Theudelinda grófnőt egész önfeledtté tette az öröm. Annyira önfeledtté,
hogy gépcsengetyüjéhez rohant s elkezdte annak rugóját működtetni.
– Mit csinál a grófnő? kérdé az apát bámulva.
– Rögtön hivatom tiszttartómat.
– De ki által?
A grófnőnek csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen egyetlenegy élő lélek
sincsen a háznál. Erre nagyon elkomorodott megint.
– Ez, valóban, egyike lesz a nehezebb problémáknak, mondá a pap, hogy
mint jut ki legközelebb a grófnő ebből a kastélyból?
– Hogyan? – A grófnő oly gyönge elméjű volt, hogy a legközelebbi
helyzetet sem bírta magától felfogni.
– Úgy, hogy mindössze ketten vagyunk a kastélyban. Ha én elmegyek, most
a grófnő számára valahonnan szolgálattevő lelkeket előteremteni, a kik
lovait befogják, úti szükségleteit összemálházzák s a kikre elhagyott
kastélyát rábízhassa, akkor a grófnő arra az időre egyedül marad itt.
– Oh én itt egyedül nem maradok egy világért.
– Akkor a másik választás, hogy velem együtt kell gyalog jönnie a
legközelebbi uradalmi lakig.
Épen a havas ónos eső kezdte verni az ablakokat.
– De hisz itt vannak a lovaim.
– Csak hogy én sem lovat befogni, sem hajtani nem tudok.
– Oh azt nem is engedném.
Most azután itt volt a dilemma: vagy egyedül maradni a kastélyban, míg a
pap segélyért jár, vagy együtt menni vele erdőn, mezőn, havas esőben
gyalog.
– Valaki dörömböz a kapun, mondá az apát.
– Az bizonyosan a tiszttartó lesz, szólt a grófnő, megtudta cselédeitől,
hogy mi történt itten, s most sietve jő.
– De nem fogja neki senki kinyitni a kaput, mert valószínüleg maga a
kapusnő is azok között van, a kik kinnrekedtek.
– Az ám. Az volt az a vén boszorkány, a ki az asztal tetején tánczolt.
– Nincs a grófnőnél a várkapunak másik kulcsa?
– A legvaskosabb kulcs az az antik fogason. Mit akar ön vele?
– Lemegyek és kinyitom magam a kaput.
– Az ebek nem ismerik önt és szét fogják tépni. Erős juhász-szelindekek.
– Majd nevükön szólítom. Hogy hívják?
– Nem tudom én.
Törődött a grófnő olyan plebejus dolgokkal, mint a parasztkutyák nevei.
– Akkor nem tehetek mást, mint hogy lelövöm őket.
– Csak ne nagyon.
A grófnő nem azt értette ez alatt, hogy a kutyák ne haljanak meg nagyon,
hanem hogy a lövés ne szóljon nagyot.
Az apát úr tehát vette a revolverét s lement az udvarra. Lámpásra nem
volt már szüksége, mert hajnalodni kezdett.
A két komondor olyan formán volt a kapu alá beszállásolva, hogy midőn
éjszakára lánczaikat megeresztették, épen csak annyi mensura maradt
közöttük, hogy egymással össze ne marakodhassanak, ellenben a közöttük
elhaladni akarónak vagy a Scylla, vagy a Charybdis torkába kellett
esnie.
Az apátnak nem volt más választása, mint az egyik ebet agyonlőni, hogy a
másiktól a kapuig mehessen. Társa szomorú példáján okulva aztán a másik
is bebujt odujába s ereszté a papot a kaput kinyitni.
Sámuel apát, a mint a kaput kinyitá, egy férfit látott maga előtt, annak
is revolver volt a kezében.
Egyszerre mind a ketten egymásra szegezték a revolvereiket s aztán úgy
kezdtek el egymással értekezni.
– Ki ön? mit akar itt? kérdé a pap.
– De ön ki? és mit keres itt? szólt a másik.
– Én Sámuel apát vagyok, a grófnő gyóntatója.
