Ivánnak ezen éjszakán nem volt szerencséje tudományos kisérleteivel.
Számvetéseiben egyre csalatkozott s félórai munka után jött rá, hogy az
alaptételekben hibázott el egyetlen betücskét. Az a betü azután az egész
számlánczolatot összezavarta. Vegytani kisérletei sem sikerültek.
Ügyetlenkedett. A tenyerét is megégette, mert az elszigetelő üvegnyél
helyett a forró csiptetőt fogta meg. El nem tudta gondolni, mi lelte ma?
Mindig az a melancholikus paraszt-nóta járt a fülében, a mit az este
hallott. A németek úgy hívják az ilyen fülből kimenni nem akaró
vendéget, hogy «singedl»; mi nevezzük «dudolkának».
Beköszönt az a legpedansabb tudósnál is. Meghall egy nótát, s egész nap
ki nem megy a füléből, ott hangzik minden tanulmányán keresztül, vele
alszik el, vele ébred; s azon veszi észre magát, hogy minden
syllogismusát annak a dallamára fogalmazza. Szeretne tőle menekülni, de
nem lehet. Ahhoz veri az ütenyt a percz-inga, azt fujja az
alcohol-lámpa, azt fütyöli a gőzgép szellentyüje, arra megy ki minden
sor, a mit olvas.
«Mikor fésültelek,
Úgy-e, nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
Úgy-e, nem szidtalak?»
A dallam maga oly egyszerü, tán a hangban kellett valami sajátságosnak
lenni. Olyan busongó, méla és mégis meleg hang volt az, a mi ezt
énekelte. Valami parasztleány lehetett.
Mindenesetre alkalmatlan. Zavarja az embert.
Holnap este meg fogja tudni, hogy melyik énekel a nők közül? s azt
mindjárt lerendeli a szénizzasztóhoz. Onnan nem hallik ide a nóta; ha
ugyan addig ki nem megy a fejéből.
Pedig nem ment ki.
Másnap a tárnába sietett korán reggel Iván; a légváltó kemencze
derekasan működött, már csak egy tizedrész könlég volt vegyülve a tárnák
levegőjéhez, s a szelelő kapukat félig be lehetett csukni. Iván ráért a
tárnán kivül tölteni az időt.
Mikor a délharang jelt adott a munkásoknak a szakma félbenhagyására,
megint felhangzott az a boszorkányos nóta. Az ebédre siető pórnők között
énekelt valaki.
Gyönyörü, tiszta csengő hang volt, mint az erdei rigóé, a kit még nem
tanítottak kintornára énekelni, csak a maga vad dalait csattogtatja.
A leányok közül, a kik csoportban haladtak el előtte, könnyen kiveheté
az énekest.
Egy fiatal leány volt az, legfeljebb tizenhat éves. A kék mellényke a
legtökéletesebb szűzi formákat tünteté ki minden szorongató vállfüző
nélkül, s a mint kurta piros szoknyájának egyik szeglete munkaközben
övébe fel volt tűzve, a még kurtább ing térden felül engedé láttatni
lábait. Azoknál tökéletesebbet Hébének nem faragtak. Karcsu, szük bokák,
domboru lábfejek és egyöntetü szépségvonalak. A leány feje tarka
kendővel volt körülkötve, s minden haja az alá szorítva. Arcza kormos
volt a szénportól, mint a többieké, hanem e szénporon keresztül is meg
lehetett becsülni a szépséget, mint a műértő megbecsüli a rozsdán
keresztül az antikot. Sajátszerü bűbáj volt e vonásokban, szelidség és
dévajság, szabályosság és kivétel, sűrű fekete kigyózó szemöldök és
szelid, mosolygó, piros ajkak; földi szenny és túlföldi gloria.
S volt valami ez arczon, a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két
nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes
sötétség!
Mikor azokkal a szemekkel odavillantott Iván szemeibe, úgy érzé a tudós,
mintha ezek a gyémántok valamit oda karczoltak volna arra az
üveg-phiolára, a miben szivét tartogatja, jól conserváltan,
érintetlenül. Azt az üveget még át is furja az a két fekete gyémánt.
A pórleány üdvözlé gazdáját s a jó nap kivánását mosolylyal adta, s
mosolygó ajkai közül a legszebb fogsor gyöngye világlott elő.
