A grófnő nem birt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkivületben
tekinte fel a papnak arczára, kinek alakját megvilágítá a felülről
besütő holdfény, mintegy gloriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.
Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.
A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:
«Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol.»
Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda:
– «Nec portae inferi!…»
S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.
A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész
látványt, a mit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyujtott.
A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna
szentélyétől aztán ismét nyolcz lépcső le a sírboltba.
A kápolna oltárán mind meg voltak gyujtva a gyertyák, ez világította meg
a sírbolti jelenetet.
De minő jelenetet!
A sírbolt hosszában elnyuló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem
a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.
A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfi-haddal.
Abban a perczben, a mint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise épen
végződött, s az egész coetus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.
Most már látta a grófnő, hogy micsoda kisérteteket tart kastélyában.
Minden nőcselédjének volt egy férfi-udvarlója: a szomszéd major irnokai,
majorosai, vadászai.
A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az
urasági irnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdujával
ölelkezett; a kapusnő, az öreg matrona, ki mindig józan, az asztal
tetején tánczolt, s egy boros kancsót tartott két kézre fogva, annak
dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt,
mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kanczellár sírkövének
tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fujta a dudát. (Ez volt az,
a mi az orgonát parodiázta a gunyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára
volt felállítva a csapra ütött hordó.
Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a
kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, symmetria kedvéért a szeretőjét, a
major-kocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos ficzkó fején
megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizirozó
köpönyeget, a mit naponkint használni szokott.
És a mi legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerenczia
kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas
közelségében. A kisasszony a grófnő lángszin selyem szalüpjét viselte (a
grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és
hallatlan! kegyetlenül pipázott egy öblös tajték pipából Emerenczia
kisasszony!
A férfi-nép részegen üvöltött, a némber had féktelenül sivalkodott, a
duda nyekegte a nótáját, a vert asztal pufogott; s a kápolna oltára
előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengunyoló végáldást:
«Bacchus vobiscum!» melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengetyüvel a
ministrans.
Hát ezek kik voltak?
Az álpap senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve
plébánosának az ő gondja alá bizott diszöltözetébe, fején egy
improvizált infulával. A ministransa volt maga a harangozó.
A grófnőt hármas borzalom némitá meg e látványra. Ez a keserü
hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint
saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponkint maga
orgonázott előttük a vártemplomban s énekelt velük együtt. Abból az
ételből ettek, a miből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És
ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémitik ideges asszonyukat
kisértetzajukkal éjről-éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle s
a mi legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a
férfi érintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől
átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!
De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő
ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanalt
torzítani. Papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni,
breviariumot, litaniát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora
«JAJ» ez a botránkozónak! Ez a «jaj», mit az írás említ, minden emberi
fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.
És végre a rémület.
Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megaera! A legszörnyübb
vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki
megleste: azt izekre fogják tépni. Husz őrült, daemoniacus vétkezővel
szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!
A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s
megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa
őt.
Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva,
odaszökött az álpaphoz s a mint az épen parodiázó mozdulattal
kiterjeszté karjait a tivornya gyülekezet fölé, e gúnyszóval: «Stramen!»
az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a
rhinoczeros-korbácscsal, hogy szétrepedt a czifra stóla, a ministráló
harangozót pedig egy rugással úgy belökte a kriptába, hogy az a hosszu
asztal alá gurult, valamennyi lépcsőn végig.
S a mit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerü vizió volt.
Mint rohan egyetlenegy férfi, egy korbácscsal kezében egy egész
pokoltábor közepébe; megkapja félkézzel a hosszu asztalt, s egy lökéssel
felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával
az egész csoportnak.
Azok, mintha az itélet napja következett volna be, s az apocalypsis
csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel
helyeikből s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen
bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között.
A korbács pufogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi,
leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a
kriptafolyosókhoz vezettek, a ki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt
viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta
keresztül bukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem
bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre
gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és
váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak
jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy
megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a
balkezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a
visszavonulást.
«Vágjad! vágjad!» suttogá a grófnő, a mint látta kényeztetett cselédeit
egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál.
Emerenczia csak a fejét dugta, hogy az arcza ne kapjon a korbácsból.
Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszu stolájától nem tudott szaladni,
annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a
papi palást.
Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta
utánuk a sírbolt-ajtót. És azután visszatért a grófnőhöz.