– Én pedig Berend Iván, a grófnő szomszédja.
Az apát úr leereszté fegyverét s szelidebb hangon mondá:
– Szokatlan idő, úgy-e bár?
– Hony soit, qui mal y pense – viszonzá Iván s zsebébe dugta a
pisztolyt. Szokatlan időben jövetelem magyarázata az, hogy levelet
kaptam most éjjel, melyben tudatják velem, hogy a kastélyban nagy zavar
van, jőjjek a grófnőnek segélyére.
– A zavar abból áll…
– Tudom, hogy miből áll, az is meg van a levélben irva; hanem azért a
rendelkezésére állok a grófnőnek. Ámbár tudom, hogy a grófnő nem szokott
elfogadni férfiakat, különösen ily korai órákban.
– Önt bizonyosan elfogadja. Engedje meg, hadd zárjam be a kaput, mert
kapus sincs már a háznál, s vigyázzon, a baloldali fal mellett ne
menjen, mert onnan még egy eleven kutya jár ki.
– A másikat agyonlőtte ön?
– Igen. Azt a lövést hallotta ön kivülről. Arra vette elő ön is
revolverét.
– Természetesen. Nem tudhattam, mit lövöldöznek itt az udvaron?
A két férfi felhaladt a grófnő termeibe. Sámuel apát bement a grófnőhöz.
– Véletlen segélyünk érkezett, szólt neki; a grófnő egyik szomszédja,
Berend Iván.
– Ah! szólt a grófnő ajkcsettentve; kellemetlen ember! Egy atheista.
– Már legyen ő bár thug, mormon, vagy manichaeus, de e perczben igen
nagy szükségünk van rá. Valaki levélben figyelmeztette a grófnő
helyzetére s a felől akar a grófnővel beszélni.
– Én nem akarok vele beszélni. Kérem önt, értekezzék vele helyettem.
– Grófnő! Lehet, hogy ez az ember csakugyan annyira eretnek, hogy nekem
ezt találja mondani, hogy én csak a grófnőnek vagyok gyóntató atyja; de
nem neki is.
– Jól van hát. Kimegyek hozzá a terembe. De kérem, legyen ön is jelen.
– Ha kivántatni fog.
A grófnő shawljába burkolta magát s kiment az elfogadóterembe, melyet
már akkor a felkelő nap kezdett megvilágítani. Sámuel apát mégis jónak
látta egy két ágú gyertyatartót utána hozni.
A grófnő fagyosan kínálta Ivánt üléssel s maga jó távol iparkodott tőle
letelepedni.
– Uram?
– Grófnő! Ma éjjel az ablakomon zörgettek, még ébren voltam és
dolgoztam, s a mint az ablakom kinyitottam, egy levelet adtak be rajta.
A levelet önnek a tiszttartója irta.
– A tiszttartóm? szólt a grófnő elbámulva.
– A levél, stylusánál fogva, nem alkalmas arra, hogy a grófnő elolvassa;
a tartalmából csak ennyi érdekli: A tiszttartó jelenti, hogy az éjjel a
grófnőnek összes mindenrendű és nemű cselédsége megszökött és hogy ő is
szökik utánuk.
– A tiszttartó is? De miért?
– Annak is megirja az okát a levélben; de én azt hiszem, hogy az csak
mende-monda, a mivel nagyobb vétséget takargatnak. Én azt hiszem, hogy a
grófnőt meglopták.
– Engem?
– Ne rettenjen meg. Nem rabló módra lopták meg, hanem a hogy gyanútalan
úri birtokosokat szoktak meglopni hűtlen sáfáraik, csempészetek,
sikkasztások útján. S most aztán a csalók igyekeznek futamodásuknak
humoristicus szinezetet adni, hogy a világ nevessen a bűneiken, s
nevessen a károsult rovására. Én úgy vélekedem erről.
A grófnő kénytelen volt elismerni, hogy az az ő szomszédja először is
okos ember, másodszor pedig gyöngéd ember.