Iván úgy érzé, hogy meg van igézve. Elfeledé, hogy miért jött ide s mit
akart mondani? Megállt egy helyben s utána nézett a távozó nőknek.
Várta, hogy visszatekint még egyszer a leány. Az visszavette volna az
igézetet. Mert jegyezze meg magának minden leány, hogy az első nyíl
hegyét, a mit első tekintetével a férfi szivében hagyott, ha visszanéz
rá, ismét kivonja abból. A férfi azt fogja rá mondani: «Közönséges nő!»
s elvesz a varázslat.
Hanem a leány nem tekintett rá vissza, pedig egyik társnője, ki háta
mögött ment, nevén is kiáltá: «Evila!» arra sem fordítá vissza fejét. A
társnő csintalan dolgokat suttoghatott fülébe, a leány csak vállat vont
azokra. Azután társnőivel együtt letelepedett a hosszu, nyitott szinbe s
ott leült a földre és előkereste tarisznyáját, kivett abból egy darab
fekete kenyeret meg egy füzfa-almát, és ebédelt.
Iván ámolyogva tért haza. Először életében jutott eszébe, hogy milyen
üres ez a ház. A csillagrendszer nem érdekelte most. Maga is olyan
pályakörében megháborított bolygód-formán érezte magát.
Mindenről jegyzéket szokott vezetni. Volt egy könyve, melyben minden
munkásának kiléte be volt jegyezve. Ezt is practicus indokból kezelé.
Tudta, hogy a jó erkölcsü, becsületes munkás drágább bér mellett nagyobb
haszon, mint a korhely és gyanus, olcsó díjjal. Azért minden egyes
munkásáról fel szokta jegyezni, a mi annak magaviselete felől megtudható
volt.
E név után: «Evila,» ez a jegyzet állt: «Fiatal árva; keresményéből
tartja nyomorék öcscsét, a ki mankón jár s fulladva beszél. Városba nem
jár.»
Bizonyosan látta ő már azt a leányt másszor is, de nem ügyelt rá. Hisz
minden szombaton maga szokta kifizetni munkásainak a bért, olyankor a
számoktól nem látja az ember a szemeket.
De hát most hogyan látta meg e szemeket?
Jegyzőkönyvében ezuttal nem szaporodtak a vegytani és csillagászi
tanulmányok. Hiszen több ága is van még a tudománynak. Például az
archæologiai mysticismus.
Egy geologra és antropologra nézve az is nagyon érdekes, hogyan
rajzolták a teremtés munkáját a régi bölcsek? Mit képzeltek ők az
özönvíz előtti időkről?
Mammuthokról és Saurusokról ők nem tudtak még semmit. De tudtak az
angyalokról és ördögökről, az óriásokról és Isten fiairól. A mysticismus
az «elesett angyalok»-at nevezi «Isten fiai»-nak. Egy régi iratban
Egregores a neve azon angyaloknak, kik elhagyták az eget a földért s
lejöttek édessé tenni a bűnt. Ha férfi angyal volt, nő nem tudott neki
ellenállani, ha nő angyal volt, minden férfi meghódolt neki s sietett
vele elkárhozni. Járed idejében jöttek le az égből, a Haemon hegyéről
szállva alá. Kétszázan voltak. A halandók és bukott angyalok
ölelkezéséből származtak az Eliudok, Nephitimek és óriások. Az óriások
emberevők voltak. Az elpártolt angyalok közt legbűnösebb volt Azáel, a
legcsábitóbb Szemiázáz; mind a kettő megkötözve fekszik a Dudáel puszta
közepett, eltemetve nehéz kövek alá, Rafael és Michael angyalok által. S
ott fognak feküdni hatszáztiz emberöltő időn keresztül, s akkor
megitéltetnek az Úr által. Kainán fiai voltak a legelsők, kik a
lángruhákba öltözött női angyaloktól elhagyták magukat csábíttatni, s
azontúl égett a föld lábuk alatt, bárhova léptek.
Milyen együgyü mesék, miket a hajdankor tudósai olyan komolyan adtak
elő.
