Egy földalatti mély üreg tárul elénk.
S mintha nem volna elég a sötétségre az, hogy a barlang a föld alatt
van, még azonfelül a falai is feketék, oldala, boltozatja fekete.
Kőszénből van.
A fenekét egy nagy fekete tükör képezi. Valami tó, síma, mint az aczél.
E síma tükrön egyetlen uszó fény vet maga körűl valami világot, egy
Davy-lámpa sodronyhálótól fátyolozott világa. Egy férfi evez egy keskeny
csónakon.
E kétes fénynél, a mint a lélekvesztő tova sikamlik, magas, tömör
száloszlopok látszanak kiemelkedve a tó vizéből egész fel a boltozatig;
karcsu oszlopok, mint egy mór palota pillérjei. Azok az oszlopok félig
fehérek, félig feketék. Bizonyos magasságig mintha feketére volnának
edzve: azon felül világos szinük van.
Mik ezek az oszlopok?
Kővé vált pálmák és piniák törzsei; a pikkelyek, a gyűrűk még kivehetők
rajtuk.
Hogyan kerültek azok ide? A kőszénbányák fölötti rétegekben szoktak e
kővé vált óriás sudarak lakni; de hogy szálltak ide alá? Egy egész világ
választja el őket egymástól. Hogyan lett belőlük oszlopzat e
kőszén-üregben?
A kőszénréteg bizonyosan meggyuladhatott egyszer magától, s addig égett,
mig a fölötte levő réteg talajából a meszesült burkokból e kővé vált
kolosszok lezuhantak belé. Azoknak nem ártott meg a tüz, megmaradtak
sziklának.
A kőszénbánya sokszor meggyuladt magától, annak az okát minden ujoncz
tudja; de hogy mi oltotta el? Ez a kérdés.
A keskeny lélekvesztőt alá s fel hajtja az evező lapáttal a bennülő
hajós.
Harmincz év körüli férfi, sápadt, ritka szakállu arczczal; vékony ajkai
rideg komolyságot kölcsönöznek annak, mig összevont, sürü szemöldei s
magas homloka erősen kidomborodó szemcsontokkal a mélyen gondolkozót
árulják el. Hajadon fővel van, mert e boltozat alatt füledt, meleg a
lég, s erős, fekete haja sürü tömegben áll felfelé s nem tűri a föveget.
Mit keres itt?
Körül-körülhajtja csónakát a fekete tó tükrén, s feltartott lámpásával
végig vizsgálja a fekete falakat, mintha betüket keresne rajtuk, titkos
irást, a mit egy évmilliárd eltett a másik számára.
Talál is ilyen betüket.
Egy-egy ősvilági falevél lenyomata foszlik le a fekete falból. Becses
kincs.
Másutt ismeretlen jegeczekre akad, miknek a tudomány még nevet sem
adott, vagy uj, ismeretlen conglomeratumra, sokféle érczből, fémből,
kőből, egy uj, névtelen gyurmává forrott tűzszülöttre. Az is beszél.
Ezeket az oszlopokat itt a tó vize lassankint valami apró jegeczburokkal
vonta be. Attól is lehet valamit megtudni.
Mert ez a tó maga is oly csodás tünemény. Árad és apad. Minden
huszonnégy órában kétszer egészen eltünik, s kétszer ujra megtölti a
medenczét. Jön a maga rendes órájában nagy böfögéssel, korgással mély
földalatti hasadékaiból, s ömlik zuhogva a medenczébe; lassankint
megtölti azt s emelkedik mindig magasabbra, egész odáig, a hol az
oszlopok elkezdenek fehérek lenni, ott azután megáll és nem mozdul két
óráig. Akkor elkezd ismét alábbszállni, s nemsokára ismét egészen
elfogy, visszahuzódva rejtélyes oduiba, a honnan előjött. A hátrahagyott
iszapban gyakran találni borostyánkődarabokat és czápafogakat, erdők és
tengerek mélyének tanuit.
A csónakos megvárja, mig a tó egészen leapad, s ő csónakával a medencze
fenekén marad.