A pap arczán sugárzott valami, a mi a dicsfényhez hasonlít. A férfierő
volt az.
A mint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre és megcsókolta
a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott.
A pap felemelte őt a földről.
– Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, a melyben ön
most van, minden testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg,
hogy e perczben rajtunk kettőnkön kivül egy élő lélek sincs e
várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam.
Legyen ön józan. Legyen eszénél. A bolondságnak vége. Azt láthatja ön,
hogy rosz szellem csak emberi testben kisért, s azok ki vannak üzve.
– Mit tegyek? kérdé a grófnő s erőtette magát, hogy ne reszkessen.
– Vegye lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni,
hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, a melyen
idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő theakatlanát és
főzzön magának theát, mert fázik.
– Egyedül?
– Mondja ön szívében: «ha Isten velem, ki ellenem?» s nem lesz egyedül.
A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroicus volt. Akarom tudni, hogy
használt-e?
A grófnő összeborzadt.
– Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem.
S azzal megfogva a grófnő kezét s felvéve a lámpást a székről, odavezeté
Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszu üvegszekrény szárnyát.
– Nézzen ön ide. Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek
alakja ez. Az egész csontépület minden egyes izecskéje egy titkot
magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó embert uralkodóvá a föld
felett? Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van irva az emberi
nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arczél a fehér faj előjoga a
többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel
tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatuvá
teremtett s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy
koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön sziveinkben; mert a
Mindenható legnagyobb szerelmének jele az, kiválasztott, kitüntetett
gyermekeihez.
A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.
A grófnő megszünt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért
öntenek ereibe.
– Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is
el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.
– Jó. Megyek egyedül, szólt a grófnő. Magamért nem félek többé, de az ön
életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a
gonoszok boszut forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és
megtámadják.
– Arról is gondoskodtam, szólt az apát úr, egy revolvert vonva ki
oldalzsebéből. Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom.
Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő.
Theudelinda kezébe vette a lámpást s végighaladt a hosszu könyvtáron.
A pap utána nézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett
vissza betegségébe.
Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin
felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy czintálban lobogott még a
kisértetes láng.
«Alcohol szalmiakporral vegyítve!» dörmögé magában az apát. «Ez volt az,
a mitől Mahók úr megrettent.» Mellette hevert a hosszu lepedő, a nagy
kisértet-fejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta,
hogy sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van
világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem
találkozott senkivel! Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak. A
rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét
visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután
eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából s
azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.
A grófnőt ott találta asztala előtt ülve, a párolgó theakatlan előtt.
Szót fogadott.
Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit
és rebegé:
– Én szentem! én apostolom!
– Nem illetnek ily magas czímek, grófnő! szólt az apát. Megelégszem, ha
e nevet megérdemeltem: «ember!» Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem,
mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; a mit előre tudtam, s hogy a
csodálatosnak, a rendkivülinek minden aureoleját lefujjam ez eseményről,
azt is elmondom, hogyan jöttem idáig annyi zárt ajtón keresztül. Hanem
kérem elébb, töltsön magának theát a grófnő, s ha részeltet
vendégszeretetében, nekem is; kissé fel vagyok indulva a lefolyt
jelenetek által, s azután beszélgessünk a tárgyról, mintha a
legegyszerübb történetről fecsegnénk unalmas téli estén.
A grófnő töltött theát magának és vendégének, s azután elhelyezé magát
karszékében, selyem burnuszát összevonva magán. Még mindig fázott.
– Tehát arról, hogy itt közönséges emberi csínynyal van dolgom, az első
értesülés után meg voltam győződve, kezdett hozzá az apát. A mit
egyszerű barátom, a plébános elmondott, abból észlelhettem a
következőket. A kik az éjjeli lármát csinálják idelenn, azok nem
lehetnek mások, mint a házi cselédek maguk. Hogy mire való e zaj? azt
megmagyarázta előttem az a helyzet, a mit a grófnő itt maga körül
teremtett; csupa leánycselédekkel véve körül magát, a kikhez férfinak
nyiltan közelíteni nem szabad. Ők találtak más, bűnös találkozási módot,
s hogy a grófnő azt soha fel ne fedezhesse, a kisértetek
rémvilágításával vették azt körül. Ha csendben, suttogva űzték volna
vétkes kicsapongásaikat, a grófnő rég megtudta volna azt. Abból, hogy
Mahók plébános a sekrestyésével a rácsajtón keresztül menekült ki,
megtudtam azt, hogy az a rácsajtó az, a melyen a férfiakat be szokták
ereszteni a kastélyba; és azonfelül azt is, hogy a sekrestyésnek be kell
avatva lenni e szövevénybe. Azután így számítottam: hogy a
fehércselédség a várból a kriptába juthasson, szükségkép a pinczegádoron
át kell leszállniok. Akkor, midőn a szobákat így elhagyják, okvetlenül
minden ajtót tárva hagynak maguk után, nehogy a későbbi
ajtónyitogatással, midőn visszatérnek, a grófnő figyelmét felköltsék. A
grófnő társalkodónőjének arczán, szemein, bőre színén olvasható, hogy az
a némber élvsovár, inyencz és sörisza. És az első ebédnél láttam, hogy
hypocrita is. Tiltakozik a szeszes italok ellen. Tisztában voltam vele.