Hisz a diluvium előtt még ember nem is élt. A Nephitim és Eliud
lábszárcsontjai nem mások, mint az ős szarvorru maradványai, s ha az
Egregores vezérükkel, Szemiázázzal hatszáztiz emberöltő időre voltak
fogságra itélve, az az idő ugyan régen eltelt, s most már kellene
látnunk őket.
De hát nem látjuk-e őket? Nem járnak-e közöttünk? Ki tudja azt? Ez az
arcz olyan, mint azoké lehetett.
Ilyennek adhatja a képzelet az ördögök arczát, a mikor még angyalok
voltak!
Mennyei fény és pokoli árny, mely egyesülni akar a földi életben.
Az egész Nephitim és Eliud traditió mese, absurdum, chimæra! Hanem ezt
az egyetlen egy arczot semmi geologia, archæologia el nem birja
disputálni innen! Ez a Nephitim leánya!
De hát mi ez, egy komoly, egy tudományosan képzett embernek az agyában?
Ez a minden rendszeren keresztül-kasul száguldó phœnomen? Mi a neve
ennek az új vegytani szüleménynek, a mi a számításon túl eredményül?
Szerelem? Az nem lehet. Az a bölcsek definitiója szerint két ellentétnek
rokonszenve, a mikrokosmos középponti napja, mely életre melegít, stb.
Tulajdonképen a bölcsek maguk sem tudják, hogy micsoda? De ahhoz két
lélek találkozása kell, hogy szerelem legyen.
Tehát állati ösztön? Akkor ki venné figyelembe? A bölcs parancsol
ösztöneinek, nem azok ő neki.
Kiokoskodta végre. Egészen szabályos és neutralis érzelem az, minden
kábító sublimátum, s minden corrosiv præcipitatum nélkül. A szánalom
érzete az. Szánalom egy szegény, fiatal gyermek iránt, ki apa, anya
nélkül maradt, s kinek még a mellett egy szegény nyomorék testvért is
kell tartani, a kit nem enged házról-házra koldulni, hanem haza hordja
neki falatja felét; drága orvosságot vesz neki a patikában, s maga
száraz kenyeret s fűzfa-almát ebédel mellette; és mégis jó kedve van, és
erkölcsös, becsületes; még hátra sem tekintget. Óh! bizonyára Iván
egészen megnyugtatta magát a felől, hogy mikor e szénlepte nájász-arczot
meglátta, a szánalom mozdult meg szívében, s mikor e térden felül
felleplezett nymphai lábszárakra tekintett, nem jutott eszébe más, mint
az, hogy milyen kár e gyönge lábaknak a durva szénporondot járni.
Feltette magában, hogy ez egészen emberbaráti érzelmet nem fogja magától
elutasítani, sőt azt engedi következetességre fejlődni.
A metaphysica szerint a jótékonyság, a szánalom és a hála: rokonérzelem
a szerelemmel és a gyönyörrel; de épen azért, mert rokon, vele nem
azonos, valamint nem azonos a testvérek közti szeretet a hitvesek közti
szeretettel.
Valóban egészen más dolog szegény árva parasztleányokkal jót tenni, mint
beléjük szeretni.
A következő szombaton este, mikor a munkások eljöttek heti-bérüket
kivenni a gazdától, ki maga volt a pénztárnok is, Evila legutolsónak
maradt. Ugy illett, mert ő volt a legfiatalabb.
A kis lakháznak volt egy nyitott folyosója, arra volt kitéve egy
festetlen asztal, a melyre Iván le szokta számlálni a munkások bérét,
beirva egy nagy vonalzott könyvbe, ki mennyit dolgozott, s mi jár neki
érte?
Evila is odalépett az asztalhoz. Egy pár társnője, kivel együtt szokott
hazamenni, ott várt rá a kapuban.
A leány most is úgy volt öltözve, mint egész héten; csupán a piros
szoknya nem volt feltürve a végzett munka után. Arcza most is poros volt
a széntől.
Mikor odaállt a leány az asztalhoz, Iván a jótékony nagylelküség
philosophi nyugalmával mondá neki:
– Gyermekem! Én elhatároztam magamban, hogy neked ezentul kétszeres
napibért fogok adni.
– Miért? kérdezé a leány, s azokat a nagy fellegbontó szemeket bámulva
emelte fel rá.
