgy tudtam
tanulmányaimat folytatni. Ezt én sem felejtettem. Tehát ne beszéljünk
többé a multak tartozásairól.
– Igen. A jövő is együtt fog bennünket találni. Most arra kérlek még,
légy szives, mint a grófnő teljhatalmazottja, a szükséges iratokat
átvenni. Ez itt a szerződés. Itt a biztosíték, állampapirokban. Itt az
utalvány az első félévi haszonbérre. És itt egy másik utalvány
pénztárnokomhoz, negyvenezer forintig.
– Hát ez kinek?
Félix nyájas szemhunyorítással nyomta oda az apát úr markába az
utalványt, gyöngéden súgva:
– A szerencsés közbenjárónak.
A pap csodálkozva rázta fejét.
– Te engem meg akarsz ajándékozni?
– Ne úgy értsd. Nem én. Ez a consortium költsége, a mi ily rubrika alatt
fordul elő: «alapítási költségek» minden vállalatnál. Ezt mondva Félix,
új cigarettet dugott szájába, s a gyufa lángján keresztül ravasz
önbizalommal lesett barátjára.
Sámuel apát száját szánakozó félmosolyra huzva, csendesen négyfelé
repeszté a negyvenezer forintos utalványt s azután nyugodt fensőbbséggel
veregetett a bankár vállára.
– Kedves barátom! nekem az az egész bondavári uradalom a markomba volt
adva, s ha akarnám, most az enyém lehetne. Azzal is így tettem, mint
ezzel most! A pap szétszórta az eltépett papirfoszlányokat. Ismerj meg
engem valahára! Én nem koldulóbarát vagyok, hanem prætendens! Nem járok
dominium után, hanem birodalom után!
E merész tekintet annyira megszeppenteté a bankárt, hogy letette a
szájába vett szivart, a mit most bátorkodott meggyujtani. Hisz ez nagy
szó!
– Ülj le már most, és hallgasd meg, mi dolgom van veled, szólt a pap s
maga hátratevé két kezét, úgy kezdett el a szobában fel s alá járkálni,
s beszélt majd járva, majd megállva bámulója előtt.
– Az egész világ vajudásban van most, s folyvást egereket szül, mert az
oroszlánok restek elhatározni magukat arra, hogy szülessenek. Mindenütt
chaos van: a financziális téren, a diplomatiában, az egyházban, s a
három chaosz egymást zavarni segít. Egyetlen ember, a ki tisztán lát,
urává lehetne e «tohuvabohu»-nak. A ki ezt fel tudná használni!
Himzett-ruhás bohóczok, a kiknek kezében van a világ vezetése. Itt van
előttünk egy ország, a melylyel nem tudnak a kormányzói mit csinálni. A
hova hívják, oda nem megy, kényszerítenék, de nem merik, nyomják és
félnek tőle, s a melyik maga sem tudja, mit fog holnap csinálni?
megadja-e magát? megalkuszik-e? fizet-e? vagy vasat ragad? melyik
ellenségével szövetkezik, melyik ellensége ellen? vár-e még? vagy
feladja állását? nevetésbe tör-e ki, vagy átkozódásba? Azután ennek az
országnak van egy elementuma, a mely a két küzdő fél között áll: a
papság. És ebben az országban az egyháznak még nagy vagyona van!
Félix összeránczolta a homlokát, mert még mindezekben nem látott semmi
összefüggést.
– Mit gondolsz fiam? szólt hirtelen megállva előtte a pap. Mire
számíthatna az az ember, a ki ennek az országnak először egyes vidékeit,
azután egyes osztályait meghódítaná a kivihetetlen állameszmének? Nem
gondolod-e, hogy a te bondavárvölgyi vasutadnak létrejöttét semmi sem
mozdítaná úgy előre, mint egy alázatos küldöttség a föld népéből s annak
papjaiból, mely hűséget fogadni a miniszter elé járulna. Egyik kéz a
másikat mossa. Annak a vidéknek az állameszméhez csatlakozó népét meg
kell jutalmazni. Érted-e, hogy mi hasznod van neked ebben?