Semmi kétségem sem volt az iránt, hogy mindent tárva fogok magam előtt
találni. Hogy neszt ne költsek, gyalog jöttem el a kertajtóig. Friss
havon számos férfi-lábnyom vezetett odáig: tudhattam, hogy a társaság
ismét együtt van. A nyilt kertajtótól egyenesen vezettek a lábnyomok a
kriptafolyosó rácsajtajáig. Az csak be volt támasztva. A folyosó jobb
szárnya vezet a kriptához, a bal a pinczegádorhoz. Ennek a lépcsőin
felhaladtam, annak az ajtaja is nyitva volt. Bizton számítottam rá, hogy
azon túl is minden ajtót tárva fogok lelni. Úgy is volt. Most csak egy
nagy kérdés van még hátra. A grófnő legközelebbi szobája a ruhatár.
Annak az ajtóját nem kulcs zárja be, hanem egy ütköző, melynek rugóját a
grófnő innen saját szobájából szokta kezelni. Pedig annak az ajtónak is
nyitva kell lennie. Ezt a dohányfüst-átjárta öltöny tudatta velem. Ezek
a némberek éji orgiáikhoz kilopogatják a grófnő selyem ruháit. A
luxuries szereti a luxust. De hogyan lehet ez ajtó nyitva? Annak is igen
egyszerű magyarázata van. Mikor a grófnő hálószobájába távozik, hirtelen
odadugnak egy kést a ruhatár ajtajának ütközője elé. S a mint aztán a
grófnő a gép rugóját megnyomja, az ütköző nyelve a kés lapjára csapódik,
onnan rögtön visszaugrik s az ajtó záratlan marad. A kés most is ott
volt az ajtó közé dugva. És így a grófnő éjről-éjre egész hálószobája
ajtajáig tárva-nyitva hagyott ajtók mellett aludt, kitéve rablók
megtámadásának; egyedül hagyva és agyonrémítve kisértetes zajgás által,
hogy szobája ajtaján kilépni ne merjen, hogy cselédeit szólítni ne is
próbálkozzék. Grófnő! ez szörnyű büntetés volt önre.
– Büntetés! rebegé a grófnő elképedve.
– Igen, büntetés. Mert ön e szenvedést megérdemelte.
Theudelinda megrettenve tekinte az apátra.
– Grófnő! szólt az apát úr szigorral. Önnek nagy része van azoknak a
kárhozatában, kik az ön környezetéből a bűn meredélyén lesikamlottak. Ön
vitte őket oda. Az ön makacs szeszélye, az ön bizarr ötletei
kényszeríték e némberekre a hazugságokkal teljes életmódot. S a
természet megbünteti az ellene lázadókat. S a lázadást ön követte el, ki
hosszú évsoron át kizárta magát a világból s azt hitte, hogy másokat is
kizárhat onnan magával együtt. Ez nagy tévedés volt s nem maradt
boszulatlanul. Most két biró előtt áll ön. Egyik az ég, másik a világ.
Az ég haragra, a világ nevetésre kész. S a mennydörgés s a gúnykaczaj
egyaránt kínzó lesz önre nézve. Mi védelme van ellenük?
A grófnő megbénultan rogyott karszéke támlányára. A rohammal
végigzajlott ijedelmek, botránkozások és undorodások után most még a pap
vádja által önlelkiismerete kínzó rémétől is kiszenvedni! Ez a nagy
szorongás még a kiállott izgalmakat is túlhaladta.
Mély hallgatás állt be.