– Azért, mert hallom, hogy egy nyomorék testvéred is van, a kit te
napi-keresményedből tartasz; alig marad, a miből ruházkodjál. Tudom,
hogy becsületes, jó erkölcsü leány vagy. Én azokat szeretem
megjutalmazni, a kik jól viselik magukat. Mától fogva kétszeres
napi-bért kapsz.
– De én nem veszem azt el! felelé rá a leány.
Most Ivánon volt a bámulás sora.
– Miért nem?
– Azért, mert ha ön énnekem több bért ád, mint társnőimnek, minden ember
azt fogja mondani, hogy én önnek szeretője vagyok, s akkor én meg nem
maradhatok a telepen társnőimnek boszantásaitól.
Iván egészen meg volt zavarva e naiv, természetes, egyszerü és merész
felelet által.
Semmi mondanivaló sem jutott eszébe tovább.
Kifizette a leánynak a rendes heti járandóságát. Az egész közönyösen
összehajtotta a forintos bankjegyeket, s ott az ő szemeláttára,
legkisebb sejtelme nélkül a kaczérságnak, kétfelé nyitá keblén a ruháját
s oda bedugta a pénzt az inge alá.
Azután jó éjszakát kivánt, bókot csinált és elment.
Iván szédelegve tért vissza szobájába.
Ezt a kedélyállapotot még nem ismerte. Sokat olvasott a világban is járt
eleget, asszonyt is látott sokat, de azt, a mibe most jutott, nem birta
magának megmagyarázni.
«Nem szeretné, ha azt hinnék felőle, hogy szeretőm! Fél, hogy akkor nem
maradhatna meg a telepen. Tehát fogalma sincs még róla, hogy egy «úrnak»
a szeretője nem hord többé a talicskán kőszenet a telepre. Azt sem
tudja, hogy mi az a «szeretőnek» lenni? Hanem azt tudja, hogy attól
őrizkedni kell. Mily komolyan beszélt, és hogy mosolygott hozzá! Sem
arról nem volt tudomása, hogy mosolyog, sem arról, hogy komolyan beszél.
Egy vadember az angyal stádiumában.»
«Azt már tudja, hogy szép; de azt még nem tudja, hogy ez a szépség mit
ér? Beszél olyan dologról, a mit sejteni erény, de már tudni bűn.»
«Mennyivel különböző a többi némberektől! Selyemben és mezítláb-járóktól
egyformán.»
«És a mellett valóságos mintaképe a bibliai Évának. Nem a milyennek azt
az archæologok összerakják, hanem a hogy azt a költők legnagyobbika,
Mózes, képzelmében megteremté. Az az Éva, a ki még nem tudja, hogy a
mezítelenségért pirulni kell, a szépség typusa vadon, őseredetiségében,
mosdatlanul. A ki még hajába nem rak szalagot, nyakára kagylót. A ki még
a paradicsomban gyanútlanul jár-kel, s a kigyóval játszik. A ki
tökéletes asszony egy férfiúval szemben, de még egészen gyermek önmaga
előtt, s máris anyai szeretetre fejlődött egy nyomorék testvér
irányában. Termete plasticai minta, arcza tele lélekkel, szemei
varázslók, hangja érzelemgazdag, és kezében a targoncza nyele, lelkében
a mindennapi kenyérkereset gondja: arczán a munka fekete rozsdája, és
dalaiban útféle ostobaságok.»
«Milyen kár érte!»
És azután azt is utána gondolá:
«Milyen kár másnak!»
Iván egészen ki volt forgatva régi kedélyhangulatából.
A megszokott, magas földöntúli szellemek elhagyták s meglepték helyette,
a kiket eddig nem ismert. A daemonok, a kik szent Antalt kisértették a
pusztában. Az álmatlan lidérczek, a forró vér koboldai, kiket az ascéták
szeges cingulumokkal űztek ki elfoglalt lakhelyeikből, kiknek
ellenharczosául a testkinzó remeték maró hangyákkal rakták tele
öltönyüket.
