Hány ezer év kellett hozzá, míg a hatodik teremtés meleg iszapja, egy
sugalmas csillagképlet napján, tán egy üstökössel találkozás mennyei
csókjának órájában megterhesülve az üstökös teremtő erejű monadjaitól,
megszülte az első embert? Mint a hogy megszüli egy éj alatt a meleg eső
a gombát, a mézharmat az aphist, s egy csepp mézga a vibriót, a ki már
atyánkfia.
Nem! Ne tessék félni! Nem volt ősünk majom. Nem eredtünk a gorilláktól.
Nagyapánknak nem volt négy keze.
Hanem bizony szegény legény volt az, mikor legelőször körülnézte magát
abban a bozótban, a minek a traditiók szerint paradicsomkert lett volna
a neve; mezetlen, védetlen, tudatlan. Fogai nem valók marakodásra,
körmei nem verekedésre, bőre nem védi az időjárás szeszélyei ellen,
erősebb állat megveri, a gyöngébb elfut előle; orrának nincs állati
szimatja, hogy az ennivaló füvet felismerje; a lajhártól tanulja el,
hogyan kell makkal élni; s a bagoly vezeti rá, hogy a sáska husa is jó
eledel.
Bizony nagy bátorság kellett hozzá, hogy ily körülmények között
elhatározza, hogy megházasodjék.
Pedig hát ős nagyanyánk sem volt az az eszményi szépség, a kinek azt a
festők bemutatják. Igen lenyomott, lapos homloka volt, és előre álló
fogai, kirugó állal; pisze orra és kidülledt pofacsontjai. Lábszárai
pedig görbék voltak, nagy lábakkal és bütykös térdekkel.
Ezt már megtapintható bizonyítványokkal igazolja az archæologia,
geologia és paleontologia. Sok tanu van ellene.
Keserves élet lehetett! Nappal alig hiszem, hogy merték volna magukat
mutogatni; éjjel járhattak keresetük után; gyökér, gumó, gomba, vaczkor,
makk és mogyoró, sóska, paréj, fészekről orozva elhordott tojás, kagyló,
csigabiga képezte gazdaságukat, mint utódaik közül milliókét még most
is. S ha rossz volt az idő a kijárásra, ráfanyalodtak a földre s ették a
kövér márgát, mint testvéreink a Niger partján most is. S mig a him
kinnjárt keresgélni, nőstényét, porontyát eldugta a tövisbozótok közé, a
hova csak hangjáról talált vissza. És hangjának nagyon kevés szótagja
volt még akkor; alig kétannyi, mint a kakasnak. Tessék csak megfigyelni
egy kakast, mikor az tyúkjaival beszél, mily bő szótárral rendelkezik.
Ha pedig éjszakai kóborlásában egy magához hasonló alakkal találkozott a
rengetegben: hogy rikácsolt fel egyszerre mind a kettő! hogy futott
vissza saját bozótjába! Azt már tudta, hogy farkas, medve nagy ellenség;
de ez a legnagyobb.
Mikor aztán a legelső rájött arra az ötletre, hogy egy követ a másikon
élesre lehet köszörülni, azon egy hegyes kővel lyukat lehet furni, abba
a lyukba hosszu póznát lehet dugni, s azzal a fegyverrel meg lehet
támadni a bölényt, a medvét, az oroszlánt! Az lett egyszerre nagy úr!
Király! Mihelyt megtudta, hogy fegyver a kiegészítő része az embernek.
Az már aztán nem járt mezetlen; szerzett lompos irhabőrt magának,
feleségének; az már nem dugta el vaczkát a bozótba; fákat döntött le
kőfejszéjével, czölöpöket vert le tavak vizébe kősulyokkal, tuskóvárat
épített a vizbe, oda hordta iját-fiát.
Az a kőfejsze urává tette az egész világnak.
Tessék azokat a kőfejszéket megnézni a muzeumban; igen érdekes darabok
azok. Azok a mi nemesi armalisaink.
A kőfejszés úr már királya lett saját fajának. A ki meghódolt neki, azt
rabjává tette. Ő vállára tette az elejtett vadat, a ledöntött fát a
rabszolgának, s a rabszolga czipelte azt. A beszéd már tökéletesült. A
szerelem még nem találta fel a beszédet: az megvan az állati
gyügyögéssel, csicsergéssel, kunczogással, hivogatással, de a
parancsolónak már beszéd kell. A szótagok fejlődtek.
És a ki meg nem hódolt? Azt ősapánk agyonütötte. Volt kőbaltája hozzá. S
ugyan miért ütötte agyon? a meztelen embertárst, a kinek még csak egy
lábáról lehúzni való csizmája sem volt?
Szégyenpirral arczunkon, valljuk be, hogy bizony ősapánk azért ölte meg
ellenfelének fogadott embertársát, – hogy megegye. Ezt is kideríték az
ős-buvárok, hogy őseink emberevők voltak. Sokáig azt tartották, hogy a
ki leölt ellenfelének a szivét megeszi, annak kétszeres bátorsága lesz,
s ellenségének erejét is örökli.
Ime, nagyságos és méltóságos, excellentiás és felséges uraim és
asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk!
Hanem azért tisztelet, becsület neki, ő hagyta ránk ezt az egész szép
világot.
Ezt az egész kerek földet; a minek szárazán nem férünk már mind el;
milliók laknak a tengereken és milliók a föld mélyében, s keresik a
kenyeret a vizen és a föld alatt.
Hány ezernyi ezer év kellett hozzá, míg a legelső kőbalta medvebőrös
urának utódaiból e selyemben járó ivadék alakult?
A ki gőzzel utazik, napsugárral fest, villámmal üzen a föld egyik
oldaláról a másikra, a ki lehatol a föld mélyébe s távcsövével a
végtelenség központját keresi; a ki az éjnek világot ád, a télnek
meleget teremt; – a ki megnyergeli a tengert, s összeköti a vizektől
elválasztott világrészeket; – a ki kenyeret teremt a sárból; a ki
milliárd emberkéz munkáját végzi géppel; – a ki nedvet készít, mely a
bánatot legyőzi; – a ki ellesi a füvek titkait, hogy megküzdjön a
halállal; – a ki hasonlatosságot követel Istenhez, s átveszi annak
tulajdonait: szeret, alkot, jutalmaz, büntet, teremt, költ, magasztosul,
dicsőség, szabadság, örök élet után vágyik, s mikor meghal, egy másik
életet követel magának, s hite az erő, melylyel fogva tartja az Istent!…
Hány ezredév kellett idáig!