– A tiszttartó levelében az van, hogy ő nem mer a történtek után a
grófnő szeme elé kerülni, miután a grófnő soha sem fogná azt elhinni,
hogy az ő egyetértése nélkül történhettek bizonyos cselédbotrányok a
kastélyban. Én ezt csak ürügynek tartom. Azt elhiszem, hogy a grófnő egy
felindulás perczében minden alárendeltjét rögtön elkergette, mert
rájött, hogy mindannyian visszaéltek elnézésével; és ennélfogva ama
levél vétele után első gondom volt egy emberemet azonnal lóra ültetni, s
a legközelebbi távirda-állomásra egy táviratot küldeni a grófnő pesti
bankárjáihoz, kik az eladásoknál a tiszttartót teljhatalmú megbizottnak
ismerték: azzal a tudósítással, hogy a tiszttartó hirtelen eltávozván,
neki semmi összeget ki ne adjanak.
– Ez igen praktikus elővigyázat volt öntől, szólt a grófnő helyett az
apát úr; ezért a grófnő önnek nagy hálával fog tartozni.
Theudelinda kegyteljesen inte fejével.
– Ez volt az egyik oka idejövetelemnek, hogy a grófnő helyeslését ez
intézkedésemre kinyerjem, folytatá Iván. Másik oka az, hogy miután a
grófnő itt minden szolgálat nélkül van s itt valószínüleg maradni nem
óhajt, innen tovább költözni segítsem, s addig, míg rendelkezni fog,
kastélyát saját embereimmel őríztessem, a kikért magamra vállalom a
felelősséget.
– Ez valóban a leggyöngédebb szomszédi figyelem ön részéről, szólt ismét
a pap, s a grófnő nagyon lekötelezve érzendi magát ön iránt e
gondoskodásért.
– Csak kötelesség, mondá Iván. És most még egy harmadik indok. A grófnő
többé falun nem fog lakni, azt tudom. Arról sincs semmi kétségem, hogy a
grófnő a milyen gazdag, olyan takarékos. Hanem arról csaknem bizonyos
vagyok, hogy a grófnőnek tisztviselői, sáfárai rögtöni megszökése miatt
e perczben minden pénztára üres. Annálfogva nem véltem megbántani a
grófnőt, ha a jelen esetben saját pénztáramat rendelkezésére adom. Rövid
időre, a míg a grófnő rendezetlen pénzügyeit rendes kerékvágásba hozza,
kölcsönözhetek tízezer forintot.
Sámuel apát odament a grófnőhöz s olyasmit sugott a fülébe, nehogy az
ajánlattevőnek valami uzsorát kináljon. Annálfogva a grófnő kegyteljes
mozdulattal nyujtá kezét Iván elé, helyben hagyása jeléül, ki arra
tárczájából tíz darab ezrest kiszámlált. A grófnő irást akart neki róla
adni. Iván azt mondá, hogy szükségtelen, hiszen rövid időre adja.
A grófnő kérte az apátot, hogy vegye gondviselés alá az összeget.
– És most, szólt Iván, ha szabad a grófnőt kérdenem: mikor szándékozik
kastélyát elhagyni?
– Most épen e perczben! rögtön! sietett mohón felelni a grófnő.
– Abban az esetben némi tervet leszek bátor a grófnőnek ajánlani az
indulás első stádiumára nézve, a mi nem megy minden nehézség nélkül. Az
első a legszükségesebbek összemálházása. Csak mondja meg a grófnő, hogy
mit és milyen bőröndbe rakjak el? Azután majd befogom a lovait a
hintójába. Azután az üresen maradt kastély főbejárásait bezárjuk és
lepecsételjük. Mindaddig, míg a grófnő valakit küld a kastély
átvételére, két biztos emberem fog őrködni a kapuk előtt. Azután útra
kelünk. A tiszti lakot útba ejtjük, hogy ha lehet, valamit a számadások
közül megkaphassunk.
– Nem! nem! oda nem megyek! Nekem nem kell számadás! tiltakozék a
grófnő.
– Jó. Tehát egyenesen hajtatunk az én vendéglőmhöz.