Mindenütt az a csábító alak állt közötte és a hideg tudomány eszközei
között. Ha vegytani kisérleteihez fogott, ha az olvasztó kemencze alá
fekete szenet rakott, s e szén elkezdett izzóba átmenni, abban is azokat
a fekete szemeket látta, a mik izzanak és égetnek. Ha az
összeköttetéseikből szabaduló gázok sistergése elsüketíté füleit, úgy
tetszék neki, mintha azon keresztül is az ő szavait hallaná, s midőn
kezébe vette a tollat, hogy természetrajzi képleteket rajzoljon vele
tanulmányai szélére, egyszer csak azon vette észre magát, hogy azt az
arczot körvonalozta oda, és jól eltalálta vonásait.
Akármit vett elő, az visszavezette e gondolathoz.
A penészszagu könyv, mit szórakozására elővett, hirhedett férfiakról
beszélt neki, kik őrjöngtek nem rangjukhoz született asszonyokért.
Douglas lord egy juhásznéba szeretett, s minthogy az nem akart ő érte
herczegnővé lenni, a mylord lett annak a kedvéért juhászszá, s őrizte
vele együtt a juhokat. Pelletiér gr. egy czigány-leányt vett nőül, s
elment vele együtt utczai zenésznek. Bernadotte, svéd király, egy
libapásztort kért nőül, s csak azon múlt, hogy az nem ment hozzá.
Habsburg-Lotharingi János, császári herczeg, egy falusi postamester
leányát vette nőül, egy másik osztrák császári herczeg egy provincziális
szinésznőt. Nagy Péter czár neje egy falusi pap leánya volt. Egy
Napoleonida egy mosónőt vett el, ki előbb szeretője volt.
És hát miért ne? Nincs-e a daróczban is szépség, kellem, hűség, igaz
szív, mint a selyemben?
Ellenkezőleg! Nincsenek-e amott a magas vétkek?
Zoraia Albohacennel saját gyermekeit öleti meg; pedig királyleány volt.
Faustina a lupanárt látogatta s bért szedett szeretőitől, pedig apja
császár és férje divus (isteni) volt. Astorgas marquisnő férjének, mikor
alszik, egy hosszu hajtűt szur a szívén keresztül. Semiramis temetőt
alkot megölt férjeinek síremlékeiből. Ottó királyt a neje egy keztyüvel
mérgezi meg. Nápolyi Johanna maga fonja meg a zsineget, melylyel királyi
férjét megöleti; Jeanne La Folle pedig halálra kinozza hitvesét. Katalin
czárnő megcsalja s megöleti uralkodóját és úrát. Hát a Borgiák, a
Tudorok, a Cilleyek, a kiknek asszonyai mind arról nevezetesek, hogy
Aphrodite övét koronájuk körül csavarva viselték?
S nincsenek-e a magas erények idealant?
Gaussin, a komédiásnő, ki a gazdag imádó charta blancajára a milliók
helyett ezt irja: «örökre szeret!» Quintilie, a másik komédiásnő, ki
elharapja nyelvét, hogy összeesküvő kedvesét el ne árulhassa a kínpadon.
Alice, ki férje helyett párbajt fogad el és elesik. Az abelérák, kik
kedveseikért mákonynyal ölik el magukat, és mindazok, a kik ide alant
tűrnek, szenvednek, hallgatnak és szeretnek!
Még a philosophia és a história is Iván nyugalma ellen szövetkezett.
Hát még az álmok!
Az álom az a tündéri tükör, a melyben az ember olyannak látja magát, a
milyen volna, ha saját vérére bizták volna, hogy alkossa meg magát. A
kopasznak álmában haja van!
Az imádott alak, kit el nem birt érni ébren, azt kényszeríti megjelenni
álmában és úgy jelenni meg, a hogy neki tetszik. Az álom a leggonoszabb
kerítő.
A következett hét végefelé azt kezdte észrevenni Iván, hogy tökéletesen
elvesztette jó, ép eszének a használatát.
Mentül jobban erőltette lelkét az abstract elméletekhez visszatérésre,
annál jobban fellázadtak ellene dæmonai.
Utoljára egy este az történt vele, hogy mikor épen egy chlor-gáz
kisérleten fáradozott, úgy aláfűtött a görebnek, hogy az szétpattant s
úgy teleszórta üvegcserepekkel és parázszsal másfelé mélázó arczát, hogy
nem győzte a támadt sebhelyeket teleraggatni angol flastrommal. Arra
persze nem is gondolt, hogy az által egy cseppet sem lett szebb az
arcza, hogy az orrán keresztbe egy fekete flastromszeletet ragasztott.