S e hosszú csend alatt folyton hangzott az idéző harangszó a grófnő
lelkében: «Mi védelme van önnek az ég haragja s a világ gúnykaczaja
ellen?»
Végre azt hivé, hogy megtalálta a védelmet, s egy eszmétől
felvillanyozva, felemelkedék s ezt rebegé az apát úrnak:
– Kolostorba fogok menekülni, hová a világ gúnykaczaja el nem hangzik.
Ott fogom a hideg kövön térdepelve az ég haragját éjjel-nappal imádkozva
megengesztelni. Ön, főtisztelendő atyám, kegyes lesz mellettem közvetítő
szót szólni egy zárdafőnöknőnél, ki legszigorúbb rendet tart. Ott élve
eltemetem magamat és senki nem fogja nevemet emlegetni többé. Összes
vagyonomat, melyet sok éven át fukarkodva szereztem, és egész ősi
birtokomnak éltem fogytáig való haszonvételét hagyományozom azon
szerzetnek, a melynek ön főnöke; egyedül azt kérve, hogy
megszentségtelenített családi sírboltom kápolnájában minden éjfélben egy
ájtatos vesperæt tartsanak, míg e kastélynak birtokában lesznek.
A grófnő az életről-lemondás szomorú hangján rebegé e szavakat; hangja
sokszor suttogássá vált s el-elcsuklott, midőn erőt akart neki adni.
Az apát úr is felkelt helyéről s a mint a grófnő eléje nyujtá reszkető
viaszfehér kezét, megszorítá azt, s aztán büszkén felemelve arczát,
mondá:
– Üljön le, grófnő és már most hallgassa, a mit én beszélek. Hogy
legelőször is az iránt tisztában legyünk, a mit ön szavai végén
említett: sem nekem, sem az én rendemnek az ön kastélya, birtoka, pénze
nem kell. Az nem a mi feladatunk: gyöngeszívű emberektől a lelki
összeroskadás perczeiben világi vagyonaikat eláhitatoskodni. A középkori
örökségért csuszás által mi magunkat gyülöletesekké nem teszszük. Nem is
az a dolgunk, hogy az ön családi kriptájában minden éjfélkor mezítláb
vecsernyézzünk, a nap többi részét meg az ön jövedelmeinek konyhai és
pinczei művészet útján való elfogyasztásával töltsük be. Erről az
eszméről tehát egyszer mindenkorra tegyen le a grófnő.
A grófnőt meglepték e szavak. Minden érzelmein a vonzalomnak keresztül
ment már ez ember irányában, most még csak az volt hátra, hogy
önzetlenségeért, a világi vagyon magas visszautasításáért becsülni is
kényszerüljön, hogy teljesen alá legyen vetve ez ember uralmának.
– És már most arról a gondolatról is tegyen le a grófnő, folytatá az
apát, hogy magát valami klastromba eltemesse. Ott nem fogná a grófnő
megtalálni azt, a mit keres: a nyugodalmat. Csak gondolkozzék rajta
kissé. Az ön felfokozott képzelgése mellett, mit a kolostori idegrontó
magány még kínzóbbá szokott tenni, lehetne-e önnek egy misét
végighallgatni? A psalmus, az oratió elzengése alatt nem örökösen a
gúnyszöveg kisértene-e az ön lelkében; a legájtatosabb énekhangok alatt
nem ott állna-e az ön fülei mellett az a dæmon, ki a chorusba
belerivallja a korcsmadalt? És valahányszor egy apáczatestvért látna ön
ájtatos arczczal az oltár előtt térdepelni, nem mindig az jutna-e
eszébe: az én kegyenczeim is ilyen ájtatos arczokat hazudtak imádkozva,
és imádkoztak akkor nem az Istenhez, hanem az ördöghöz! Nem! grófnő, ön
rossz helyre menekülne a kolostorba, az oltár elé. Más emberre nézve
lehet az menedék; önre nézve kárhozat helyei azok és botránykozás kövei,
a mikben minden nap felháborodnék önmagában és úgy járna, mint a
költőtől megénekelt remete, ki elfelejtette az imát és a helyett átkozta
az Istent!
A grófnő szemei lángoltak e rémlátvány alatt: «Igaz, igaz!» rebegé és
oly elevenen látta mindazt, a mit az apát elmondott.
– Önt a botrány kínzó emléke száműzte e templomból és megfosztotta az
imádságtól!… folytatá a pap kegyetlenül.