Az utolsó fekete hullám lassankint behuzódik egy kőszén-sziklahasadékba.
A férfi leveti kabátját, csizmáit; nem marad rajta más, csak egy kék
festett ing és durva vászon lábravaló. Azután derekára köti
bőrtarisznyáját, abba vésőt, kalapácsot tesz; a Davy-lámpát elől
derékszijjára akasztja, azzal bebuvik abba a keskeny, alacsony üregbe.
Utána megy az eltünt tónak.
A halál palotájának folyosói azok, a miket vakmerően bejár. Aczélsziv és
kőhomlok kell hozzá, hogy az ember oda le merjen szállni és egyedül,
senkitől vezérelve, fel merje kutatni a titkok titkait, és bekopogtasson
az évezredek óta alvó nagy csodáihoz az örök természetnek.
Ez meri azt tenni.
Odabenn van órahosszat. Két-három óráig is néha.
Ha volna azalatt valakije, a ki idekinn várná: egy nő, egy gyermek, egy
cseléd vagy egy kutya, kétségbe lenne esve elmaradása fölött.
De nem vár rá senki, csak a mélységes éj.
Pedig az eltünő tó szeszélyes! Nincs bizonyos határideje pihenésének.
Egyszer két óráig tart szünetet, másszor háromig, némelykor pedig egy
óra mulva visszatér. Jaj a merésznek, ha a titokteljes labyrinth szük
oduiban kapja!
Hanem a férfi kitanulta már az ő szeszélyeit. Régi ismerősök. Tudja a
jeleket, a mikből hozzávethet, meddig tart a szünet? Érzi a földalatti
szelet, mely a tó jöttét megelőzi. Ha arra várna, mig a hangját is
meghallja, már akkor veszve volna. Az üreg hörgése, böffenése után csak
perczek vannak hátra a földalatti dagály megjelenéséig.
A sötétségben valami kisértetes nesz hangzik végig, mint egy hosszu
sohajtás, mint távoli szélfuvallat, mint a memnon-szobrok sziklazengése.
S arra nem sokára megjelenik a révedező világosság a sziklahasadékban, s
néhány percz mulva előlép a földalatti rejtélyes buvár.
Arcza még sápadtabb, mint az előbb volt, s homloka veritéktől izzadt.
Oda alant még füledtebb a lég, vagy tán a mélységek rémnyomása okozza
arczán a veritéket.
Tömött táskáját a ladikba veti, s maga is bele ül.
S alig lép ki a sziklaoduból, midőn ujra hangzik a hegy gyomrából az
ökrendező bugyborékolás, s az odu nyilásából nagy bugygyanással lövell
ki az első fekete hullám, mely rögtön megtölti a medencze fenekét. Akkor
egy perczig szünetet tart. Azután ismét jön a másik habroham, és azután
folytonosan buzog elő a mélységes oduból. A medencze sebesen megtelik, a
viztükör emelkedik. Egy ideig látszik még sima felszinén a fal mellett
feltörekvő forrás dagálya, utóbb egészen elsimul a tükör, s csendesen,
észrevétlenül emelkedik fel az oszlopok fekete vonaláig. A csónak a
benne ülővel, mint a mesék földalatti réme lebeg fölötte, alig merülve
meg benne egynegyedéig. E viz érczsavakkal van jóllakva, s oly nehéz,
mint az ércz. Ember és csónak csak leng fölötte.
Hanem a csónakász most nem ügyel sem a viztükörre, sem a falak titkos
jegyeire; csupán a légbe néz fel komoly aggodalommal, s sodronylámpáján
vizsgálja a zárat, ha nem nyilt-e fel?
A lámpa ezuttal nagy gőzudvart mutat maga körül.
A lég valami kékes borulatot vesz fel a földalatti éjben.
A csónakász tudja, hogy mi az!
A sodronylámpában folyvást sziporkázik a láng, néha nagyokat lobban a
mécsbél, s a sodrony izzó kezd lenni és vörösen világit.
A halál angyalai járnak a föld alatt!
Két rém lakik a kőszénbányák üregeiben; két ádáz szellem, a halál
szolgái.