Már ezért komolyan megboszankodott magára.
Hisz az egy eszeveszett ember, a kivel neki dolga van; ennek végét kell
vetni. Vagy így, vagy úgy.
«No hát, bolondulj meg! ha szerelmes vagy, hát azon majd segítünk. Vedd
el a leányt. Bánom is én! Magam vagyok az egész familiám! nem parancsol
senki. Vedd el, aztán lássunk egyéb dologhoz. Ez igy nem mehet tovább.
«Mesalliance!?
«Hat mértföldnyi kerületben nincs ember, a ki ezt a szót érti.
«Aztán, ha volna is?
«Jőjjön utánam a föld alá, mikor odalenn járok s koromtól fekete a
pofám, aztán nézze meg, hogy pirulok-e miatta nagyon?»
A következő szombatig nem látta Iván a leányt.
Akkor, mint rendesen, ismét megjelent az, szokott találkozási helyükön,
a nyitott folyosón, a fizető asztal előtt.
Ezuttal Iván, midőn leszámlálta Evila kezébe a hetibért, egyuttal fogva
tartá az eléje nyujtott kezet. A leány mosolygott. Tán az Iván arczán
keresztül-kasul raggatott fekete flastromokon.
– Hallod-e, Evila, még egyet akarok neked mondani.
A leány ránézett és hallgatott.
– Én téged feleségül akarlak venni.
A leány tagadólag ingatta fejét.
– Micsoda? szólt Iván kétkedőleg.
– Az nem lehet! felelt a leány.
– Nem lehet? Miért nem?
– Mert énnekem már van vőlegényem, a kinek el vagyok jegyezve.
Iván elereszté a leány kezét.
– Kicsoda az?
– Nem mondom meg! szólt a leány gyanakvó tekintettel. Mert ha
megmondanám, ön bizonyosan elkergetné innen, vagy nem adna neki
előmozditást. Pedig hamarább nem vehet el, mint a mikor tárna-legénynyé
lesz.
– Tehát egy köznapszámos?
– Az ám!
– S te azt többre becsülöd, mint engem, a ki úr vagyok?
A leány vállat vont, fejét félrehajtá, szemszögleteiből egy kétkedő
pillantást vetett Ivánra, mely azt még bódultabbá tette, s azután egész
merészen rendbeszedte magát és megfelelt a kérdésre.
– El vagyok igérve régen, még az apámtól, anyámtól, s azt meg kell
tartani.
– Ördög vigye apádat, anyádat! tört ki haraggal Iván; mit bánom én, mit
igértek ők egy bivalynak. Én tőled kérdezem, akarod-e velem elcserélni a
vőlegényedet?
Evila ismét tagadólag ingatta fejét.
– Nem lehet az! Az én mátkám dühös vad ember. Képes volna engemet
megölni s önnek a tárnáját felgyujtani, mikor legjobban zúg a viheder.
Jó éjszakát.
Azzal hirtelen elfutott a folyosóról, s a kapu előtt ácsorgó társnői
közé vegyült.
Iván úgy vágta az asztalhoz jegyzékkönyvét, hogy annak minden sarka
kiment a helyéből.
Egy pórleány, egy targonczatoló nőstény fenevad! Visszautasitja kezét és
szivét!
És kiért?
Egy másik szurtos, rongyos, nyomorult, föld alatt furkáló parasztért!
Egy vakandokért!
Iván nagy küzdelemre talált, midőn az éj magányában egyedül maradt.
Várt rá Asmodái és Leviathán.
Amaz azoknak az ördöge, a kik szerelemből megőrülnek; emez azoké, kik
őrűltségből gyilkolnak.
Fellobogott benne az ascéta elfojtott szenvedélye.
Oh! őrizkedjetek a hideg, márványarczu szenttől, a nyugodt, szelid,
becsületes embertől, ki az asszonyi arcztól félrefordul, ki az idegen
bájak előtt lesüti szemeit, ki nem ohajtja azt, a mi a másé; mert ha
annál egyszer kitör a lefojtott láng, az boszut áll, az kárpótlást vesz
magának az eddig tűrt rabszolgaságért. A csélcsap szerelme kis kutya,
hanem a remete szenvedélye oroszlán!