– Miért a vendéglőhöz?
– Mert ott van egyuttal a posta is, s a grófnő hintójába ott fognak
postalovakat.
– Miért postalovakat? Hát nem utazhatom saját lovaimon?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert olyan roszak. Azok nem viszik el a grófnőt a szomszéd állomásig.
– Miért roszak az én lovaim? kérdé a grófnő felborsoltan.
– Azért, mert roszul vannak tartva.
– Kellemetlen egy ember! mondá magában a grófnő. Mindenre olyan
parasztul felel.
– Én a vendéglőbe nem megyek, szólt durczásan; soha sem megyek olyan
helyre, a hol bort mérnek. Nem lehet az ön házánál megszállnom, míg a
hintóba fognak?
– Szerencsémnek tartom. Ámbár háztájam igen rideg. Egyedül lakom s
agglegény vagyok.
– Az mindegy.
– Tehát legelébb is határozza el a grófnő, hogy minő ruháit málházzam
el, és minő bőröndbe?
– Minő ruháimat? szólt a grófnő és sajátságos kifejezéssel nyiltak
szemei kerekre. És mibe? Azt mindjárt megmondom. Tegye ön meg azt a
szivességet, hogy szítsa fel a tüzet a kandallóban, míg a ruhatáramba
megyek. Hideg van itt.
Egy nagy zöld márvány-kandalló állt a terem közepén, melyben még
hamvadozott a mult esti parázs; Iván fahasábokat rakott a parázsra s a
tűz nemsokára vígan lobogott.
A grófnő rövid időn visszajött. Egész nyaláb mindenféle öltözetet
hozott, a mennyit csak ölébe össze tudott fogni.
– Ah! ezt mind el akarja a grófnő csomagoltatni?
– Mind! mind! És a többit is mind.
– És hová?
– Ide ni! szólt a grófnő s belehajítá a kandallóba az öltönycsomagot,
hogy az egyszerre megtölté lángjával a kandalló üregét. Égett a selyem,
a mousselin, a krepp és csipke, sziszegve, huhogva, perlekedve.
A két férfi bámulva nézett rá, de egyik sem szólt neki egy szót is.
A grófnő pedig visszasietett ruhatárába s új csomaggal jött elő, s az
összegyűrt ruhákat egymás után hajigálta a kandallóba; az csak egyet
lobbant, nagyot hahotázva, mintha mindegyikből egy kipörkölt ördöngös
ördög röpülne ki a kéményen keresztül. Theudelinda égő tűzrózsákkal
arczain járta meg az útat ruhatárába tízszer egymásután, s indulattól
lihegve szórt mindent az égő tűz közé. Az öltönyök után következtek a
fehérnemüek, azok is mind a máglyára kerültek, irgalom nélkül, kivétel
nélkül valamennyi. Himzett, drága finom úri készlet. Elégett.
«No ez elég egyszerű módja a málházásnak és inventálásnak!» gondolá
magában Iván, de nem szólt hozzá semmit.
A pap hátratette két kezét s nyugodt bonhomiával engedte a grófnőt
garderobja auto da fé-jén dühöngeni.
A bevégzett tény után azt mondta Iván:
– Ez már hát megvan, de már most miben fog a grófnő tovább utazni?
– A rajtam levő ruhámban s az úti bundámban.
– A hogy tetszik. Én megyek a lovakat befogni.
A míg Iván lement az udvarra, a grófnő felsegíttette az apáttal magára
meleg nyusztprémes bundáját s azzal készen volt az útra. Semmit sem vitt
el magával a kastélyból, a mit egykor sajátjának nevezett. Minden
tárgyat megfertőztetettnek tartott.
Mikor Iván visszajött jelenteni, hogy a kocsi be van fogva, már készen
volt az úrnő. Az ajtókat egymásután bezárták és lepecsételték. Az
udvarra leérve, a grófnőnek a szemébe ötlött holt kutyáról eszébe jutott
a még meglevő eleven. Hát azzal mi lesz? Azt is agyon kell lőni, hogy
éhen ne veszszen.