– Igaz! Igaz! hörgé a grófnő, mellét verve ökleivel. Én nem láthatok
többé templomot és nem vehetek többé ajkamra imádságot! s azzal
kétségbeesetten veté magát oda a pap lábaihoz és megragadá annak kezét
egy kárhozatra menő görcsös erőszakoskodásával, és magánkívül kiálta:
«De hova meneküljek hát, ha a templomba nem? s mivel védjem magamat, ha
imádsággal nem lehet?»
A pap kenetteljesen válaszolt:
– Meneküljön a grófnő saját szívébe: ott a menedék. És védje magát jó
tettekkel. A jó tettek majd imádkoznak ön helyett.
Theudelinda forró homlokához szorítá a pap kezét. Azután töredelmesen
felemelkedék s karjait széttárva, mondá:
– Rendelkezzen ön velem. Parancsoljon, mit tegyek?
– Térjen vissza a nagy világba s foglalja el helyét, mely önt ott
megilleti.
A grófnő megdöbbenten hátrált vissza, s merev szemekkel tekinte a papra.
– Én térjek vissza a hiu nagy világba, melyet huszonöt év előtt
elhagytam? S a mely világnak örömeit magamtól elutasítottam, most annak
a gúnyját hívjam fel magam ellen?
– Grófnő! ön életének azt a felét, mely örömöket oszt, eltékozolta
hibásan, helytelenül. Most még hátra van életének az a fele, melyben a
világ tiszteletét lehet megszerezni. Még jó idő van a megtérésre.
– Atyám. Gondolja meg ön, hogy azon körökben, a mikben megjelenésre ön
engem kényszerít, számomra csak gúny, megaláztatás terem. Engem az új
nemzedék nem ismer, rokonaim kicsúfolnak.
– De van egy bűvkör, a melyen belől mindenkit rögtön megismernek és
senkit ki nem gúnyolnak. Akarja ön e bűvkört maga körül vonni?
– Helyezzen ön bele. Minő bűvkör az?
– Elmondom grófnő. Az ön nemzete egy nagy küzdelmen megy most keresztül:
a szellem küzdelme az. Mindenki törekszik az előrehaladt nagy nemzeteket
utólérni: a tudós, a költő, az állambölcs, a nemzetgazdász, az iparos, a
népnevelő; a férfi, a nő, az ifju, az agg, a főúr, a közpolgár. Ha úgy
tudnák mindannyian, mennyire egy czél után törekesznek, csodákat
mívelhetnének; de el vannak egymástól szakítva s külön magára fárad és
kifárad sikertelenül mindenik.
A grófnő feszülten figyelt; még nem érté a pap czélzatait.
– Mije hiányzik ez óriási törekvésnek? Egy központ. Az országnak nincsen
központja. Debreczen egészen magyar, de vallásfelekezeti kizárólagossága
megfosztja az universalitástól; Szeged jó helyen van, de a
kezdetlegesség stádiumában és egészen demokrata város; Kolozsvár magyar
is, elég jól is vannak benne vegyítve az aristokrata elem és a hazai
kultura alkatrészei; de túl esik a Királyhágon s a Bethlenek, Bocskayak
korszakának vége. Pest volna hát az egyedüli központ. Sajátságos egy
tanya! Beutaztam mind az öt világrészt, de sehol a világon ehhez hasonló
alakulást nem láttam. Ott minden úgy áll elő, mintha senkinek a másik
emberre nem volna gondja, s minden ember azt hinné, hogy a világ megáll
ott, a hol ő elhagyta. A Dunán érkezőt meglepi a nagyszerű partsor,
tágas előterével, s most e gyönyörű hosszú tért elkezdik beépíteni
hatemeletes bérházakkal; természetesen a hány ház, annyiféle styl.
Látjuk egymás mellett a római, a mór-spanyol, a renaissance-kori
palotákat, miket hatalmasan insultál egy szemközt emelkedő félig
hollandi, félig góth-idomú középület. E látványt kiegészíti néhány
falusi torony. A lánczhid monumentális alakjával szemben emelkedik egy
kő-skatulya, négy toronynyal: erről azt mondják, hogy «basilika», most
úgy néz ki, mint egy nagy vesztőhely; hanem annál több óriási gyárkémény
mered elő mindenünnen, a város közepéből, örök füstöt terjengetve el
fölötte. Gyár, lerakóhely, akadémia-palota, bálház, bér-kártyaház,
műmalom, egymás hegyén-hátán, az akadémia szöglete elszorítja a rakparti
közlekedést, s a városházának igazi ősmuzulmán mintára alkotott
minarett-je hirdeti az idegennek, hogy: gyere csak bellebb, itt van
Konstantinápoly.