Ezzel az elszabadult oroszlánnal szivében járt-kelt egész éjjel szűk
lakában alá s fel a tudás embere, le-ledobta magát nyugágyára, de nem
pihenhetett meg; bőszült dæmonai tovább üldözték.
Eszébe jutott mindaz, a mit ritka incunabulákból olvasott, a
rémtörténetek szentnek hiresztelt emberekről, kiket egész környék
tisztelt, becsült, s kik egyszerre egy pár fekete szem miatt
megbolondultak, s sorba mentek a hét főbünön, s csináltak belőle
hetvenhetet; az őrjöngőkről, kik Isten tiltó kezén keresztül törtek
szenvedélyük tárgya után. Eszébe jutott a Cenci történet, átkozott
vérrel lemosott átkozottabb csókok. Ninon fia, ki megölte magát, mert
anyját szépnek találta; Oedipus és Myrrha, Salomé, szent János fejével
egy táncz jutalmául; Thamár, Absolontól széttépett ruháival; Dinah, egy
kiirtott város férfihulláinak halmán; Iréne szultána mosolygó feje,
leütve szerető férje által… De minek a szent mesék? hisz itt van
Pitaval! A rettenetes lélektani talányok, a hol rögtöni az átmenet a
szentből az ördögibe.
Iván tudta érteni, tudta érzeni annak a lelkésznek szívháborgásait, a ki
megszeretett egy szép parasztnőt, gyónás ürügye alatt magához csalta,
egy csókért megölte, s azután nem tudta hova elrejteni a hullát.
Széttépte darabokra, a hányat, annyifelé dugta. Egyet vízbe dobott, mást
elásott, harmadikat elégette.
Oh! ő ezt mind meg tudná tenni. És ügyesebben, mint az a pap.
Vannak édes mérgek, rejtélyes varázsitalok, mik a vérbe tüzet gyujtanak,
s a szemérmetességet eloltják. Ő ismeri azokat. Nemcsak Bánkbán
feleségét ronták meg azzal. Hanem az, a kit ily méreggel Astarte
mysteriumainak megáldoztak, megőrül, elszárad, elvész utána.
De az nem jönne napvilágra soha.
Hát ha elvész, meghal, megölve ott marad? a hulla, a kitől már nincs
kérni semmit! akkor igen jó csendes hely van a számára.
Mikor az a tó a kőszénbarlangban visszavonul, a rejtélyes odu
labyrinthjában nem egy olyan hely van, a hova egy megölt leány
holttestét el lehet rejteni. Ott nem sejtheti, nem keresheti senki. Ez a
víz nem árulkodik, ez a sír nem veti fel halottait. Csak késő századok
mulva, mikor már ezeket a sziklákat is feltépik, fognak majd ráakadni
egy emberi holttestre, mely kristálylyal van bevonva s maga is kővé vál
s hogy fognak az akkori idők tudósai teleirni foliánsokat a felől,
hogyan került az eocene korszakán alul, a kőszén és porphyr-alak lások
közé egy emberi alak?
Hahaha!
Nevetett. Odáig jutott.
Vagy pedig úgy tenni vele, hogy vegytani úton kivonni az egész testből
azt, a mi ércz, kohóban, olvasztó-kemenczében, lombikban egy maradék
salakot higgasztani le belőle, s abból azután egy karpereczet készíteni,
s viselni a kéz csuklóján az egész leányt örökké.
Ez volna még a kézfogó; ez volna a házasság!
Mit?! Ha szabad volt ezer meg ezer csillagnak fellázadni az Isten ellen,
a nap ellen, kirugni a pályakörből s egy őrült parabolával kirohanni az
álló csillagok közé, hát egy embernek ne volna-e szabad?
Iván úgy érzé szivében, mintha ő volna az az üstökös, kit önlángja a
végtelenbe visz. Úgy dobogott, úgy hullámzott e szív, mint mikor egy
rabszolga elszabadul s saját urát lába alá taposva, annak
parancsolatokat ad.
Jaj annak, a kit útban talál!
Iván az ágyon feküdt, őrült szívdobogása felkölté onnan.
Hát «ki» az a szív?