Az egyik a «zuhatar», a másik a «viheder».
Nem örömest csinálok uj szókat, csak a végső szükség kényszerit rá.
Ezuttal kénytelen vagyok vele.
Olyan két hatalmast kell megneveznem, a kiket még nem ismert Páriz Pápai
és Márton. A tárnák rémei azok.
Németül «das schlagende Wetter» és «das böse Wetter».
Amahhoz a «zuhan» és a «zivatar»-ból készitettem a nevet; emehhez egy
régi tájszót kértem kölcsön, a «vihedert». A föld fölött ugyis ritkán
használjuk, hadd szolgáljon a föld alatt.
Ez a két rém rettenetes ura a kőszéntárnáknak.
A viheder csak suhanva jön, fojtó nehéz párájával elüli a mellet, együtt
jár-kel a dolgozókkal, megnémitja nyelveiket; jelen van munkáiknál,
kitart velük, gyönyörködik rettegéseikben, s ha jól megtanitotta őket
imádkozni, akkor elül, eltávozik, visszahuzódik odujába.
Hanem a zuhatar rettenetes! Az rohanva jön, lángot robbant, meggyujtja
maga körül a tárnát, boltozatot tör, aknát vettet, földet omlaszt,
embert pozdorjává tör.
A ki a föld alatt keresi kenyerét, soha sem tudhatja, mikor találkozik
velük, egyikkel vagy a másikkal.
A zuhatar titkát nem fürkészte még ki senki. Azt tartják róla, hogy a
könlég érintkezéséből támad a szabad lég élenyével.
És aztán a vihedernek is csak egy szikra kell, hogy zuhatarrá váljék.
Csak egy Davy-lámpának könnyelmü kinyitása, melylyel valaki tréfából
pipára gyujt. Azzal vulkánt gyujtott maga körül.
A magános férfi növekedő aggodalommal látta maga körül a léget egyre
opálszinűbbé tömörülni; egész ködöt képezett már az körülötte.
Nem várta be, mig a vízár tetőjét eléri; egy keskeny lejáró volt vágva
az üreg falába, a mint annak alsó párkányához elért, kiugrott
csónakából; azt lánczánál fogva maga után húzta, s a felső párkányzaton
egy kiálló vashoroghoz kapcsolva, körülfutotta a barlang oldalát. Egy
helyütt alacsony gátnafolyosó tárult eléje, az nehéz vasajtóval volt
elzárva, azt felnyitá, s ismét gondosan bezárta maga után.
A gátnafolyosó a tárnákba vezetett. Szűk, szabályszerű sikátorok voltak
a kőszénrétegbe vágva, miknek oldalfolyosóiban félmeztelenre vetkőzött
férfiak kopácsoltak hegyes csákányokkal, a fekete réteget fejtve
darabokra.
Nem hangzik semmi más, csak ez az egyhangu kopácsolás. A kőszénbányában
nincs dal, nincs enyelgés, még csak a bányász-üdvszó sem hangzik:
«Szerencse föl!» Itt csak szerencse van, s balszerencse.
Minden munkásnak a szája be van kötve sűrű kendővel, azon keresztül vesz
lélekzetet.
Némely folyosónak oly csekély a szénrétege, mely két palaréteg közé
szorult, hogy a mivelő munkások csak hanyatt fekve vághatják
csákányaikkal maguk fölött a szénpadot; úgy hatolnak előre, s a
szekérkét, melyre a teher rakatik, hasmánt csúszva tolják ki maguk
előtt.
Az üregből jött férfit a munkásoktól semmi sem különbözteteti meg,
öltözete épen oly szenes mint azoké. Kezei épen oly durvák; ő is
kalapácscsal jár s csákánynyal, hanem azért mégis megismerik; s a mig
végigmegy a folyosókon, a munkások mindegyike, a ki előtt elhalad, egy
perczre megáll munkájában, s csákányát leeresztve, csak e rövid szót
suttogja: «Viheder jár».
«Isten vigyáz!» – rá a felelet.