– Kár volna, monda Iván, majd szabadon bocsátom, s eljön velünk. Nálam
megmaradhat.
A grófnő kiváncsi volt rá, hogy harapja meg Ivánt a lánczon elmérgesült
szelindek; de nem harapta meg.
Iván szépen beszélt hozzá, a hogy lelkes állathoz szokás, az nyugodtan
engedte nyakáról lecsatoltatni az örvet, s azután megnyalta az
elszabadító kezét.
A kocsi kigördült az udvarról. A bezárt kapu kulcsát odaadta Iván az
apát úrnak, ki a hintóban ült a grófnő mellett s maga a bakra felkapva,
hajtotta a két gebét, a mit a grófnő ekvipázsnak nevezett s nem tudom
hány ezer forintba fogadott el a sáfáraitól. Rossz két vén inpókos
dikhencz volt.
Mikor az úton alákanyarodtak a szénbányatelep felé, oldalvást valami
füstöt vettek észre a reggeli szürkületben az égre felkanyarodni, s a
tárna felől Iván egy csoport munkását látta arra felé sietni tűzoltó
szerekkel. Kérdezte tőlük, hogy mi az? hova mennek? mondták neki, hogy a
grófnő magtára ég; de hiszik, hogy rögtön el fogják oltani.
– Azt képzeltem, mondá Iván. Mulhatlan feladata a hűtlen sáfárnak
felgyujtani a magtárt, hogy ne sülhessen ki, mi volt benne, s mi volt
belőle eladva.
A grófnő skandalizálva volt az emberi sülyedés ily mértéke fölött, mire
Iván igen szárazan azt az észrevételt tevé, hogy biz a mezei gazdálkodás
csak olyan ember számára való, a ki mindennek maga utána tud nézni, nem
pedig annak, a ki bezárkózik a szobájába.
Kellemetlen ember!
Fényes nappal lett, mire a hóval vegyes sárban a két rossz urasági
díszparipa a grófi hintót a tárnatelepig el birta vonszolni. Ott már
füstölgött mind a kettő a nagy igyekezettől.
Iván behajtott saját háza udvarára; az elősiető postamesterre rábizta az
előfogat felőli gondoskodást s a grófnő lovai elhelyezését, s addig
bevezette úri vendégeit saját dolgozószobájába. A többi szobákban
csikorgó hideg volt, mert azok soha sem voltak fűtve; hát csak itt
kellett a magas uraságokat elfogadnia.
Rendetlenség épen csak annyi volt ebben a szobában mint egyébkor;
dologba került, a míg a vendégeknek helyet lehetett csinálni, a hová
letelepedjenek.
A grófnő szorongva tekintgetett körül ez ismeretlen tárgyakon, mik e
dolgozó-szobában széken, asztalon, állványon álltak, hevertek,
nyujtóztak. Ördöngös műszerek! Titkos borzadálylyal tekintgetett át a
vegytani műhelybe, melynek süveg-katlanában még akkor is izzott a
félbenhagyott vegykémlet parázsa.
«Cagliostro officinája», sugá a grófnő borzongva az apát úrnak.
Gonoszat főznek itt, a minek titkát ember nem érti!
De még e szent borzadálynál is erősebb volt nála az a visszás érzés,
hogy most ő ennek a barlanglakó embernek vendége, lekötelezettje, adósa,
ő, a gazdag, a főrangú, az igaz hitű, ennek a munkásnak, névtelennek,
vallástalannak. Fizetett volna neki uzsorát pénzeért, jutalmat jó
szolgálatáért, csak azt a szót ne kellett volna neki fizetnie, hogy
«köszönöm». Nem sajnálta volna ékszerei legszebb gyöngyét kidobni neki
hintajából, mikor megválik udvarától, de sajnálta tőle e bucsuszót:
«Isten önnel!» Egy atheistának ez üdvözlést! Csak le tudná tartozását
róni valamivel.