A grófnő már mosolyogni is tudott a pap előadásán.
– Úgy is találja. A belváros egy tömkeleg, a melynek az utczáit még
akkor alapították, mikor a városház-téren a rácz kereskedők
sertéspocsolyái voltak, szűkek, rendetlenek; hanem a kirakatokban
európai fény és pompa; a szél szemétkupaczokat hány szemeink közé; hanem
az utczán járó közönség toilette-je vetekedik Párissal. Sehol annyi
gyönyörű nőarczot s annyi rongyos koldust nem találni, mint ott, minden
lépten. A szűk utczákon egymást éri az úri fogat, s a nyúzott bőröket
szállító szekér. A külvárosok mesés mohósággal épülnek, kis ház, nagy
ház, kiki a maga gusztusa szerint, s az építés miatt örök a por a szél
minden lendületére. Egy-egy kis zöld oáz, akkora, mint egy nemesi curia
kertje, a többi sivatag kőhalmaz. A város körül egy Sahara, melyet
szorgalmasan szántanak, hogy a Sirocco-nak legyen mivel bajlódni. Ez a
város külső képe. Nem tudni, gyárvárosnak indul-e? kereskedelmi emporium
akar-e lenni? tudományok, művészetek városává emelkedik-e? országváros
lesz-e? vagy pedig csak amerikai telep, a hova a világ minden részéből
mindenféle osztályú ember siet pénzt keresni, de ha egyszer
meggazdagodott, ott meg nem marad, hanem menekül falura, vagy külföldre?
A grófnőt érdekelte a leirás.
– A társadalmi viszonyok aztán épen olyanok, mint a külső alak. Külön
chinai fallal körülzárva minden osztály. A kereskedelem, a börze-üzelem
német és zsidó. Ez nem olyan baj, mint az, hogy szédeleg, és a bécsi
pénzpiacz minden szeszélyétől halomra omlik. Magyar elem a
táblabiró-osztály és az iparos. Ehhez járul valami húszezer felvidékről
jött tót, ki az alsóbbrendű kézi munkával foglalkozik. Van ott a
nemzetnek művészete is, de nem divat azt pártfogolni; van tudománya is,
de nem tartozik a bon tonhoz vele foglalkozni; van irodalma is, de
kevesen tudnak róla; vannak előkelő körei is, van magas aristocratiája,
de azoknak a termei zárva vannak mindenki előtt, a ki nem hozzájuk
tartozik, vagy nem oda hivatalos. Szétziláltan egymástól, magára hagyva
küzd, sóhajt, panaszkodik, emeli a terhet külön-külön minden ember, s a
legjobb eszme is elvész, a meg nem értés miatt. Hiányzik a találkozási
tér. A közélet meg van bénítva; kivételes törvények eltiltanak minden
összejövetelt az országban. Megyeház, országgyülés bezárva. Egyedül a
társadalom parquettjei azok, a hol még annyi nemes törekvésnek
találkozni lehetne. De ki nyissa meg termeit e czélra? Főrangúink egy
része közönyös, más része élvezetet hajhász, melynek semmi egyéb czélja,
mint épen az, hogy magát mulattassa; vannak elegen, kik értik
feladatukat, teljesítenék is örömest, de a kiket az utóbbi évtized
veszteségei úgy megrontottak vagyonukban, hogy nem képesek a nyilt terem
költségeit megbírni; s a ki végre tudná is, tehetné is, hogy a nagy
világ sorompóit megnyissa saját úri lakában, azt meg oly tragicus
gyászemlék száműzi a fővárosból, mely örökre eltiltja a jókedv zaját a
lefátyolozott képek termeiből. És így nincs az egész vízözönben, mely
bennünket eltakar, egyetlen száraz pont, a hol a jók, a bölcsek és
igazak minden osztályból találkozhatnának. Olyan pont nincs!
– Lesz! szólt a grófnő, felmagasztosult arczczal kelve föl helyéről.
Egész lelke áthevült már az új gondolattól, melyet a pap még jobban ki
tudott színezni.