Minden szemközt jövő, a terhészek, a targoncza-tolók mind e szomoru
mondást ismétlik: «Viheder jár».
Valóban az jár. És ezek az emberek mind, kik itt nyugodtan
járnak-kelnek, kopácsolnak, talicskáznak, olyan bizonyos halál torkában
élnek itten, mintha a siralomházban volnának. A lég, mely keblüket
elfojtja, melynek szagát érzik, mely lámpáikat egész a sodronyhenger
tetejéig szokatlan tüzzel megtölti, a tulvilág lehellete, a halál
levegője az; nem kell hozzá, csak egy szabad szikra, és mind azok, kik
most itt élnek, halva és temetve vannak, s odafenn száz özvegy és árva
sir a fejük felett. A Davy-lámpák mellettük egész szinültig fényes
lánggal töltve, melyen keresztül az olajmécs-bél, mint vörös széndarab,
izzik, az ott a halálvész lángja, mit csupán a sodronyhenger (ez a tüz
börtöne) tart fogva; a sodrony is izzó vörös, de azért fogva tartja a
tüzszellemet, mint Salamon király gyürüje a dæmont.
És azért ők nyugodtan jönnek-mennek a halál lelkén keresztül-kasul, s az
angyal lábára taposva, végzik napi munkájukat, mint más, ki Isten
napsugarai alatt az illatos mezőkön friss füvet kaszál.
Az a férfi pedig, ki ott jár közöttük, az a bányatulajdonos maga.
Neve Berend Iván.
Ő maga a felügyelő, az igazgató, a bányamérnök és számtartó egy
személyben.
Elég sok dolga van vele.
Hanem hát jó mondás az, hogy: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd
másra!»
A munkás lelkének egyik aczélozója az, ha azt látja, hogy munkaadója is
izzad vele.
A bányaúr szájából csak úgy hangzik az üdvözlet a szemközt jövőre: a
«viheder jár!» mikor a vészterhes léggel megtelik a bánya, mint
amazéból. Látják, hogy annak sem drágább az élete, mint másé.
A tulajdonos nem fut el a vész érzetére. Nyugodtan, hideg vérrel adja ki
a rendeleteket, hogy működésbe kell hozni a légszivattyut, időváltozást
(Wetterwechsel) kell csinálni a tárnában; a munkásokat hat órai
munkatartam helyett három óránként felváltani parancsolja; beleül a
bivalybőr-tömlőbe s az aknakutba leereszteti magát, megvizsgálni, hogy
az ujabb nyitások nem veszélyesek-e? vasdoronggal átkémli a
széntörmeléket, nem füledt-e át? nem fejlődött-e ki benne kénsav, mely
önlobot okoz? Mikor a ventilator idelenn és a légszivattyugép odafenn a
föld felszinén működni kezdenek, ő maga áll az anemometer elé, a mi egy
finom kis gép, olyanforma, mint a gyermekek szélpörgetyüi: szárnyai
vékony aranyfüst lapok, tengelyei rubinban forognak, s korongja egy
százfogu kereket mozgat. E kerék mozgása tudatja, milyen erős a
légváltozás a tárnában. Sem erősebbnek, sem gyöngébbnek nem szabad
lenni, mint a viheder tolama, ő maga ügyel fel arra, s mikor minden
intézkedést megtett, mikor mindenhez maga is hozzányult, s bevárta, mig
az elrendelt munka be van végezve, akkor ő marad leghátul, kit a
tömlőben felvontatnak napvilágra.
Napvilág? – Hol itt a napvilág?
A Bonda-völgyben nem szokott a nap sütni. Miért nem?
Azért, mert örök füstfelleg árnyéka van fölötte.
Az egy fekete tájkép, mely korommal van festve.
Az útak, melyek hozzávezetnek, feketék a kőszénsalaktól, a házak feketék
a lehullott koromtól, erdő, mező fekete a finom kőszénportól, melyet a
szél messzire elhord azokból az óriási kőszénhalmokból, miket nyikorgó
talicskákon magasra kúpoznak s onnan ismét teherkocsikra lapátolnak, s
az emberek, az asszonyok, a kik ott dolgoznak, azok is mind feketék a
koromtól. Talán még ha madarai vannak az erdőnek ott körül, azoknak is
mind feketéknek kell lenni.