Iván eltávozott néhány pillanatra a szobából, s midőn visszajött, valami
nőcseléd egy tálczán a párolgó reggelit hozta utána, s egy fehér
abroszszal leterítve valami kis asztalt, lerakta rá a csészéket és
ibrikeket a grófnő és az apát úr részére.
A míg a grófnő valami ürügyet keresett, a mi alá precziózuskodását
elrejtse, hogy a reggelit visszautasítja, addig az apát úr le is
telepedett a mellé s útitársi szabadalommal szólítá fel a grófnőt, hogy
kövesse példáját.
– Estig nem találunk olyan vendéglőre, a hol valami meleg ételt kapnánk,
s a grófnőnek szüksége van erősítőre.
Azután, hogy látta a grófnő, hogy az apát úr fejét nem fordítják
hátrafelé a manók, a mint a boszorkánymester kávéjába belekóstol: hát ő
is ráfanyalodott. Biz az nem igen jó volt. A tej megjárta, de a kávé
rettenetes!
Iván az időjárásról kezdett beszélni. Kezdetleges társalgási thema. Az a
különbség mégis volt benne, hogy nem a megszorult udvarló, hanem a
meteorolog beszélt az időről. Biztositá a grófnőt, hogy mind a
barometrum, mind az angol strom-glass kedvező időre mutatnak; a nap oly
forrón süt, mint májusban; jó ideje lesz az utazásra.
S hogy annál jobban élvezhesse a napot, félrehuzta Iván ablakáról a zöld
függönyt, mire a nyájas napsugár egyszerre megvilágítá a szomorú szobát.
A grófnő e rögtöni villágosságnál idegesen rezzent hátra valami, eddig a
homályban nem észlelhetett látványtól.
Saját arcza volt az, egy átelleni roppant homorú tükörtől visszaadva.
Tény ugyan, hogy nincsen ember, a ki a saját képét ne szeretné látni a
tükörből. Csempészszünk a legkomolyabb szónok elé, mikor legjobban fel
van lelkesülve, egy tükröt, s tapasztalni fogjuk, hogy az egy percz
mulva nem lát többé semmit, mint saját magát a tükörben: annak beszél,
annak gesztikulál. Hanem egy nagyító tükörben meglátni az embernek
magát, az valami rettenetes látvány. A saját fejét akkorának, mint egy
hordó, arczvonásait egy mesebeli óriás számára kitágítva, s az ijesztő
szörnyetegben mégis önmagára ismerni! ez kellemetlen ismeretség.
– Micsoda nagyító tükröt tart ön szobájában? szólt a grófnő félig
boszusan, félig tréfálva Ivánhoz s hátat fordított a tükörnek.
– Grófnő! bizony ez a tükör nem toilettem rendbehozására szolgál; hanem
ez egy úgynevezett gyútükör, melyet olyan vegytani műtételnél
használunk, a hol a legbehatóbb tüzet akarjuk előidézni.
Az apát úr be akará bizonyítani, hogy ő is jártas a
természettudományokban s beleszólt:
– Például a gyémánt elégetéséhez.
– Igen, helyeslé Iván. Ahhoz is a gyútükröt használjuk, a gyémánt csak
abban ég el, meg a ropp-gáz lángjában.
A grófnő hálával tartozott azért a mondatért az apát úrnak, mert arról
egy jó ötlete támadt. Lám, ez az ember még lelke gondolatainak is
elővilágít.
– Hogyan? szólt kiváncsiságot tettetve a grófnő Ivánhoz. Ön azt állítja,
hogy a gyémánt eléghető volna?
– Eléghető biz az, grófnő, mert nem egyéb, mint szén, kristály-alakban!
s a beható tűzben a patricius-gyémántból, minek karatja 90 forint, s
aztán minden további karatnál köbös emelkedésben nő a becse, épen az
lesz, a mi a plebejus szénből: szénéleg, láthatatlan gáz. Ezt bizonyítja
a gyútükör tűzpontja.
– Ah, ezt nem hiszem! szólt a grófnő, fejének előkelő hátravetésével.
Iván meghajtotta fejét.