– Kezdem látni.
– S mit gondolsz, a ki a halinaposztót ez országból is bevinné a
törvényhozás teremébe s az infulát ez országból is a bécsi felsőházba,
minő állást szerezne az magának?
Félix tenyerébe csapott csodálkozva. Ez volt rá a felelet.
A pap egyet járt alá s fel, azután ajkait összeszorítva mondá:
– A primás öreg ember.
Félix hanyatt feküdt a balzacon, mintha olyan magasra akarna nézni, a
mit ülve nem láthat meg.
– A pápa még öregebb, mormogá a pap.
A bankár most még jobban bámulva tekinte Sámuel apátra.
Az pedig egyszerre szenvedélyesen tört ki:
– Törpe emberek állnak a hajók kormányán, fiam! és ezek azt hiszik, hogy
ők fognak ellenálhatni a nagy viharnak. S minő szegény eszközeik vannak!
Halomra dül az egyház! S azt hiszik, hogy azt ócska támaszokkal fogják
fenntartani. A siralomházban él minden! S epileptikus átkozódással
akarná feltartóztatni a falakat. Figyelj reám! Az olasz papoknak minden
erőfeszitése csak szegénységi bizonyitvány. Fillérekkel tartják fenn
szent Péter székét, holott milliárdok voltak a kezükben, a miket
elhagytak veszni. Csak Magyarországon van még egyházi vagyon. Tudom jól,
hogy a miniszter fiókjában készen áll a törvényjavaslat, mely azt az
állam javára secularizálja. Csak egy kis ürügy legyen rá a magyar
klerussal összeveszhetni Bécsnek. Ők fognak a liberalis állásponton
harczolni, ellenfeleiké marad a világ antipathiája. Nem kell sok hozzá.
A deficit nő, a kormány szorong. Csak egy kis oppositió a birodalmi
tanácsban, mely a budgetet megnyirja, vagy egy kis külháboru. A kincstár
üres, kölcsönt nem kapni már. «Mikor az ördög megéhezik, legyet eszik.»
De hátha megelőzi őket valaki? Szent Péter széke veszélyben forog. A
magyar egyháznak nagy birtoka van. Ez is veszélyben forog. Ha valaki
most egy ilyenforma eszmének adna lényeget: Álljunk a mozgalmak fölé!
Legyünk hazafiabbak a táblabiráknál, legyünk loyalisabbak a
minisztereknél, legyünk szabadelvüebbek a forradalmároknál, legyünk
katholikusabbak a főpapoknál, mentsük meg a magyar egyházvagyont a
kormánytól s azzal ismét az egyházat a forradalomtól! S létesítenénk a
világpiaczon egy óriási, száz milliós kölcsönt a magyar egyházi javakra,
és szent Péter trónjának megmentésére! Mit gondolsz, mi lehetne az az
ember, a ki ezt létrehozná?
– Minden! rebegé elragadtatva e fantazmától Félix s most már a kezét
csókolta meg barátjának.
– E nagy műhöz szemeltelek én ki téged, szólt a pap és engedte kezét
csókolni. A te bondavári vállalatod szükséges arra, hogy egy szerencsés
csatánynyal egyszerre világhirt szerezz nevednek, hogy együtt
emlegessenek Stroussberggel, Pereirával, talán egykor Rothschilddal is.
Ez az oka, a miért segítlek benne. Ha egyszer azután erősen fogsz
állani, akkor azt fogom mondani: «Most tartsd a válladat, hadd lépek fel
rajta!»
Félix extasisba merült e revelatió után. Már szeme előtt ragyogott az
óriási kölcsön s annak dicsfényében az ő kedves barátjának felmagasztalt
alakja.