Iván felmagasult s nehéz öklével, pedig jó férfi-ököl volt! úgy ütött
egyet a szivére, mintha gonosz ellenségnek lett volna szánva az ütés.
Hallgatsz?!
Ki itt az úr? Te-e, vagy én?
Végezd a dolgodat, szolga! Én vagyok a te urad és királyod! A te dolgod
pedig semmi egyéb, mint a kék érből felszivattyuzni a carbonicumot,
átkergetni a tüdőre, a tejmirigyből átszívni a chilust, vért alkotni
belőle, az artériákat ébren tartani, a vénák zsilipeit kinyitni! Bajodat
atrophiának, hypertrophiának hivják, de úr nem vagy itt! Mert az úr az
akarat!
És midőn szivét oly kegyetlenül megütötte e férfi, úgy tetszett, mintha
saját magát, mint egy bűvtükör alakját látná megjelenni maga előtt, s e
másod-alakjával saját énjének kelne küzdelemre. Mintha az a bűnszomjas
arcz szemei előtt állna idegen emberként, ki saját vonásait. rabolta el.
S midőn öklét fenyegetőleg maga elé taszítá a levegőbe, mintha az előtte
lebegő tüneménynek adna ütést, lezúzót, megsemmisítőt, s mintha mondaná
neki: «Többé ily arczodat ne lássam magam előtt».
És azzal, mint a mágusz a meghódított dæmont, kényszeríté szivét, hogy
leüljön vele az iróasztalhoz csendesen, és figyeljen nyugodtan a prózai
számadások tételeire, és kisérje elvont figyelemmel a hideg kétszerkettő
örök igazságait, míg körüle a vérben és rózsafényben uszó légkör lassan
áttisztul és átlátszó lesz, mint a világ-æther, melyen keresztül vonulva
hallatják a planéták a nem emberi hallműszereknek szóló sphærák zenéjét.