– Sajnálom, hogy most épen be nem bizonyíthatom, mert a gyémántot azért,
mert eléghet, fütőszerül nem használjuk, s a kisérletekhez csak olcsó
forgácsait szoktuk vesztegetni, de nálam most az sincs.
– Én szeretném azt látni, mert nem hiszem, szólt erre a grófnő, s a
mellkendőjét összefüző agrafot kivonva, odanyujtá azt Ivánnak: kisértse
ön meg ezen.
A melltű köve gyönyörű, kétkaratos brilliánt volt.
A grófnő semmit sem várt bizonyosabban, mint azt a választ Ivántól, hogy
«Oh, kár lenne ezért a szép drágakőért!» s abban az esetben készen volt
részéről a viszonzás: «Hát tartsa ön meg akkor emlékül»; ezzel szépen
meg lett volna ajándékozva a kellemetlen ember s aztán el lett volna
felejtve a hétköznapi ember.
Ámde bámulva tapasztalá a grófnő, hogy csalatkozott.
Iván egy tudós nyugalmával, s egy gentleman engedelmességével vette át a
melltűt; a nélkül, hogy gúnyt, vagy szenvelgő hidegvért tüntetett volna.
– De magát a melltűt nem akarja a grófnő megolvasztatni? Akkor kiveszem
a foglalatból a követ. Ha nem ég el, ismét visszahelyezem belé.
Iván egy kis fogóval kivette a követ a jour foglalatjából s egy vastag,
lapos agyagtégely homorú fenekére helyezé.
Azután kinyitotta az ablakot, hogy szabadon jöhessen be a napsugár.
A tégelyt, melyen a gyémánt feküdt, egy kis érczállványra állítva,
odatette a szoba közepére a grófnő elé.
Maga pedig fogta a gyútükröt és kiment vele a szabadba, mert benn a
szobában az ablak keresztfái miatt nem eshetett volna teljesen a
napsugárzat a gyútükörre.
A grófnő még mindig azt hitte, hogy a gauklereinak az lesz a vége, hogy
a gyémánt csak nem ég el a napban, s ő annál inkább megajándékozhatja
vele Ivánt, hogy tegyen vele majd kisérletet nyáron, mikor tüzesebb a
napsugár.
Iván künn az ablakból, eltalálva a sugárverés legkedvezőbb helyét,
ráirányzá a tégelyre a gyútükör sugárgulájának hegyét. A gyémánt ezernyi
szikrát szórt e megsemmisítésére törő napsugárkatlanban s pillanatokig
úgy látszott, mintha ő maradna e harczban a győztes, minden rálövelt
nyilát a napsugárnak a szivárvány hét szinére törve össze; hanem a
gyútükör tüzösszpontja egyre szükebbre szorult körülötte, s egyszerre
vakító napfény töltötte meg a kis szobát, oly világló, hogy ezüstnek
látszott benne minden tárgy, s elenyészett benne minden árnyék.
Egy tűzkarika lövellt szét a tégelyből, villámnál világlóbb nyilakat
szórva maga körül, s a következő perczben megszünt a gyútükör működni.
Iván még ott állt künn az ablakban. Onnan kérdezé a szobában levő
grófnőtől:
– Mi maradt a tégelyen?
– Semmi.
Iván visszatért a szobába, felakasztá helyére a tükröt, s átadta a
grófnőnek az üresen maradt melltűt.
Az apát úr nem hagyhatta megjegyzés nélkül.
– No ez olyan látvány volt, a minőt csak királyok engedhetnek meg
maguknak.
A posta trombitált, a grófnő feladatta magára utazó bundáját, s midőn
Iván a kocsiba felemelé, mégis csak kénytelen volt neki kezét nyujtani
és rávesztegetni ezt a szép szót: «Isten önnel».
Mikor tovarobogtak, a grófnő azt kérdé az apáttól:
– Ugy-e bár, ez az ember egy bűvész?
– Nem, felelt a pap. Gonoszabb annál. Természettudós.
– Hm! Kellemetlen ember.