– Ön megértett engem! Ez a menedék egyúttal önnek is mentsvára. Ha ön
felköltözik Pestre, ha ott rangjához és jövedelméhez méltó házat tart,
termeit megnyitja a nemzet «crém»-je előtt, melyhez nemcsak az előkelő
rang tartozik, de melyhez hozzászámítjuk az egész művelt világban a
tudomány, a művészet, a politika, az egyház kitünőségeit, ha lesz egy
tér, a melyen a tudós a főpappal, a költő a mágnással egyenlőnek van
bemutatva; ha a vagyon és szellem aristocratiája egyesül, hogy életerős
eszméket eredménydús tettekké érleljen, ha lesz egy salon, melynek
közepéből indulnak meg a közművelődés, a népboldogítás, a segélyezés
apostoli missiói, nem áldáson és köztiszteleten fog-e nyugodni e salon
úrnőjének feje, a honpolgári dicsőítés glóriájától körülvéve?
A grófnő mindkét kezével megragadá az apát úr kezét s csókjaival halmozá
el e kezet, és zokogta hozzá: «köszönöm, köszönöm, köszönöm!»
– Most tehát elhiszi nekem a grófnő, hogy más útja is van a
mennyországnak, mint a melyhez a zárda ajtaja vezet?
– Ön próféta.
– Azonban engedje meg a grófnő, hogy most egy prózai kérdéssel zavarjam
meg kedélyét. E feladathoz, melyet ön oly lelkesüléssel karolt fel,
bizonyos anyagi médiumra is van szükség. Ahhoz bőséges jövedelem kell.
Szabad e kényes tárgyban önnek bizalmát kérnem?
– Én gazdag vagyok, szólt a grófnő. Van saját szerzeményemből Pesten úri
házam, most bérlak, s jó helyeken fekvő tőkepénzeim.
– A házat a grófnő a maga számára fogja átalakítani, mert ott bérlak
többé nem lehet, a tőkepénzeket pedig jó lesz a mostani zavaros
pénzviszonyok közt fel nem mondani. Mennyi rendes jövedelme van a
grófnőnek a bondavári uradalomból?
– Mintegy huszezer forint.
– Mekkora terjedelmű ez uradalom?
– Kilencz-tízezer hold.
– Akkor ez a jövedelem kevés. A hibás házi kezelés az oka. Kevés a
birtok nagyságához s kevés ahhoz a háztartáshoz, a mire a grófnő
vállalkozni akar. Húszezer forint jövedelemmel Pesten nyilt salont vinni
nem lehet.
A grófnő elbámult.
– Én pedig azt hittem, hogy az nagyon sok pénz.
– Sok, falun. De Pest olyan drága város, mint Páris. Önnek legalább
negyvenezer forint évi jövedelemre van szüksége, ha Pesten termeit
nyitva akarja tartani a rang és szellem igényei számára.
A grófnő zavarodottan tekinte rá.
– Hogyan?
Az apát úr közönyös ajkpittyesztéssel felelt:
– Az nem nehéz. A gazdálkodási rendszeren kell változtatni, a házi
kezelés helyett a bérletgazdászatot hozni be. Én fináncziákhoz nem
értek, de vannak a pénzaristocrata körökben megbízható ismerőseim, kik
közül valamelyikkel majd értekezhetik a grófnő, ha Pesten leszünk.
Annyiról mindenesetre biztosíthatom, hogy a «farm»-rendszer mellett
ezért az uradalomért évenkint negyvenezer forintot kell a grófnőnek
kapni. Ennyi ismeretem már van a nemzetgazdászat terén.
A grófnő el volt bájolva e szavak által. Ez a pap napról-napra
szeretetreméltóbbá lesz! Már meg a jövedelmét is megduplázza a
grófnőnek. Hisz ez valami kedves ember!
– Rendelkezzék ön teljhatalommal minden ügyemben, szólt a grófnő
elragadtatással.
– Ha rám bízza a grófnő, akár a kész bevégzett szerződést hozhatom el,
előre biztosítva mostani jövedelmének megkétszerezését. Legalább a
grófnő nem költ alkuszra.
Theudelinda gyermekké érzé magát lenni örömében. Úgy tekintett a papra,
kit nemes jóvolta minden tekintetben kijelölt azon egyedüli alakként, a
kit szeretnie lehet, szabad, szükség.
Meglehet, hogy meg is érdemelte azt ez a pap.
… Hanem annyi bizonyos, hogy ezzel a bondavári uradalom már az egyik
birtokos lába alól ki volt húzva!…