A kőszéntárna egy lejtős domboldalban nyilik, körűl rakva érczfényű
kőszéntömegekkel; e domb szelid emelkedéssel egy fensíkot képez, melynek
távolában egy úri várlak tornyai látszanak. Azok már csak az ódonságtól
feketék.
A lejtő vége pedig egy völgynek megy alá, melynek fenekét a
kőszén-izzasztók foglalják el. Terjedelmes épületcsoport, négy magas
kéménynyel. Azok a kémények éjjel-nappal okádják a füstöt, hol fehéret,
hol feketét. Ott paráholják ki a kőszénből a ként; az érczolvasztáshoz
csak így lehet azt használni.
Mert a kőszénbánya egyik főfogyasztója a szomszéd hegyoldalban dolgozó
vashámor. Annak csak öt kéménye gomolygatja a füstöt. Mikor a hámor
fehér füstöt fuj, akkor a szénizzasztó feketét, és viszont cserében. A
kettő aztán oly álló felleget terjenget a völgyben, melyen keresztül
maga a napsugár is megbarnul. A vashámorból egy rozsdavörös patak omlik
a hegymeredélyen alá, a szénbányából pedig egy tintafekete. A völgyben
egy mederben összejönnek s tovább futnak. Egy ideig védi magát a
rozsdavörös a fekete ellen, utoljára megadja magát s elvégre a fekete
erdőkön, mezőkön keresztül, győztesen száguld végig a fekete patak.
Szomoru tájkép biz ez, azzal a gondolattal nézni végig rajta, hogy egy
ember itt töltse végig fiatalsága legszebb éveit, társtalan, örömtelen.
Mikor Berend Iván a föld mélyéből feljutott a föld szinére, egy ütéssel
sem érzette sebesebben verni szívét, mint oda alant.
Ugyan mi külömbséget talált volna?
Odalenn a könlég, idefenn a kénfüst. Odalenn a fekete kőszénboltozat,
idefenn a sötét égbolt. Ugyanazok az emberek odalenn, a kik idefenn.
Késő őszi este volt. A nap lenyugodott már, s a mint a távol várkastély
mögött az alkonyég felhői kissé megnyiltak, egy hosszú vonalon végig a
láthatár és a felhő között aranyvörös fényt sugárzott az ég. Az ódon
kastély tornyai még feketébben ütöttek el az alkonyfényű égtől, mig a
kőszén izzasztó kéményei, a bérczerdők párkányai, a szénhalmok tuskói
arany zománczot kaptak tőle. A fekete tájképre arany szegélyeket hímzett
az égi tündér.
A munkások végezték napi szakmájukat. A talyigázó asszonyok, leányok
siettek csoportostól haza. Valamelyik énekelni kezdett közöttük. Egy tót
népdalt. Valami románczforma az. Egy anya férjhez adja a leányát és
búcsúzik tőle, leányának gyermekkorát híva vissza emlékébe:
«Mikor fésültelek
Ugy-e nem téptelek?
Mikor mosdattalak,
Úgy-e nem szidtalak?»
A dallam olyan búsongó, melancholikus, mint a tót dallamok szoktak
lenni, mintha sírva készítették volna.
S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli.
Iván azon vette magát észre, hogy megáll egy helyben s utána hallgat a
méla nótának, míg az a házsorok közt el nem enyészik.
S abban a perczben úgy tetszett, mintha volna mégis valami külömbség a
föld alatt és a föld felett!
A dal elhangzott, a felhő elnyomta az alkonyfény vékony szironyát, s
most lett már igazán fekete a tájkép. Sem csillag, sem fehér ház rajta.
Csak az átelleni hámor ablakai világitnak az éjbe, mint egy éj-éber
csoda tüzszemei, s az izzasztó kemenczék füstje kóvályog fel a
kéményekből, most már sápadt sárga gomolyokat rajzolva az égre.